2024. december 20., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(…) Elköltözött innen.

Feljebb egy más égben lakik már…


Mintha csak saját magáról írta volna November című versében Gárdonyi Géza, aki száz éve, október harmadik, Skorpió havának első dekádjában, október 30-án, 1922-ben lépett át egri házának küszöbéről a halhatatlanságba.


Megérzi az ember, mikor nem is látja,

hogy valaki jött, és immár mögötte van,

pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,

s megfordulunk rája.

Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.


(…) A nap is búsan jön reggel föl az égre

s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,

ablakomra csordul a könny a szeméből.

S mégis ő az, kinek maradt még reménye,

hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,

és minden föltámad…


(…) El-elnézem olykor időtlen hosszasan

a vágtató csikóst a kályhám oldalán,

ahogy a mély árkon szilajon átrohan,

és sohasem ér túl a rámakarikán.

Valami boszorkány, – hátul vagy előtte, –

belebűvölte itt őt a levegőbe.


És én egyre várom, álmodozva várom,

hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább

hajtja a vascsikós vasból való lovát,

és csak üres helye marad a kályhámon.


De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:

két légy is ül itten előttem a falon.

Csendesen megülnek egymás mellé bújva

nem tartanak attól, hogy őket zavarom.

Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek nálam,

s fázlódtak a szoba valamely zugában;

aztán megérezték a föléledt kályhát,

s tartja most mindegyik melegnek a hátát.

Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,

de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem.

Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,

s ők is néznek talán nagyálmosan engem.

Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.

Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.

Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:

átadják magukat a langyos melegnek.

Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.

Gondolkoznak ők is a mulandóságról… 


Október 31. – Öt éve múlt félezer éve, hogy 1517-ben Luther Márton kifüggesztette ama 95 pontot a wittenbergi vártemplom kapujára. A reformáció közelgő emléknapjára a 120 éve, 1902. november 2-án született Illyés Gyula poémáját idézem 1946-ból:


(…) Kik „ott álltatok, nem tehetve másképp”,

mert… megalkuvás nincsen,

mert a langyosat kiköpi az Isten,

(…) mennyi az igazság még öklötökben,

mely négy százada oly nagy esküt markolt,

mely kőbe s öröklétbe görcsösödten

tartja ma is a bibliát s a kardot?

Nézem a fenyők mély-zöld tetejét, ott fenn lappang valami rejtelmes szép veszély


A reformáció genfi emlékműve előtt a megbékélés hétköznapi méltóságáról szól:


A kétféle had 

és hit várai szemközt állanak 

ma is, az én hazámban is; a zordon

fehér-falú s arany-cifrázta templom

vén tornyai még ágyúként vitáznak

minden beharangozáskor, vasárnap

papjaik bent még ősimód dörögnek,

de kijövet az utcán átköszönnek

s ujjon mutatják, hogy hány órakor

s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor

s egy kis ital.


És megérkezünk novemberbe. A hónapot már a középkorban is őszi lombszín ruhájú, repülő ifjú jelképezte, fején bogyós olajág koszorúval – a mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete. Az alak baljában a hónap terményeivel, répa- és káposztafélékkel teli tálat tart. A hónap régi magyar neve: nyilas hava, illetve e hó első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt.


A dombon túl eltűnt a sárga nap,

rétek felett repül a pókselyem;

olyan a mai alkonyat,

mint egy hegedű zsongó belseje…


– Jékely Zoltán 1934. nyilas havában indult Késő tarlózásra –


Nézem az égbolt végtelen tavát;

milyen színű? – színének nincs neve.

Lelkemen illatok surrannak át,

hűs illatok, melyeknek nincs neme.


Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:

ott fenn, rég sejtem, lappang valami

rejtelmes szép veszély, melynek nevét,

ha tudnám, sem merném kimondani.


Ma a virágok végsőt intenek,

s tán földbe bújnak, mint a rovarok;

az elpusztult temetőn a kövek

is elfeküdtek – a halál halott.


November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, kelta befolyás alatt. A november elsején megtartott mindenszentek napját, mint a másodikán megült halottak napját csak a IX. század óta ünnepli a katolikus egyház. November 1. a kelta év kezdete. Amikor aztán a kelta elem a francia egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét katolizálták s áthozták az egyházi évbe is. A november elsejei mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott halottak napját pedig 998 óta tartja meg az egyház. A mindenszentek ünnepe a gyakorlatban halottak napjának vigíliája lett mára, minden keresztény és keresztyén ünnepévé.

A gyertyagyújtás célja, hogy a fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat, s a sírjaikból kiszabadultak újra visszataláljanak a maguk sírjába. Szláv vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon a hosszan szóló harangok szava elfeled minden siránkozó hangot. Mély múltunk üzen az ember halálfélelmében.


A tűzfalakra hűs ködöt

sír a november mélabúsan.

Emberfürtös villamosok

futnak a ködbe koszorúsan.


Mindszent-virágos ár sodor

s egy dísztelen sír gondja éget:

ó, hogyha áthajítanám

koszorúval a messziséget.


Áprily Lajos az 1930-as évek elején Mindszentkor az enyedi temetőkertben nyugvó édesapját idézi:


Tudom, hogy vár ma, nő a köd,

nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.

Határon átkiáltanám:

ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!


Körül az este glóriás:

ezernyi gyertya gyúl – s kilobban.

Ő alszik fénytelen tovább

a kergetőző évszakokban:


Hó villan. Vérpiros bogyót

fehérbe ejt a rózsa bokra.

Sírok között friss por szitál

a temetői nyúlnyomokra.


Aranybogár a bodzafán,

a csúcson villámok csatáznak.

Karó-dárdás teraszokon

asszonyok szőlőt karikáznak.


A sárga gesztenyés tövén

az élet ifjú láza tombol.

A labdázó fiúk zaját

szél hozza a kollégiumból.


S jönnek szirénás, vad szelek,

hogy fenn az új telet jelentsék.

Az én életem évszakos,

az ő évszaka: végtelenség.


Elterjedt szokás: ezen az estén otthon is ég a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja van a családnak.

S égjen egy gyertya a magyar tudományért. Nem az 1825-ös pozsonyi országgyűlési felajánlás miatt, de az 1824-es temesvári levél jogán: a Bolyaiaknak. November 3. 1997 óta a magyar tudomány napja a magyar tudósok 1996-os világtalálkozójának döntése alapján.


Mogyoróbarkák,

Ilyenkor tarkák

Vén hegyeim Ilondán;

Kéklik a Lápos,

Márvány, világos

Medrében iramodván?

Rá rőt levél hull,

Csillog, lefordul,

S már más jön némán, lomhán.


A Lápos-hegység alatt, Nagyilondán 1898-ban született, Tordán érettségizett, 1919-ben a bevonuló román királyi hadsereg ellen közkatonaként harcoló, ezért a csonka országba magát száműző későbbi költő, Fodor József 1949-ben megjelent Boldog zendülés című kötetének Mogyoróbarkák című versével indulok lassan novembernek –


Öreg hegyekben

Forr az ősz csendben,

Lengenek a vén lombok;

Áznak a bokrok,

Csurgós, felkotrott

Utak, korhadt facsonkok;

Egymáson átdőlt

Fák-köze megtölt,

Simák, barázdák, hantok.


Vén erdőm hervad,

Régi levélszag

Száll hozzám ide onnan;

Nem járok én már,

Ha hív a hév nyár,

Csapásait magamban;

Gombát kutatván,

Vagy bogyók hadján

Csüggve halk ámulatban.


Innen is érzem

Fák zörejében

Az a hang hozzám elhat:

Csuhán, Plesenyben

Lép most a lelkem,

Míg nagy Budapest ringat;

Járdán a lápos,

Pisztráng-ficánkos,

Fákban az a hegy hervad.


Tündér homályát,

Méla csodáját,

Mint halk hálót, így vonván,

Amerre lépek,

S ősz erdők égnek,

Az a régi mosolyg rám –

S ha lomb lehamvaz,

Ama vén lomb az,

mely ül anyámnak sírján.


Maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2022-ben, október végén

Finom fényben fürdő toszkán táj a Kis-Küküllő mentén


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató