2022. december 5., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szívem, mit hitegetsz?

Ha megyek a Körúton bús világomra

fényt és csókot hintesz.

Szívem, mit hitegetsz?


Tudom már amit kell, sajnos tudom.

Te drága, hitegető szerszám,

hogy bús az orcám.


Hogy bús vagyok s szomorún folynak a vizek,

hogy október van, mély harang,

hogy októberbe kondul bele – giling-galang,

az őszi fény, őszi harang.


Tudom már amit kell, sajnos tudom,

te nyájas kifogyhatatlan,

áldott jó Szó, Bőség.

Benned hiába van, hogy meggyőzz – Készség.

Tudom már amit kell, sajnos tudom,


hogy magányom sírva túl át a földi úton,

a vak göröngyön, a Mindenségben.

Támfalad örök panasz,

mely kísér – s el nem hagy:

Hogy felettünk ver a szívünkben

elkondul minden nap

egy őszi szó, őszi harang.


Tudom már amit kell, sajnos tudom.


Az Apáczai Csere János falujában született Bartalis János az Őszi harang című verse megjelenésekor – Brassói Lapok, 1924. 11. 30. – már felesége falujában, a Dés melletti Kosályon gazdálkodik. Bár első verse éppen a világégés kezdetén, 1914. június 25-én jelent meg a kolozsvári Újságban, az első világháború borzalmas frontélményei után a nyugalmas békét, természeti idillt hozó falusi magányába húzódik, majd mikor újra írni kezd, a természet kimeríthetetlen szépségeihez, energiáihoz igazodik ismétlődéseiben, végtelen áhítatában is.


      Bardócz Lajos – Isten széke (in memoriam Wass Albert)




Nincs kezdete az én dalomnak,

és nincs vége se,

egy darab a világból,

vagy talán maga az egész világ.


– írja ekkor, Trianon után. Természetközpontúságában egyhúrú ez a líra, mégis gazdag, mert világa nem ember nélküli világ: a versbe belépő ember a természet része. Aztán másfél évtizednyi idő után kettéhasad a világ számára.


Kettéhasadt Erdély, mint a szívem.

Egyik felől maradt apám s anyám,

egy élő meg egy holt.

Másik felől maradt egy sírhalom…

Mit írsz fel még, Történelem

Erdély rettentő sorslapján?…

Másfélezer óta megértünk sok csodát.

Pipáltunk mi már török-tatárt.

Láttunk kun vihart s besenyő-fölleget.

Martinuzzi s Basta korát is kibírtuk.

Most túl maradt egy élő meg egy holt.

Az Olton átlátszik a sírkereszt fája.

Mintha apám s anyám kitárt karja volna.

Búsan zokog kis falunk harangja.

E csodaszép őszön

egyik felől öröm

s egetverő éljen.

Másik felől jobb volna tán

a temetőmélyen.

Hallod-e ott Bölön

hogy zúg, tombol, dalol?

Hallod itt Apáca?…

zokog keservesen.

Baróton, Baconban heje-huja járja.

Ürmösön a lányok felöltöztek gyászba.

Virágban fürdik ma Váradnak utcája.

Könny permetez le ma Enyedre, Tordára.

Ó, Uram, népedre e kétféle sorsot,

miért osztogatod megpróbáltatásod?

A mély őszi éjben sírnak a csillagok.

A bús őszi éjben síró magyarok.

Imádkozzatok!


A Kettéhasadt Erdély… a bécsi döntés után jelent meg az Erdélyi Helikon 1941. októberi számában. S ha folytatja is bukolikák írását, ezek már keserédes vallomások. Az 1942-ben a Révai kiadónál megjelent A mezők áldása című kötetében az Őszi bánat idézi az egykori őszi harangszót (is):


Őszi bánat, csendes, szelíd virág,

Úgy körülölelted szívem.

Kicsiny királyok. Minden virágod,

mintha mosolyogna nekem.

Az ősz, a szív: véres két árny.

Sokat jártam az emberek között.

Ifjú vagyok, csendes imám.


Nem is hiszitek – de hát kinek,

Kihez beszélek?

Dús a hajam és puha, mint a selyem,

puha, lágy, lágy, lágy.


Szép hang ez, amit megütöttem. Szép.

Csendes október, mély, mint a folyam s a harang.


Megérinteném a szívnek egy húrját.

De fáj, fáj. S a vad zivatarban

eldurvult a kezem. Nem kén most

írnom. Rajt még a vér s a sár.


Öreg nyárfa napkeltébe belezizzenő levelei




Búcsúzunk lassan az ősztől november utolsó péntekén, a Ne vásárolj semmit! világnapján. Bohókás, mégis kritikus tiltakozás ez a nyugati túlfogyasztás, a jólét, a vagyon egyenlőtlen elosztása és a reklámnak a mindennapi életünkre gyakorolt hatása ellen. A napot 1992-ben Ted Dave kanadai reklámszakember kezdeményezte, ezáltal akart tiltakozni a reklámok szüntelen túlfogyasztásra való ösztönzése ellen…

Ne vásárolj semmi ócskaságot! Modernnek tűnő avítt világnézetet se, s forradalminak tűnő badarságot, isten- és természettagadást se – teszem hozzá.

November 26-án 139 éve, hogy 1883-ban megszületett Babits Mihály. Első, Levelek Irisz koszorújából című verseskötetének egyik ódája a szivárvány istennőjének van szentelve. A Himnusz Iriszhez-ben ars poeticáját fejti ki: olyan sokszínűen akar dalolni, mint az aranyszárnyú ezerszínű ruhája. 1911-ben, amikor három év után otthagyja a fogarasi gimnázium magyar-francia tanári katedráját, jelenik meg második verseskötete Herceg, hátha megjön a tél is! cím alatt. Pesszimizmusa a Fogarason szövődött álmok visszhangja: ott tanult meg görögül, s a hellén szerzők ihlették megannyi görögös versét. A kötet első verse, a Ballada Irisz fátyoláról szintén a viharlábú istennőt idézi.


Megjön a tavasz tarkasága:

fehér pöttyök és piros pontok,

virágos fák, tavaszi gondok,

tavaszi sírok ciprusága,

fehér virág hull barna sárba,

szelet mond az alkonyi pír is;

halálvágy száll a bús múzsákba,

mikor

zöld köntösét cifrázza Irisz.


S megjön a nyárnak tarkasága:

poros utak, száraz porondok,

a kertkarókon piros gombok,

ezüst zápor piros rózsákra,

piros pipacs hullós virága;

minden virág lehull, ha nyíl is;

hajlós rozs érik a kaszákra,

mikor

meleg szemét kinyitja Irisz.


S megjön az ősznek tarkasága:

aranyos lombok, piros lombok,

gyümölcsös berkek, hangos dombok,

sápadt levelek ordas ága,

avarok zörgő pusztasága;

a kósza szél kacag is, sír is:

az estnek rögös ege sárga,

mikor

felhős fátyolát tépi Irisz.


Herceg! hátha megjön a tél is?

Lesz fehérsége, barnasága,

lesz jégvirágos tarkasága,

mikor

fehér gyászát felölti Irisz.


A szivárvány jelképe ez, a tarka természeté, s nem holmi manapság kitalált, zászlót lengető természetellenessége az elfajzott emberi szubkultúráknak, ahol a természet örök rendjét tagadják meg a sokneműséget hirdető beteges gondolkodásúak. Modernnek tűnő avítt vagy forradalminak tűnő badarság – egyre megy: a természet rendjének ellentmondani akaró, tehát hamis.

Megjön-e a tél? December a tudója. A megpihenés, megbékélés, a családi tűzhely hónapja alig egy héten belül megérkezik.

Megbékélés. Most mégis egy szomorú versrészlettel indulok feléje, 222 évvel ezelőtt, 1800. december elsején született Vörösmarty Mihály Előszó című verse soraival, amit Baracskán írt 1850-1851 telén, télutóján, Világos után:


Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.


Valahogy úgy, ahogy a leányfalusi Faluházban kiállító Bardócz Lajos Szervátiusz Jenő-díjas grafikusművész Isten széke képén, melyet Wass Albert emlékének, A funtineli boszorkány szerzőjének ajánl. 

Az Istenszéke csupasz, sivár platója előtt a gondjaiba mélyült Ember. Egyetlen vigasza, hogy talpa belegyökerezett az anyaföldbe: a reménybe. Egy darab ez a nagyvilágból, talán maga az egész világ. Nincs kezdete, se vége. A jégvirágos tarkaságból életre neszeznek a mély őszi éjbe belesíró csillagok, s az öreg nyárfa napkeltébe belezizzenő, még ágon csüngő levelei.

Hogyan is folytatja versét Vörösmarty?


Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud(…)


Hát legyünk rajta, hogy ne kelljen hazudnia, ha majd tavaszt hirdet az Isten széke felett esküre emelkedő istenkéz.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2022-ben, november utolsó pénte-

kén, a Ne vásárolj semmit! napján