2019. november 18., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel Válogatott kórusművek című kötetéről

– Különleges és fontos ez a kiadvány. Kevesebb és több is, mint egy szokványos könyv. Talán furcsa ilyet mondani, de megindokolom a kijelentést. Egy akármilyen témájú, formátumú könyvet bárki el tud olvasni, amint kézbe veszi, ez viszont elsősorban kottákat tartalmaz, és aki nem kottaolvasó, az bajba kerül vele. Az azonban, aki jártas a zenében, olyan többletélménnyel telítődik, amint belelapoz a kórusmű-válogatásba, amilyet egy egyszerű prózai szöveg nem képes adni, valószínű, hogy dallamok is megcsendülnek benne. És más élményrétegeit is megmozgatja a gyűjtemény.

– A szándék, amiért a kötetet megjelentettük, azt hiszem, világos. Legnagyobbrészt magyar nyelvű kórusműveket tartalmaz. Ahogy most Erdélyben, Romániában a magyar kórusmozgalom kinéz, arra figyelmeztet, hogy nagy szükség van hozzáférhető, előadható művekre. A kóruséneklésben nagyon lemaradtunk Európától. A kórusmozgalmunk nincs azon a szinten, amelyen lennie kellene, sőt azon sem, amelyen valamikor volt. Ezért került a kötetbe egy ilyen hosszú periódus kórustermése. Vannak köztük nagyon könnyűek is, hogy egy amatőr vagy templomi kórus is elénekelhesse, és vannak nagyon nehezek is, amelyek még a profikat is próbára tehetik. Arra gondoltam, hogy lehessen válogatni is belőlük, hátha egy-egy kórusvezetőnek, karmesternek „megjön az étvágya”. Talán így is segíthetünk valamennyit azon a visszafejlődési állapoton, amely az erdélyi magyar kórusmuzsikát ma jellemzi. Egyetlen állami hivatásos kórusunk van, amelyik abból él, hogy magyarul énekel, a Kolozsvári Állami Magyar Opera kórusa. A marosvásárhelyi filharmónia énekkara vegyes nyelvű. Szívesen énekelnek magyarul is, de nem nagyon vállalkoznak a cappella, vagyis zenekar nélküli előadásokra. Az a tény, hogy az esetek döntő többségében a zenekarral együtt lépnek fel, a kórustechnika igényességét letakarja. Egy nagyzenekar mellett énekelni, ahol a szólamokat rendszerint hangszerek támogatják, sokkal egyszerűbb. Igaz, hogy az önálló kórusesteknek kis létszámú közönsége van, és ez elriaszthatja az intézmények vezetőit, de nem lehet kórustechnikai szempontból mellőzni az a cappella szerepléseket. Hogy erre miért nincs közönség, megérne egy elemzést, de ez a tanügyi helyzetnél kezdődne. Folyton valaminek az árnyékában, valakinek a társaságában fellépve nem kerülnek felszínre azok a problémák, amelyek magasabb szintre tudnák emelni egy kórus megszólalását. Ebben szerettem volna segíteni. Elég nehéz volt ezt így összeállítani. 52 darab van a könyvben a hetvenvalamennyiből. Nem volt könnyű úgy kihalászni a darabokat a múltból, hogy ne kellene azt mondanom, hű, ugye ezt nem én írtam! 

Haller József Öregség című grafikája a kötetből


– Jó hat évtizedre tekintettél vissza, a számok is jelzik, hogy nagy merítés volt. Amit nem tettél be a kötetbe, miért maradt ki?

– Voltak olyan darabok, amiket minőségi szempontból nem vállalhattam el. Egészen korai művek is. Bár abból a korszakból is találtam olyat, amit beválogathattam. Van a kiadványban 1959-es keltezésű is, amire annak idején a zeneszerzéstanárom azt mondta, hogy jó. Mai szemmel nézve is úgy vélem, hogy elfogadható. De mindent tényleg nem lehet betenni csak azért, mert meg van írva.

– Amikor valahol szóba kerül Csíky Boldizsár neve, inkább zenekari művek szerzőjeként gondolnak rád az emberek. Kórusművek alkotójaként kevésbé. A mostani válogatást készítve felmérhetted, mekkora munkát fektettél hosszú és sikeres pályádon ebbe a zenei műfajba is. Hogy értékeled, az életművednek milyen hányadát tölthetik ki ezek a szerzemények?

– Természetesen jóval emberpróbálóbb egy nagyzenekari darabot megírni. Számomra legalábbis. Ne beszéljünk a nagyokról, akiknek ez nem volt ennyire megerőltető és összpontosítást igénylő. Persze amit most mondtam, nem az értékre vonatkozik, hiszen például egy háromperces Bartók-kórusmű felérhet egy ötvenperces zenekari muzsikával. Tulajdonképp nem az időtartam és nem is az összpontosítás a döntő, de a hangszeres zene valóban közelebb áll hozzám. A nagyzenekari munkáimhoz, a kamarazenei műveimhez kötődnek az első sikereim, és azóta is vannak bel- és külföldi előadások, amelyekről a kritika kedvezően nyilatkozik. De most itt, ebben a kulturális helyzetben, amiben vagyunk, nagyon szükségesnek tartottam, hogy ebben is segítsek. Járuljak hozzá valamiképpen, hogy magyar nyelven legyen egy honi forrás, amiből lehet meríteni, ha valaki szomjazik rá.

– Erre mindig szükségünk volt itt, Erdélyben, nem csak ma. De ha visszagondolok az eltelt évtizedekre, a ’60–’70–’80-as évekre, akkor az is eszembe jut, hogy még jó néhány zeneszerzőtársad élt, dolgozott Marosvásárhelyen, akik kórusműveket is komponáltak. És most mondhatni te vagy egyedül, akihez ez köthető. Megritkult a fiatal zeneszerzők sora? Nem érzik szükségét, hogy a kórusmuzsikát is éltessék?

– Vannak azért rajtam kívül is Marosvásárhelyen komponisták, akik zenét szereznek, de igaz, hogy a kórusmuzsikával kevésbé foglalkoznak. A nemzedékem és az azelőtti generáció sorából sok olyan nevet említhetnék, akik számos kórusművet írtak. Igazad van, hogy a hetvenes években egy adott helyzetben tizenegyen voltunk. Persze nyelvezet kérdése is, hogy milyen technikával, hogyan próbáltak például egy népi örökséget európai nyelven megszólaltatni. Hosszabban kifejthető esztétikai és szakmai kérdés volna ez, de kijelenthetem, hogy sok olyan darab született, amit én szerzőként szívesen vállalnék. Nyilván a hátsó gondolataim között benne van az is, hogy egy kórusműnek szövege van. Márpedig a ’70–’80-as évek szövege kényes história volt, hiszen a zeneszerzőktől elvárták, hogy olyan dicsőítő műveket írjanak, amilyeneket abból a korból még sokan ismerünk. Az illető szerzők ezeket most valószínűleg nem adnák ki. Persze próbáltak engem is kényszeríteni ilyen művek létrehozására, szépszerével vagy durván, de valahogy megúsztam, és hogyha már kénytelen voltam választani a kötelezően előírt tematikából, a hazai természet szépségeit zenésítettem meg (szerencsére ez is választható volt), és nem a szocialista megvalósítások vagy netán éppen a kondukátor magasztalását vállaltam. Így aztán írhattam egyebet is. Aztán a nyolcvanas évek végén már nagyon sűrűsödött ez az áldatlan helyzet, úgyhogy másfél évig fel is kellett adnom az állásomat a filharmóniánál.

Tiértetek… Szász Endre grafikája


– Mozgalmi dalt egyáltalán nem is írtál?

– Diákkoromban szültem egy ilyesmit. Szilágyi Domokos írt gyorsan egy ilyen szöveget, de abban nem volt semmi olyan, amit ne lehetne vállalni. Az volt a lényege, hogy milyen nagy elégtétel az embernek, ha egy munkát jól végez el.

– Felmerült Szilágyi Domokos neve. Ezzel rá is térhetünk arra, hogy a kötet öt jól elkülöníthető csoportban közli a műveket. Vannak magyar költők verseire, illetve népdalszövegekre írt kórusművek, népdalfeldolgozások, egyházzenei művek és más alkotások. De hangsúlyozni szeretném, hogy a könyv kimondottan Csíky Boldizsárra jellemző, és egyértelműen marosvásárhelyi kötet. Téged jellemez, hogy szövegszerzőként kiket választottál, milyen verseket zenésítettél meg, milyen népdalokat gyűjtöttél, dolgoztál fel és így tovább. És az is, hogy kiváló képzőművészeti alkotások reprodukciói illusztrálják, díszítik ezt a szép, tetszetős kiadványt.

– Tényleg marosvásárhelyi könyvről beszélhetünk. Nehéz volt kitalálni, milyen fejezetekre bontsuk ezt az anyagot, mert a kórusirodalom nagyon sokféle, és ezen belül az is, amiket én írtam. Tematikai és zenei nyelvezeti szempontból is. Az, hogy magyar költők verseire írtam zenét, egyértelmű. De az, hogy népdalszövegekre is komponáltam, már némi magyarázatra szorul. Nem népdalok ezek, csak a szöveg népi. Vannak népdalfeldolgozások, ez sem szokatlan. Egyházzenei darabok is születtek, vallásos szövegekre, bibliai témákra vagy egyéb írásokra, például Balassi istenes verseire. A végén pedig van egy olyan válogatott anyag, ami nem sorolható sehová. Idegen nyelvűek, meg más, vegyes dolgok. Mi az, hogy népi szöveg? Én ezzel akkor találkoztam, amikor Szalman Lóránt dirigálta Oláh Tibor Négy csángó madrigálját. Ezek népdalszövegek voltak. Köztudott, hogy egy népdal szövege mennyire költői és szuggesztív tud lenni. Gondoljunk azokra a nagyszerű balladai, de egyéb népdalos megfogalmazásokra is, amelyekben a természeti képek kapcsolódnak az emberi érzelmekkel és így tovább. A zeneszerző az ilyen szöveget mint költői teljesítményt értékeli, és arra ír olyan zenét, amiben benne van a népdal szelleme. De idézetek, népdaltöredékek nincsenek. Esetleg szándékosan mégis megjelenhetnek. Van egy Ecloga című darabom, amit népdalszövegre komponáltam, ebben sehol nincs semmiféle népdalidézet, de egyszer csak egy szólamban nagyon távolról megjelenik egy eredeti népdal, annak a népdalnak a dallama, amelynek a szövegét használtam. Egész távoli reflexióból jön ez vissza. Ilyesmi előfordulhat, egyébként azt a bartóki elvet próbálom megvalósítani, amit Ő a magasabb fokozatnak tartott. Ezt az alkotási szintet Ő úgy fogalmazta meg, hogy annyira asszimiláltuk a népdal szellemét, mindazt, amit a magyar népdal teljes egészében képviselhet a zeneszerző fantáziájában, annyira belénk ivódott ennek a szépségnek az ereje, hogy már abban a szellemben tudunk írni, konkrét népdalidézetek nélkül.

– Számodra melyik az igazi alkotói kihívás? Ez az utóbbi?

– Erre törekszem. És még van egy olyan szándék, ami biztos nem csak az én áhított vágyam; az, hogy egy szerzőnek legyen olyan stílusa, amit a zene megszólalásakor fel lehessen ismerni: igen, ezt ő írta. Számodra ismeretlen Arany- vagy Ady-vers hallatán hamar kimondod, ki a szerző. Ha Balassit olvasod, akkor sem fogsz tévedni. A metrumból, szóhasználatából, a képeiből könnyen felismerhető. A modernekkel is ez a helyzet, Kosztolányit, Weörest rögtön lehet azonosítani, másokat is. A zeneszerzőkkel is hasonlóképpen kellene történnie, csak nekünk, a sorban hátul állóknak, nehéz ezt elérni. 

– Csíky Boldizsár zenéje mennyire azonosítható? Vagy kérdezzek másképp: a könyv tükrözi ezt a sajátosságot?

– Az egyértelműen érzékelhető stílusjegy nagyon nehezen megvalósítható dolog. Amikor a nagy zeneszerzők éltek, alkottak, akkor létezett egy zenei köznyelv. Mindenki ismerte a harmóniát, és hogy azt miképpen kell tovább vinni, feloldani; mindenki tudta, hogy mi egy bizonyos forma, egy rondó, egy szonáta, a zenei nyelv olyanszerűen működött, mint a beszélt nyelv. Ez más volt Bachnál, Beethovennél, más Bartóknál. De az illető kornak volt egy jól körülírható zenei nyelve, amit mindenki használt, ismerte a szabályait. Csak nyilván voltak nagyok és kisebbek. Ugyanazokat a „szavakat” használták, művelték, csak más fokozaton. Ma nincs a köztudatban Schober, Lampugnani, Cannabich stb. neve, mert „pechükre” megszületett Mozart. A stílus ebből a „köznyelvből”, az alkotói eszközök sajátos kezelési módjából kristályosodik ki, ebből lehet ráismerni egy-egy alkotóra, legyen az akármelyik, Giottótól Dalíig. Nyilván minél egyedibb, sajátosabb valamelyik, annál inkább kitalálható, hogy személy szerint ki az, akivel találkozunk. Én ezt nagyon nehezen tudtam kialakítani. Most sem vagyok teljesen nyugodt, mert néha „másét” hallom bele abba, amit már megírtam. Úgy jó tíz éve kezdtem érezni, hogy van egy olyan eszköztáram, amit visszatérő módon használok, és abból talán körvonalazódik egy olyan stílus, ami rám vall. De ismétlem, azért is nagyon problematikus ennek a kialakítása, mert ma már nincs egy zenei köznyelv. Ma a szerzőnek a létrehozandó mű kifejezési eszköztárát is meg kell szülnie. 

– Ugyanebben a megközelítésben időzzünk egy keveset a magyar költők verseire írt kórusműveknél. Úgy gondolom, hogy a megzenésített költői szövegek esetében is akkor beszélhetünk igazi telitalálatról, ha a hallgató a műben a zeneszerző Csíky Boldizsár szellemi, alkotói arcélét is látni véli.

– A költői szöveg reflexiója a zenében elvárható követelmény. Kodály például ezt a végletekig csiszolta. De a régi nagyok is, Bach például az oratóriumaiban. Amikor Krisztus szenvedéseiről van szó, a megjelenítés eszköztára még a Bach vasba öntött ütemeiből is kiemelkedik, amikor árulásról, kételyekről vagy emberfelettiről beszél, akkor is. A történetnek, a szövegnek a reflexiója megjelenik a zenében. De van úgy, hogy a szöveg képei nem jelennek meg, a zeneszerző a mondanivalójának a lényegét, kisugárzását, szellemét akarná visszaadni. Kicsiben: természetes, hogy Balassi Bálintnak egyik istenes versét vagy A fülemülének szól című költeményét két külön hangvételben írom meg, pedig mind a kettő Balassi. És a stílusa itt is meg ott is Balassi.

– Téged általában milyen versek, milyen költők ihlettek meg?

– Van úgy, hogy a nyelvi szépség döntött. Vagy a magával ragadó versritmus. Weöres Sándornak vannak olyan versei, hogy valósággal kínálják, milyen zenei ritmusban szólaljanak meg. Csak elrontani lehet, ha másképpen csinálod. Bár az a fajta izometria, ami a költészetben nagyon szép és művészi, a zenében esetleg nyomasztó lehet, mert folyton ismétlést eredményez, és ez nem mindenkinek áll jól. 

– A könyvbe tizenkét képzőművészeti alkotás reprodukcióját és egy művészfotót is beillesztettél. Volt olyan eset a pályádon, hogy festmény vagy más műalkotás ihletett meg? 

– Volt, hogyne lett volna. Ahhoz, hogy erről beszéljünk, kellene egy óra, hogy a programzene lényegét meg lehessen világítani. De a természet is lehet ilyen inspiráló tényező. Egy tragikus helyzet vagy a lírikus szituáció ugyanúgy. Költői túlzás lenne azt mondani, hogy Chopinnek volt George Sanddal egy nagyon kellemes órája, és akkor elrohant, hogy írjon gyorsan egy prelűdöt vagy valamilyen más rövid lírai darabot. Az inspiráció halmozódik, és amikor már kellő módon felgyűlt, feszíteni kezdi az alkotóművész fantáziáját, és olyankor előbukkanhat az ihletett mű. Persze előfordulhat, hogy egy nagy esemény fellelkesíti a zeneszerzőt, és akkor valami halhatatlan, mondjuk a Marseillaise születik. De legtöbbször a felgyülemlett érzés kér szót a legnagyobbaknál is, mint például a szabadságérzés, szabadságeszme Beethovennél, aki annyi remekművet alkotott a szabadsághoz kapcsolódóan. Ami pedig a kötetbe került reprókat illeti, arra magyarázat az is, hogy családi kötődésem is van hozzá, a könyvbe pedig csak marosvásárhelyi művészektől próbáltam betenni munkákat, olyanokat, amelyek a mellettük álló partitúrát tükrözik vissza valamiképpen. Vagy legalább a párhuzamosságot szerettem volna megtalálni, hangsúlyozni. Csak az első és a hátsó borítón van színes kép, Kákonyi Csilla festménye, illetve Marx József fotója, a kötetben fekete-fehér grafikák, szobrok láthatók. Az idő és hírnév című Zrínyi-kórusmű mellett egy Zrínyiről készült Hunyadi-plakett van, az Agnus Dei mellett Szász Endre egy Megfeszített Krisztusa, a Balassi-madrigál mellé Vass Tamás Vágy című grafikája került. Igyekeztem ezeket a párhuzamosságokat ott elhelyezni, ahol a szövegben erre éppen volt lehetőség.

– Ebből a félszáznyi alkotásból hányat szólaltattak meg az eltelt évtizedekben? Az összest?

– Ó, nem! Olyan szerencsém nekem nincsen, és olyan népszerű sem vagyok. Vagy tíz-tizenkettőt? Tizennégyet? Nem számoltam össze, ez tényleg jó kérdés. A legnehezebbeket is előadták. Ez külön elégtétel. Vállalkozott ilyenre például több budapesti kórus. Hazai énekkar csak könnyebbeket énekelt tőlem. Most kaptam egy felkérést a budapesti Nemzeti Filharmónia kórusától, el fogják énekelni egyik nagyon nehéz darabomat. Bár ez a kérdés eléggé viszonylagos. Úgy jártam, hogy a karmester, Somos Csaba jelezte, volna egy balladaműsoruk, és rám kérdezett, nincs-e egy olyan kórusművem, amelyik ehhez találna. Mondtam, hogy ha ismeri a Nagy hegyi tolvaj balladáját, az pont oda illik. Jaj, de jó, mondta, küldjem el! Elküldtem, magamban morfondírozva, hogy nem okozok-e ezzel nehézséget nekik. Visszatelefonált, hogy keresték, hol a műben a nehézség, de nem találják. Szóval így van, ahogy mondtam, a magyar kórusmozgalom ott egy nagyhatalom, és egymást tromfolják a jobbnál jobb produkciókkal.

– Remélhetőleg lesznek nálunk is meg külföldön is olyan kórusok, amelyek megszólaltatnak más munkákat is ebből a kötetből is. Ritkák az ilyen kiadványok, ami valószínűleg annak is tulajdonítható, hogy komoly feladat, nagy munka a kottaírók számára is egy ilyenszerű vállalkozás.

– Ma ez az elektronikus kottaírás. Szerencsém volt, mert van egy tanítványom, aki most a Bolyai líceumban zenetanár, Szilágyi Mihály, aki beleásta magát ebbe a tudományba, amit én nem uralok. Vannak zenészek, akik igen. Kocsis Zoltán például néhány nap alatt megtanulta, és olyan virtuóz módon írta le a kézirat elektronikus változatát, hogy egyszerűen nem hittem el. Szilágyi – aki nektek is ír a Népújságba zenetörténeti érdekességeket – ismeri a titkát. Van egy program, amelynek a felhasználásával leírja, miután kibogozta a kézirataimat. Annyira belejött, hogy néha rám kérdez, ide vagy oda nem kellene-e esetleg egy feloldójel? Az az igazság, hogy nekem nincs olyan sebes írástechnikám, mint sok más zeneszerzőnek, elég sokat vacakolok, amíg azt mondom, hogy na, ez most már jó. Szilágyi Misinek ceruzaváltozatban is oda merem adni a kottáimat, nem másolom át még egyszer. Szerencsés dolog, hogy ebben a technikában is eléggé magas szintre jutott. A kiadvány legnagyobb része az ő munkája.

– Melyik nyomda vállalta fel ezt az igényes munkát?

– A Masterdruck. Nagyon kellemes volt velük dolgozni. A partitúraolvasásban ők sem szakemberek. És megtörtént, hogy a kinyomtatás előtt két órával kértem, tegyenek valahova még egy keresztet. Tették, nem méltatlankodtak. Azért került bemutatásra a könyv a Kemény Zsigmond Társaság egyik estjén mint mellékszereplő, mert ezt nem lehet úgy bemutatni, mint egy szokványos könyvet. Annak a hét-nyolc embernek, aki úgy olvassa a kottát, hogy közben hallja is, hogyan szervezzünk egy külön bemutatót? Az a másik tíz-tizenkét ember, aki ismer, és kíváncsi arra, hogyan néz ki egy ilyen könyv, az is kevés. És nem énekelhetem el azt, ami a kötetben van. Ezért lett járulékos esemény a bemutató a KZST-összejövetelen.

– Zárógondolatként vetem fel, hogy a kötet munkásságodnak csak az egyik szeletét mutatja fel. Ugyanígy megjelenhet valamikor zeneszerzői életműved másik hasonló gyűjteménye, mondjuk a szimfonikus és kamaradarabjaid válogatása?

– A Stephan Korody-Kreutzer kiadó vezetője, aki szintén tanítványom volt, és Rosenheimben él, már kiadta néhány darabomat, de azok kamarazenei és főleg klarinétra írt művek, mert ő ebben szakosodott. Nagyzenekari művet nem adott ki. Ha már ennek a kiadói gyakorlatnak ilyen profi háttere van, a másoló és a nyomdászok is ilyen olajozottan működnek, lehet, hogy rászánom magam, és egy-két zenekari művet is megpróbálok sajtó alá rendezni.

– Várjuk. Biztos sokan fognak örülni majd egy újabb Csíky Boldizsár-kötetnek.