A tudatos jelenlét
A léleképítés buktatói
Ezelőtt két héttel rögzíthettük, hogy mikor bajban vagyunk, igen nagy segítséget nyújthat a gondolat, hogy minden rossz elmúlik, sőt, lehet, hogy megerősödve kerülünk ki a bajból. Ezt a gondolatmenetet folytatva mehetünk tovább, és építhetjük az énsegítő stratégiánkat. Amíg a kellemetlenség, baj tart, gondoljunk csak arra, hogy az épp aktuális rossznál mindig van rosszabb, és örülhetünk annak, hogy nem az következett be.
Párbeszéd önmagunkkal
Tudom, mennyire furcsán hangzik, hogy a bajban azt javasolom, örüljünk. Pedig ez csak látszólag ellentmondás. Hisz valóban ok az örömre, ha nem a lehető legnagyobb baj következett be. Ha felismerjük ezt az igazságot, a lelkünk hallgat ránk, és elfogadja. Csak meg kell tanulnunk beszélgetni, jól beszélgetni saját magunkkal.
Tudom azt is, hogy ez mennyire nehéz azoknak, akik nem szokták meg. Ám ha jól belegondolunk, rájövünk, hogy ez a világ leghasznosabb dolga – valójában saját magammal beszélgethetek legjobban –, és belátjuk, hogy csak így vagyunk képesek segíteni saját magunknak, saját magunkon. Ezt az önmagunkkal folytatott beszélgetést – ha úgy tetszik, ezt a módszert – kell elsajátítanunk ahelyett, hogy a rossz érzéseinket, félelmeinket, visszatérő kellemetlen gondolatainkat ismételgetnénk. Az önmagammal folytatott párbeszéd azért hasznos, mert számunkra lehetőséget teremt arra, hogy rálássunk helytelen, önmagunkat rontó érzelmeinkre, gondolati szokásainkra, és megtaláljuk a módszereket, illetve elkezdjük alkalmazni ezeket, hogy kikerüljünk a körforgásból, letegyük a nem hasznos pszichés mechanizmusokat, és újakat vezessünk be helyettük. Azt is meg szokták kérdezni, hogyan lehet ezt elsajátítani? Elsősorban önfegyelemmel és a jó értelemben vett önmagamra figyeléssel.
Önfegyelem, önmagamra figyelés
Az önfegyelem céltudatosságot, a figyelmem és gondolataim irányítását jelenti. Az önmagamra figyelés, az igazi és helyes önmagamra figyelés abból áll, hogy felfedezem az érzéseim, követem a gondolataim, a reakcióimat, a másoktól kapott (vissza)jelzéseket, értelmezem ezeket, és megpróbálom őket a helyükre tenni. Tehát jó esetben az önmagamra figyelés nem azt jelenti, ill. kellene, hogy jelentse, hogy árgus szemekkel figyelem, vajon melyik porcikám fáj, hogy érzem magam, amikor felébredek, vajon mennyi a pulzusom, vajon tényleg jól vagyok-e, vajon nem környékez-e valami, vajon tegnap X miért kérdezte azt, és így tovább, amit sajnos igen sokan tesznek, és tesznek vele rosszat önmaguknak.
Amikor ez a két jelenség működik, akkor meg kell fogalmaznom magamban mindazt, amit észreveszek, és rá kell kérdeznem magamban ezekre, aztán meg kell válaszolnom a kérdéseimet. Nagyjából így alakul ki az önmagammal való beszélgetés. Sokan ezt szinte gyerekkorunktól gyakoroljuk. Másoknak sokkal később kell ezt megtanulni és használni.
Ha sokat gyakoroljuk, kiderül(het), hogy önmagam legjobb beszélgetőpartnere vagyok, és a leghasznosabb is. Ilyen megközelítésben már érthető, hogy ha egy kényelmetlen, sőt, kifejezetten nehéz helyzetben eljutok odáig, hogy felismerjem, lehetne ez sokkal rosszabb is, akkor képessé válok örülni annak, hogy nem az következett be.
A jelenben létezés, a tudatos jelenlét
Divatos a mindfulness angol kifejezést használni rá, bár a magyar ugyanúgy megteszi, ráadásul mindenkinek érthető (ami, remélem, nem baj), az itt és mostra figyelés fontosságáról már írtam az előzőkben. Nem föltétlenül az egész meditációs gyakorlat elsajátításáról van szó, hanem egyszerűen arról, amit bárki megtehet sok haszonnal: figyeljünk arra, amivel foglalkozunk, amit most gondolunk, amit érzünk azzal kapcsolatban, ami pillanatnyilag történik velünk, vagy átmegy a fejünkön. Tulajdonképpen a figyelmünk irányításáról van szó elsősorban, meg annak megtanulásáról, hogy befogadjuk mindazt, amit (magunkkal kapcsolatban is) tapasztalunk, azaz egy attítűd kialakításáról és önismeretünk fejlesztéséről, hisz rájövünk, mit és miért érzünk, gondolunk, teszünk. Ha ezt még megspékeljük azzal az elképzeléssel – ha úgy tetszik, azzal a hasznos illúzióval –, hogy az a jó, a legjobb, ami most van (ne feledjük: mindig mindenben van jó), magyarán örülök a legkisebb jónak is, akkor már nyert ügyünk van. Még a rossz helyzetek, a kellemetlenségek, netán tragédia megélésekor, az átvészelésében, a kezelésében sokat segíthet, ha képesek vagyunk elfogadni a helyzetet. Akkor mennyi jót tehet, ha az egyszerű, mindennapi rutinokra vagyunk képesek úgy ráhangolódni, hogy ami van, amivel foglalkozunk, az jó, most épp a legjobb.
Örülni annak, amink van
Egyszerű dolgokról van szó. Milyen szépek az elmosott edények, milyen jó, hogy elvégeztem a rakodást, de szép a ház a seprés után, milyen finom ez a sütemény, de jó, hogy észrevettem, mennyi rosszat gondolok, többet nem teszem, ezután erre figyelek, és ügyes vagyok, hogy sikerül stb., hogy csak néhányat említsek abból, ami a fejünkben megfordulhat, pontosabban jó, ha megfordul a mindennapokban. Arról nem is beszélve, hogy jó, a legjobb dolog a világon, hogy képes vagyok mindazt elvégezni, amit épp teszek, mert egészséges vagyok; vagy tudok pihenni, mert remek, ha el tudom engedni magam. Ugyanígy jó, nagyon jó, hogy szépen felöltöztem, rendbetettem magam, mert jól nézek ki, és van amivel, amiből. A végtelenségig sorolhatnám a konkrét példákat, mert így érthetőbb, mi is a mentális teendőnk. Ezek arra is rávilágítanak, hogy a tudatos jelenlétet egy másik hozzáállással tudjuk támogatni: ha örülünk annak, amink van. A kettő együtt csodákat művelhet: felderít, megakadályozza a rossz gondolatokat – ezzel kiutat mutat a depresszióból, vagy megvéd attól, hogy visszaessünk –, oldja a szorongást, csökkenti a testi tüneteket, és még sorolhatnám.
Igen, nem könnyű kialakítani ezt a létezési módot, hisz hozzáállásról van szó, ami valószínűleg egy másikat kell majd, hogy helyettesítsen: az agyunk elkalandozását, netán ismételgetett rossz gondolatokat, negatív jövőbe vetített forgatókönyveket, amelyek, ha belegondolunk, teljesen irreálisak, fölöslegesek, és csak magunknak teszünk velük rosszat, teljesen értelmetlenül. Az ideális az, ha sikerül ezt a látásmódot, ezt a technikát elsajátíttatni a gyerekekkel, a kamaszokkal és ifjakkal. Ám ha ez nem történt meg, akkor a nélküle felnőtté vált egyénnek érdemes erőfeszítést tennie, hogy kialakítsa, és vele jobbá, szebbé tegye a mindennapjait. Kemény munka. De megéri.
Albert Ildikó kórházi szakpszichológus
