A természet kalendáriuma (DCLXXXIII.)

A Perseidák meteorraj nemrég keresztezte Földünk égi útját: a nyár leglátványosabb csillaghullásának vége. De az éjszakai égbolt augusztus közepén nemcsak a Perseidáktól izgalmas. A még szunnyadó Nap és a fogyó Hold között félúton,  a hajnali égen a Vénusz és a Jupiter látványosan közelít egymáshoz.

Minden kaland lényege, hogy végül hazatalálj – e szavakkal lépett újra magyar földre a harmadik magyar űrhajós, Kapu Tibor. – Egy kis ország is alkothat nagyot a tudomány legnagyobb kihívásai közepette – tette még hozzá.

Augusztus 22. az oroszlán havának farka. Az ókori népeknél az oroszlán a lángsörényű Nap jelképe lett, s nem csak helyet kapott a zodiákus csillagképei között, de ő az állatöv királya.

Ám Az állatkertben sínylődő oroszlán csupán rab.

Szűk palotáddal szemben meg-megállva,

Elnézem olykor szenvedésedet,

Állatvilág nemes, fogoly királya!

Amint szabadulásod keresed.

Jársz-kelsz, forogsz alá-föl szakadatlan,

Fürkészve egyre a nyílásokon,

Mint befogott ló a száraz malomban,

Nem tudva megnyugodni sorsodon.

Vajda János elmélkedett ekképp Kiss József lapjában, A Hétben 1892-ben közölt versében.

Vigasztalódjál...! itt e földi létben

Megannyi élők mind rabok vagyunk.

Mint neked itt a vég, nekünk meg éppen

A végtelenség gyötri bús agyunk.

Gyorsabban, mint te ádáz börtönödnek

Rázod kérlelhetetlen rácsait,

Képzelmem rezgő szárnyai verődnek

A halovány tejút határáig.

És még azon túl, messze, mondhatatlan

Távolságok felé röppenve el,

Kérdéseimre, hol a vég azokban?

Kétségbeejtő némaság felel (...)

Majd három fertály évszázadnyi idő elteltével, 1960-ban így visszhangozza gondolatait a 33 évvel ezelőtt, 1992. augusztus 23-án a halhatatlanság végtelenjébe költözött Székely János az Örök csillagfényben.

Sutácska békák ugráltak körül,

Amíg az éjben bandukoltam lassan.

Léptem vigyáztam. Sejtelmem se volt,

Mi történik a felleges magasban.

De ág reccsent, s én felkaptam fejem.

Tágult a köd s a ritka lombok rése,

S megcsapkodott és megsimogatott

A csillagtengerek hullámverése.

A csillagok, a messzi csillagok

Kutattak rést, hogy lépteim kilessék.

S megnyílt a rés, s a körtefák alá

Beszivárgott a teljes végtelenség:

Beszivárgott a furcsa gondolat,

Hogy bárhová is jutnék a világban,

Akármi messze, látnom kellene,

Hogy még mindég és mindenütt világ van,

S nincs benne vég – de kezdet sincs sehol,

Nincs hátra és előre, nincs le és föl,

És mindenütt a közepén vagyok,

És nem juthatok ki a közepéből.

(…) De most egészen felszakadt a köd,

S odébb vonult a kései vidékről. –

Kibújt a hold, s egy újabb gondolat

Szivárgott föl az ősi televényből.

Egy gondolat, hogy kár bevallanom

Ketrec-lebíró vágyaim parancsát,

Hisz ez a ketrec: maga a világ!

És rabja lenni: maga a szabadság.

(...)S míg így töprengtem, elfogyott a domb

Alólam, és az országútra értem.

Lőcslábú ökrök ballagdáltak ott

A csillagfényben, lomhán és kimérten.

Oly végzetes és olyan megható

Szemmel, mint némely dolgos emberé,

Egy ismeretlen terhet vittek ők

Egy ismeretlen, messzi cél felé.

(…) Jobb volna tán tudatlan tengenem

És ballagnom a nyárutói ködben.

Semmint örökkön itt töprengenem

Börtönhazámban, világbörtönömben.

(…) Mennék, amerre húznak-hajtanak,

S megállnék, ha társam is megállt…

S nem várnám úgy és nem félném a nagy

Börtönnyitó és sírcsukó halált.

Augusztus 24-én lesz 48 éve, hogy Kós Károly is elindult a végtelenség csillagösvényén.

1928. augusztus 31-én  költözködtünk. (…) Marosvécs szép fekvésű, eléggé rendezett község volt. (…) A ref. iskola építése megszavazva, de egyelőre egy istállóból alakított gerendaépületben, feltámasztott menyezettel működött. Nem tudom minek köszönhette, hogy eddig is megtűrték ...1928 szeptemberében Kós Károly ingyen elkészítette az iskola tervrajzát és a(z építkezés) költségvetését. A tervrajzot személyesen vittem  be Vásárhelyre. (…) A következő őszre az iskola felépült. Úgy nézett ki, mint egy kastély – olvasom Kiss Lajos nagyapám, a (többek között) vécsi református kántortanító emlékirataiban az 1928-as esztendőről. Arról az 1928-as esztendőről, aminek májusában megjelent volt az Erdélyi Helikon első száma; ennek volt első felelős szerkesztője Kós Károly. Arról a Marosvécsről  van szó, ahol 1926 júliusában először ültek össze  az erdélyi írók Trianon után Kemény János vendégszerető kastélyában.

Igen. Mindig ide térünk vissza, a transzilván hőskölteményhez. Kós Károly transzilvanizmusát ma sem engedik kibontakozni, s csak ábránd egy olyan ország, ahol három, négy, öt nyelven beszélnek az emberek egymással, és mindenki egyenlő. Neki, a Varjúvár és az állatkerti Főpavilon, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum és az óbudai református parókia építőjének címezte Áprily Lajos a legerdélyibb verset, mit valaha is leírtak, a Tetőn-t:

Tekintetem szárnyat repesve bontott,

Átöleltem a hullám-horizontot

S tetőit, többet száznál és ezernél –

S titokzatos szót mondtam akkor:

Erdély.

96 évvel ezelőtt, 1929. augusztus 25-én született egykori barátom, Kiss Elemér matematikus, tudománytörténész, az MTA külső tagja. A Sapientia Alapítvány marosvásárhelyi fiókjának első elnökére ez alkalommal csupán mint Bolyai-kutatóra emlékeztetek két nagyívű dolgozatával: Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából és az (Oláh-Gál Róberttel közösen megírt) Újabb fejezetek Bolyai János életművéből címűekkel.

A magyar t. akadémia nyelv- és széptudományi osztályának hétfőn este érdekes ülése volt. A terem (…) zsúfolásig telve volt, az akadémikusok máskor gyéren betöltött székein is nem kevesebb mint hatvanöt tag foglalt helyet, közöttük Haynald érsek, Jókai Mór, s mások, kik csak ritka alkalommal láthatók az akadémia üléstermében. Ez érdekeltséget Szarvas Gábornak ez alkalomra bejelentett válasza keltette fel, melyben védelmére kelt az általa képviselt nyelvtisztító iránynak Fogarasi és Toldy Ferencz utóbbi támadásaival szemben – idézem a Vasárnapi Újság 1875. március 25-i számából. -

(…) Jókai Mórt mint regényírót érdekli, hogy hogy a késő ivadék meg fogja-e érteni, amit irt, vagy sem.

Végül (…) néhány folyó ügy intéztetett el. A titkár sajnálattal említi, hogy Kriza „Vadrózsák” második kötetéhez csak az anyag van együtt, de rendezve és magyarázatokkal ellátva még nincs. Végül Jókai Mór kérte ki az akadémia ajánlását László Mihály részére, ki nyelvészeti, népköltészeti és régészeti tanulmányok végett a bukovinai csángó-magyarok közé indul.

De ki is volt a mára elfeledett László Mihály? Író, gimnáziumi tanár. Istensegítsen született, 176 évvel ezelőtt, 1849. augusztus 26-án. 1875-ben végül is a kormány küldötteként a bukovinai székelyek állapotát mérte fel. 1876-tól tanár a budapesti V. kerületi királyi főgimnáziumnál. Alapító tagja a Petőfi Társaságnak 1876-ban. Az első volt, aki felhívta az ország figyelmét a csángóügyre.

(…) munkásságának eredménye volt a székelyek Al-Duna mellé telepítése, amelynek gondolatát ő tartotta életben a magyar közvéleményben. A csángóbizottság, amelynek titkára volt, kezdeményezte az erdélyi telepek létrehozását is. A távlati cél az lett volna, hogy a moldvai csángókat is hazatelepítsék, de ez nem valósult meg – írja Szőts Zoltán történész.

A földrajzi szakíró tájleírását idézem ide az 1871-ben a Vasárnapi Újságban megjelent Egy törpe falu című rajzolatából.

(…) magában a kis Bukovinában, melynek alig van félmillió lakosa, majdnem tízféle nép lakik: u. m. németek, betelepített svábok, zsidók, lengyelek, magyarok, oláhok, csehek, rusznyákok, lipovánok stb., egymástól szétszórva... A városokat többnyire németek, zsidók és lengyelek lakják; a svábok és magyarok csinos falvakkal bírnak. Az oláhoknak itt-ott nagy helységeik vannak, de rendetlenek és piszkosak; a lipován faluk tiszták, hanem kicsinyek. Csak a rusznyákok vonultak a hegyek közé, s pásztorkodással töltik életüket.

Ebben a kis országban van egy híres helység, Bosszáncs, más néven „törpe falu”. Csodálatos egy hely, minden ember emlegeti, s mindenki mesét csinál róla. Egy hosszú, széles völgyben fekszik, beláthatatlan gyümölcsös erdőség közt, melyet meredek, kopasz hegyek környeznek. És e gyümölcsös erdőségben szétszórtan, elbújva állanak a házikók, mint valami gyíklakok. A fáktól annyira el vannak födve, hogy csak kutatva lehet reájuk akadni.

(…) Órákat töltöttem a regényes völgyben, melynél szebbet isten ege alatt kivárni sem lehet. A nap melegen sütött, s olyan nyugodt csöndes élet terült el a völgy felett, mintha egy lélek sem laknék benne. Csak a harangszó csengése, mely rezegve hatolt át a fák lombjai közt, mutatta, hogy itt emberek laknak, hirdetve nekik a békét és csöndet. Volt valami elragadó s képzelem-feszítő abban a harangcsengésben! (…) Aztán madárdal is van itt, a csattogó csalogánytól le a kakukkig. Már hajnalban megkezdik dalaikat, s mire a nap felkel, a madarak dala egy harmóniába olvadva, mint angyalok kara zengi át az erdős völgyet. Itt nem pusztítja senki őket, mert nem tudják, hogy azokért még drága pénzt is lehetne kapni. A falut kerítő kopasz hegyekről a legszebb kilátás tárul a szem elé; erdő erdőt ér, s völgy völggyel ölelkezik.

E bukolikus tájból kikászálódva, maradva kiváló tisztelettel, kanyarítom e heti sétánk végére a pontot.

Kelt 2025-ben, oroszlán hava utolsó napján