2024. june 24., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Huszonkét éve ismersz engem,

égi bója, nagylángú Nap.

Ki melengetted gyermekkocsimat,

melengess egész életemben!


Bár rég elrúgtam magamtól több mint három és fertálynyiszor annyi évet, mit amennyi a költő volt 1935-ben, magamra is érvényesnek gondolom még a kérést.


Sőt akkor is, mikor a föld alatt

fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék,

sugarazd át a földet onnét

a magasságból, drága Nap!


Sütöttél engem a hegyek közt,

sugaraztál reám a pusztán;

egy alkonyon úgy néztél velem szemközt,

mint egy bíborsörényű hímoroszlán.


Már reggel jöttél s fénnyel kinyitottad

álomtapaszos szememet,

szivárványos fényekkel tarkítottad

az ablaküveget.


Talán ráéreztél már, kedves Olvasóm, a Barátkozás a Nappal vers szerzője csak Jékely Zoltán lehet.


Most is itt égsz felettem, drága Nap,

Isten Napja, én Istenem,

s nagy lila arabeszkeket mutat

behunyt szemem.


S mint mágnestől megbűvölt vasdarab,

úgy lüktetek, úgy reszketek –

egy perc, s repűlök a Duna felett

s velem jön ez a rossz fapad.


Nos, ma erről a képzeletbeli napbántotta, kiszikkadt lécű padról lendülök én is neki e heti sétámnak. Jer velem Te is, kedves Olvasóm!

Június 21. a védőoltások világnapja. Magyarország az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Európai Irodájánál 2004-ben kezdeményezte a védőoltások világnapjának megtartását, mivel 2002-ben ezen a napon hirdette ki a WHO, hogy Európában megszűnt a gyermekbénulás betegsége. Fontos, hogy évről évre felhívjuk a figyelmet a védőoltásokra. A védőoltással megelőzhető fertőző betegségek számának jelentős csökkenése egyike a magyar közegészségügy legnagyobb sikereinek. 

E nap különben a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete. Ezen a napon a leghosszabb a Nap égen megtett útja.


Kánikulában buja rózsafáról

nyesi a szomszéd már a – hervadót.

Úgy szólnak – s abban is az elmúlásról –

hogy túlvigan rikongnak a rigók.


A bohó-piros, a híg-édes cseresznye

mellett már savanyú-mosolyú meggy.

Kettős ízükkel nyelvem az eszembe

azt juttatja: minden jó s rossz: elegy.


Illyés Gyula így magyarázza Nyári újév versének fura címét:


Nem Szilveszter az év igazi vége –

Férfinak annál zordabb forduló

a június nap-éj-egyenlősége – 

Nyárfák pihéje dől, akár a hó. (...)

Kánikulában piheg egy buja rózsafa


A napfordulat a gyakorlatban nem a nyár kezdetét jelzi. Mi június 1-jétől számoljuk a nyarat (meteorológiai nyár), a kínaiak a régi keltákhoz hasonlóan május 5-étől. Náluk június 21-én a zeniten járó Nappal együtt tetőzik a nyár – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Leonardo Utolsó vacsoráján a Jézus balján ülő, megvilágított hármas jelképezi a nyári hónapokat: a szelíd Fülöp a Rák, a szenvedélyes idősebb Jakab az Oroszlán és az okoskodó Tamás apostol a Szűz havát. (...) Hajdanán a nyári napforduló a naptári év kiemelkedő ünnepe volt. Hellászban sok helyütt ekkor kezdték az évet: Athénban és Delphoiban például a napfordulatot követő újholdkor. Vagy félévünnepet tartottak, mint Boiótiában és Délosz szigetén, ahol a téli napfordulat utáni újholdkor kezdték az esztendőt. Ünnep volt az év „teteje” a keltáknál, a germánoknál és a szlávoknál, és tovább élt a keresztény Európában is, mindenekelőtt a Szent Iván-napi tűzünnepben. Az „égi tűz” köszöntése azonban nem korlátozódott Szent Iván napjára. A tűzugrás, tűztaposás és más „tüzes” népszokás minden napforduló körüli ünnepnek része volt.

Szent Iván hava nevét a szokáshoz híven a Rák hó első dekádjának legjelentősebb szentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nyerte.

A tűzgyújtás, a füvek és virágok szerelemvarázsló hatásai, a párosító énekek, Szent Iván-napi népszokások és hiedelmek ma is az élő néphagyomány jelentős értékei. Magyarországon a bizánci kapcsolatok révén – a görögkeleti vallásnak megfelelően – Keresztelő Szent János napját Szent Iván ünnepének nevezték. A szentiváni szokásokat a magyarság délszláv közvetítéssel vette át, de – írja Bóra Ferenc A nyári napforduló tüze Szent Iván ünnepén című esszéjében – a pogány szokások maradványai megőrződtek, továbbéltek.

A tüzet szalmából és többféle fából rakták. Az ünnep előtti napokban összegyűjtötték a cseresznyefakérget, füvet, virágot. (...) A tűzre illatos növényeket, gyógyfüveket dobtak. Szent Iván füvének nevezték a rutafát, másutt ezt a növényt seprűzanótként, istenfájaként emlegeti a nép. Négy-ötszáz évvel ezelőtt a rutafát a tisztaság jelképének tartották. A lányok és legények átugrálták a tüzet, amiből gomolygott az illatos rutafa füstje, s közben énekeltek:


Magos a rutafa,

Ága elágazik,

Selyem sárhaja,

Magyar Ilona,

Haján fölyű gyöngy,

Koszorúja gyöngy (...)


Miközben a tűz fölé tartották a gyógynövényeket, varázsigéket mormoltak:


Füstöld meg a füvecském,

Tisztesíd meg, hasznosíd meg...

Tisztes légy, hasznos légy,

Majoranna bukros légy.


Mivel Keresztelő Szent János a meghalt gyermekek patrónusa is, a gyermekeknek „Szent Iván-i” almát kellett enniük, hogy ne legyenek betegek. A gyógyító erővel felruházott almát a tűzben elégették. A máglya eloltása után a hamut gyógyító fürdőkre is felhasználták. A tűz körül ülő gyerekek cseresznyét ettek, ennek egészségmegóvó hatást tulajdonítottak. A hiedelem szerint, ha valaki mezítláb taposta a tűz hamuját, egy évig nem ment tüske és szög a talpába. A tűzugrás elősegítette a jó búza-, kukorica-, kender- és szőlőtermést. 

A nagy nap előestéjén a legények drótra égő fakérget erősítettek, a lángoló koszorút csóválták, s áthajították a lányok feje fölött. A lányok a csalánkoszorút átdobták a fiúk felett. Hitték, hogy a lányok felé dobott gyümölcsfaágak távol tartják a kártevőket a terméstől.

A „kislegények” drótokra fakérgeket fűztek, amiket petróleummal átitattak, ezeket meggyújtották. Felfutottak a dombra, s a „lámpásokat” körbe-körbe forgatták. A győztes az lett, akinek lámpása a legtovább égett, s a legszebb tűzkarikákat tudta „belerakni” az éjszaka sötétjébe.

Vikár Béla írta volt, hogy Szent Iván napján párosító dalokat énekeltek a tűz mellett. A XX. századfordulón gyermekjátékká szelídült a népszokás, de az ének őrzi még a párosító szövegelemeket:


Érett a meggy, érett

Öleld, akit szeretsz.

Hajlott ága hajlott,

Ezt ölelem, ezt csókolom,

Levelibe kis menyecske,

Iván dombján domboruljon.


Ez az ünnep is összeforraszt(hat)ja ma is a faluközösséget. A kicsik múltismeretre tesznek szert: megismerik az öregek népdalban, táncban, mozdulatban megnyilvánuló művészetét, hiedelemvilágát, jó kedélyét és humorát. A néphagyományok élménynyújtó hatásán keresztül a helyi történelem tárul fel előttük.

Manapság Szent Iván napja közelében a Múzeumok éjszakájának hasonló szerepe lehet.

Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a mulandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat – írta volt Juhász 

Ferenc A múzeumok szerelme című esszéjében. – Ha jutok bárhova is a világon: mindig megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.

189 évvel ezelőtt, 1835. június 26-án született a magyar múzeumkultúra egyik első mestere, a sokoldalú természettudós, az állattan, a néprajz, a nyelvészet, a régészet kiemelkedő kutatója, Herman Ottó.

Mai sétámat egy szívmelengető történetfoszlánnyal fejezem be.

Amikor Herman Ottó megpályázta a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátori állását, az akkori polihisztor igazgató, Brassai Sámuel saját fizetésének harmadáról mondott le, hogy az új, tehetséges munkatárs jövedelmét biztosíthassa. Herman itt kezdett a pókokkal behatóan foglalkozni, s teremtett egy új tudományágat, az arachnológiát. Pókgyűjteményét ma is a kolozsvári tudományegyetem Állattani Múzeuma őrzi.

Mentora halálakor egy csokor havasi gyopárral érkezett temetésére.

Maradok kiváló tisztelettel

Kelt 2024-ben, a nyári napfordulókor

Hermann Ottó szobra a Nemzei Múzeum kertjében


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató