A tudós mártír utolsó éneke (3.)

Szépen izzott a lánglelkű nyár, sok reménységet énekeltek a madarak, Honti Ilona és Margitka számára mégis másképp alakultak a dolgok. Az édesapa, Brusznyai Árpád nem szabadult ki a börtönből. Ilona férje távollétében pontos naplót vezetett, hogy majd férje szabadulása után mindenről hitelesen és részletesen beszámolhasson. 1957. augusztus 11-én többek között ez a mondat áll a naplóban: „Margitka (…) megkérdezte a fényképtől, Édesapa, Te is ebédeltél már?” De a fénykép rezzenéstelen arccal tekintett vissza.

A magára maradt édesanya ügyvédet keresett, aki férjét védelmezné, amikor tárgyalásra kerül sor. Rokonok, barátok, akik ismerték Brusznyai Árpádot, pénzt gyűjtöttek, hogy a legjobb ügyvéd képviselhesse a professzor ügyét. Nagy meglepetésükre a jogászok sorra elutasították az ügy vállalását. Már ez a tény is baljós folytatást sejtetett. Végül sok kilincselés, számtalan megkeresés után akadt egy ügyvéd, aki, bár hümmögve, de elvállalta Brusznyai védelmét.

A tárgyalásra október 19-én került sor. A bíróság súlyos ítéleteket hozott. Mint forradalmi vezetőt, dr. Brusznyai Árpádot életfogytiglani büntetéssel igyekeztek örökre eltávolítani attól a lehetőségtől, hogy a szocializmussal összeegyeztethetetlen nézeteivel fertőzze az ifjúságot és az egész társadalmat. Az oroszok még bűntelenként jellemezték, a magyar hatóságok meg életfogytiglanra ítélték. A védőügyvéd próbálkozásait figyelembe sem vették, félresöpörték. Példás büntetés kellett, hogy ezután jól meggondolja bárki, játszik-e még forradalmat.

Az otthon maradt, félig elárvult családnak – és Brusznyainak is – csak a vékony reménykedés adatott, hogy hátha idő múltával újratárgyalják majd az ügyet, és az elszakítottságból lesz még viszontlátás. Még az is megtörtént, hogy a kis Margitka, ha titkolt könnycseppet fedezett fel édesanyja szemében, reménykeltő, vigasztaló szavakkal erősítette anyukáját. „Margitka odament ma a csellóhoz, s azt mondta neki: Te is csak itt állsz, mert nincs itthon az Édesapánk. Majd ha hazajön, te is örülsz, majd muzsikál neked ugye, édesanya?” (részlet Brusznyainé naplójából, 1957. augusztus 7.)

A börtönben pedig sajátos világ szerveződött. Nem Brusznyai volt az egyetlen művelt elítélt. Számtalan művész, zeneértő, énekelni, zenélni tudó ember került a rácsok mögé. És ezek az emberek börtöni körülmények között is megtalálták életük értelmét: népes kultúrcsoport alakult a fogvatartottak társadalmából. Később az egyik rab szabadulása után névtelen levélben írt Honti Ilonának a férjéről. „1957. június 12-én a budapesti gyűjtőfogházba kerülve engem a színjátszó csoport zenekarába beszerveztek, és egy öreg harmóniumon kellett játszanom. 1957. évben Lehártól a Huszárszerelem című színdarabot, utána pedig Huszka Gül baba operettjét játszotta a kultúrcsoport. 1958. év januárjában Szirmai Albert Mágnás Miska című operettjét kezdtük tanulni, és mindjárt az első próbára hoztak egy nagybőgőhöz értő embert. Ez volt dr. Brusznyai Árpád.

 Mindjárt az első próbán kitűnt, hogy Árpád igen képzett, zeneértő ember, és a zenekarban velem szemben állt a nagybőgővel. A szünetekben operákból részleteket játszottam. Ezekre Árpád azonnal felfigyelt, és biztatott, hogy játsszak és énekeljek, mert ezt ő nagyon élvezi és felvidítja. Én ezt meg is tettem, és ő a nagybőgővel be is lépett. A második próbán Árpád elkészítette a színdarab kottájának az egyes hangszerekre szóló szólamait.” Brusznyai tehát nem csak orgonázott, nagybőgőzött, hanem egy képzett zenész szemében is szakmai tekintélyt vívott ki. Jól értett a hangszereléshez is, és a börtön lehetőségeihez mérten átiratokat készített a zeneművekről. Talán nem is kell magyaráznunk, milyen értelme volt a zenei tudásnak.