2024. july 2., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.

A Föld szíve majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtődöbbenésben robbanásig feszül a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek, és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó színek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bűnöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, (…) s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,

itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít (…)

És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap, s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyűjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:

bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá, és fölöttem őrjöngőharaggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!


Augusztus. E cím alatt írta versét Szabó Lőrinc 99 évvel ezelőtt, 1920-ban. S nem tudok mást tenni, csak egyetértve belefeledkezni ebbe a százéves varázsba.

Tikkasztó napverésben lángvirágok gyűjtik magukba a nyár kincseit


Az augusztus régi neve a rómaiaknál „Sextilis” volt, mert a hatodik (sextus) hónapja volt az esztendőnek. Ez a neve maradt meg még a Julius Caesar-féle naptárreform után is. Amikor azonban Augustus császárnak Krisztus előtt 7-ben az időközben újra felszaporodott szökőnapok miatt újabb naptárrendezést kellett végrehajtania, akkor ennek a hónapnak a nevét is megváltoztatta: miután életének legtöbb szerencsés eseménye ebben a hónapban játszódott le, azért a saját felvett nevével jelölte meg ezt a hónapot – írja Supka Géza a Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek című művében. – Az „augustus” szó voltaképpen az „augur”-ra megy vissza, vagyis a madárjósra („avi-ger”), akinek jóslata szerencsét jelent. Célzással a császár példátlanul szerencsés pályafutására, a szenátus „a legszerencsésebb” (augustus) jelzőt találta a legmegfelelőbbnek. Ettől fogva csakugyan ezt a nevet használta Gaius Octavianus Julius Caesar. S ugyanúgy, ahogy Caesar nevéből általában rangjelzés lett „Kaiser”, „császár” és „cár” formában, ugyanúgy lett az Augustus nevéből is rangjelzés: ettől fogva minden uralkodó a „sérthetetlen császári felség” jelzőjéül használta az „Augustus” nevet, a császárnék pedig az „Augusta” nevet kezdték viselni. A név maga mégis az „augusztus” hónapnév formájában maradt meg leginkább elevenen az emberek nyelvhasználatában.


170 évvel ezelőtt, 1849. augusztus 6-án (1945 óta Hirosima napja) született Ditróban Csibi Lőrinc erdőmérnök. 1895-től haláláig a selmecbányai erdészeti akadémián az erdőhasználattan tanára volt. Tanulmányai, melyek az Erdészeti Lapokban jelentek meg, geodéziai ötletek megvalósításai. Az elsők között alkalmazta nálunk a fotogrammetriát erdőgazdasági téren.

Augusztus 7. Donát névünnepe a régi kalendáriumokban. Szent Donát ókeresztény vértanú a szőlőskertek, szőlősgazdák védőszentje. A szőlőkülönös gondoskodást igényel, épp ezért a régiek igyekeztek mennél több szent segítségét igénybe venni. Donát attribútuma a törött kehely. A legenda szerint a szent Arezzo püspökeként éppen misézett, amikor pogányok zavarták meg a szertartást, és kiverték a borral teli kelyhet a kezéből, amelyik a kőpadlón széttört, de Donatus imája összeforrasztotta.

Donáthoz különösen villámcsapás, jégesőtávoltartásáért imádkoztak. Donát sajátos hivatásához a barokk időkben jutott. Amikor ereklyéit Rómából Németországba, a Rajna-vidékre, Münstereifel városába vitték, 1652-ben, a kísérőpapot villámcsapás érte, azonban semmi baja nem történt. Ezt Donát közbenjárásának tulajdonította. A német hagyomány kialakulásához nyilvánvalóan a névetimológia (Donner) is hozzájárult. Kultusza a rajnai borvidéken gyorsan kibontakozott.

Elterjedt hazánkban is a jámbor szokás, hogy az elemi csapások elhárításáért hozzá könyörögtek, sőt névünnepén körmenettel is megtisztelték.

A szőlőkben szobrot, kápolnát állítottak neki; a falvainkban, városainkban a templomok harangjait többnyire neki szentelték. Nyilvánvalóan abban a hitben, hogy a harangzúgás „visszaveri” a mennydörgést és ami azzal jár: a harang érce felfogja a mennykőcsapást. 

Legkorábbi magyar említése a Kőszeg melletti Csepreg hegykönyvében 1676-ból való: megtiltották, hogy ünnepén kint tartózkodjanak a szőlőkben. Erdélybe is beköszönt Donát. Kolozsváron a XVIII. század elején a szőlőkkel borított Hója hegyvonulat egyik kimagasló pontjára barokk Szent Donát-szobrot állítottak. Innen kapta nevét a Donát út, majd az egész városnegyed. Aztán a szőlőkerteket gyümölcsösök váltották fel, s az aljban rengeteg orgonabokor, szinte kivadulva. S kinek ne jutna eszébe a dal az orgonákról:


…Mit ér a május, mit ér a nyár?

Mit ér a csillagos éj?…


A szövegíró Imrédi Géza színész és a dallamszerző George Sbârcea – művésznevén Claude Romano – dalának máig legihletettebb előadója Tamás Gábor.


Kacagva, bátran jönnél felém a napsugárban,

Mint egykor régen a nagy szerelmünk idején.

Szívünk tüzét most újra lángra gyújtanák

A Donát úti nyíló orgonák.


187 évvel ezelőtt, 1832. augusztus 9-én (’45 óta Nagaszaki napja) látta meg a napvilágot az első magyar nyelvű, találmányokkal foglalkozó könyv szerzője, Bardócz Lajos. Bár 1863-ban a kassai jogakadémia tanára volt, 1866-ban tüdőbaja miatt szülőföldjére, a Kézdivásárhely melletti Szászfaluba vonult vissza. Közel száz ismeretterjesztő, technikatörténeti, természettudományi és mezőgazdasági tárgyú írása jelent meg a korabeli folyóiratokban (Vasárnapi Újság, Falusi Gazda, Ország Tükre, Magyar Néplap), valamint a Magyar Ember Könyvtára sorozatban. Két akadémiai pályadíjat nyert könyvet írt. A felfedezések és találmányok története, különös tekintettel a gőz és a villanyosság alkalmazására és a fényképírás kifejtésére című munkája 1865-ben jelent meg, A mechanika alapvonalai pedig 1874-ben.

Augusztusi tikkadás békés varázsa. Innen indítom soraimat, maradok kiváló tisztelettel. 

Nagaszaki, 1920 – belefeledkezni ebbe a százéves varázsba

Közlemény 9 órával korábban

A gázár emelésének előjele 9 órával korábban

Erről jut eszembe 9 órával korábban

Miskolcon is remekeltek 9 órával korábban

Hírek 9 órával korábban

Széltündér, libbenő 9 órával korábban

Három a feszt! 9 órával korábban

Megsimogatni a lelkeket 3 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Épített örökségünk 1 héttel korábban

Műsorkalauz 2 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató