2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Japánt a felkelő nap országaként szokás emlegetni

távol-keleti földrajzi elhelyezedése okán. Az első napsugarak mosolyt csalhatnak az arcokra, és máris eljuthatunk a mosoly országához, a közismert Lehár-operetthez, amelynek többnyire pekingi helyszínt szánt a szerzője. A mosoly gyakran nevetéssé áll össze, aminek a rendkívül gazdag magyar nyelvben számos változata, kifejezése, megnyilvánulása létezik a kacagástól a hahotázásig, de mi maradjunk meg a röhej országánál, a legújabb kori Románia egyik lehetséges és találó megnevezésénél.

Egy röhejes ország lakói vagyunk, és a hascsikarás tompításához vagy gerjesztéséhez mi magunk is hozzájárulhatunk, miközben ki-ki szabadon eldöntheti, hogy mennyire büszke erre a státusra. Kampánymolinók nélkül, tiszta szívből. Hogy tud-e még nevetni, vagy már sírhatnékja támad. A túlélést nyilván az előbbi szolgálja, több lehetőséget nyújt a valóságtól való elvonatkoztatásra, saját magunk öntörvényű életterének a megteremtésére ebben az egyre gyakrabban megnevettető és megsirattató országban. 

Egy barátom nemrég mesélte el, hogy földterületet vásárolt, és a felmérés, beíratás, aktatologatás során összesen öt eltérő adatot írtak fel a megvásárolt terület kiterjedésére. Egyetlen apró példa, mindenki tucatnyit tud mesélni saját tapasztalataiból. A történetek száma, a könnyfakasztó kacagás, avagy pityergés csak fokozódik a tévé kép-ernyőjének a kisugárzásából. A röhej melegágya a politika, az adminisztráció, a közélet. Sírjunk vagy nevessünk azon, hogy két egymással elbeszélgető politikus teljesen ellentmondó dolgot állít, másnap mégis mindketten ugyanúgy kezdik munkanapjukat az országházban vagy azon kívül. Egy fél ország elsírta magát a Fennvaló által végül is mosolycsalogatóvá vált történeten: a veszélyességi pótlékban, magas fizetésben és ifjúkori nyugdíjazásban részesülő rendőrségnek végre dolga akadt, és a menekülő tettes helyett egy ártatlan járókelőt lőtt tarkón. 

Nekem két friss történetem van városunk polgármesteri hivatalának „jóvoltából”. Az történt ugyanis, hogy nem a személyi igazolványomban szereplő két keresztneves nevem tüntették fel egy iraton, hanem csupán az egyetlen keresztneveset, amúgy általam használtat, ékezetek nélkülit. A hibát rám hárították, elvégre ellenőriznem kellett volna, és felhívnom az illetékes figyelmét a tévedésre. Megértettem. Ugyebár, a beteg a hibás, ha orvosa tévesen írja fel a gyógyszerét, vagy a gyógyszerész netán más készítményt adna. A lényeg az, hogy az ügyintézés megrekedt, a város főépítészének aláírásával felszólítást kaptam, hogy a névazonosságot nem fogadják el, ezért tisztázzam magam. Be kellett bizonyítanom, hogy azonos vagyok önmagammal. Amúgy két éve, negyedik gyermekem személyazonosságijának a kiállításakor már kétségek merültek fel, hogy – a vezetéknév ékezetkülönbségei miatt – az én gyermekem, tavaly pedig egyenesen felszólítottak, hogy vagy én teszem ki az ékezeteket, vagy az aranykorszak utáni ékezetes szabadságban született gyermekeimtől megvonják az előjogoknak tekintett kiváltságukat. Ebben a helyzetben „felszámoltam önmagam”, megszűntem, és új keresztlevélbe, személyazonosságiba bevezetett ékezetes önmagam formájában újjászülettem. Bár a mai napig sem értem a sok hercehurcát, hiszen mindenki egyéni személyi kóddal rendelkezik, neve írásától vagy elírásától függetlenül. 

Mindkét alkalommal, saját példám közzétételével, felhívtam a közvélemény és a döntéshozók figyelmét a jelenségre. Az érdekvédők figyelmébe ajánlottam a hasonló helyzeteket, és szükség szerinti képviseletüket. Hiszen közel három évtizeddel a kisebbségellenes kommunista rendszer hivatalos bukása után, amely az anyakönyvezéskor a magyar és egyéb nem román nevek elrománosítását szorgalmazta, még mindig várat magára „az elkobzott nevek visszaszolgáltatása”. (A három évtizeddel ezelőtti eset jut eszembe, amikor az ékezetes nevemre kiállított orvosi diplomámat visszavonták, és ékezet nélkülire cserélték. A múlt kísért.)

A második írásomban azt írtam: „Az erdélyi magyarság jelentős része, a nyolcvankilenc előtt születetteknek bizonyára a többsége, becslésem szerint jó néhány százezer honfitársam a mai napig mondvacsinált identitászavarban szenved. Vagy azt is mondhatnánk, hogy kétnevű, kétéltű, kettős identitású, mivel a hivatalos okmányain ékezetek nélkül szerepel a neve, vagy a keresztneve elrománosított formában került bejegyzésre. Ezt az enyhén tudathasadásos és megalázó állapotot fokozta a magyar állampolgárság felvételének a lehetősége és gyakorlata. Így hát az egykori kommunista államapparátus hivatalnokának egyetlen elrománosító tollvonása miatt egy egész láncreakciónak kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy – esetünkben – a kétnevű erdélyi magyar polgár visszanyerje egyetlen és teljes identitását (már akinek egyetlen és magyar identitása maradt meg a kisebbségi sorsban eltöltött évtizedek megszorongató politikájának a hatására). Ez enyhén szólva méltánytalan.”

Nos, a közjegyző aláírásával és pecsétjével igazolta, hogy három különböző nevem ugyanazt a személyt jelöli. Persze, az általam – a hivatalos okmányoktól eltekintve – használt név nincs a három között. Sebaj! Még aznap, a fenti igazolás benyújtásának napján szerettem volna kifizetni az ingatlanadókat. Szerettem volna gyarapítani a polgármesteri hivatal büdzséjét, de nem sikerült. Ugyanis a tavaly eladott ingatlanunk adóját is ki kellett volna fizetnem; azt a hivatalnok nem volt hajlandó, nem volt képes a többitől elfüggetlenítve kezelni. Bár a tavaly az új tulajdonos már eltöltött egy-két órát a hivatalban, az adózás kötelezettsége még nem szerepelt az ő nevén, sőt az eltérő négyzetméterek után összesen háromszor kellett ellátogatnom a polgármesteri hivatalba, amíg „ártatlanságomat igazolták”, és végre kifizethettem az adót. Igaz, csak második nekirugaszkodásra, mivel tízpercnyi sorbanállás után vettem észre a feliratot, miszerint aznap bankkártyával nem lehet fizetni. Úgyhogy következett még egy kis „egészségügyi séta” a készpénzautomatához és vissza, aztán az időközben hosszabban kígyózó sorok egyikének a kiválasztása. Türelemmel-türelmetlenül viselt sorsomat legfeljebb a szomszéd teremben falra akasztott szöveg tartalma enyhíthette, avagy tetézhette. A szöveg feletti fényképen nem az adófizetés helyszíne, a polgármesteri hivatal szerepel, hanem az egykori városháza, mai megyeháza – előtérben nyilván a farkassal. Az amúgy egynyelvű szöveg így szól (saját fordításban): Azért dolgozom ebben az intézményben, hogy bármely marosvásárhelyi lakos segítségére legyek, nemzetiségtől, vallástól vagy nemtől függetlenül, és hozzájáruljak az életminőségének a növeléséhez!

Végezetül arra kérem a Kedves Olvasót, hogy emlékezzen egyik kedvenc történetére, amely valamikor könnyeket fakaszthatott ugyan, de mára már a röhej kategóriájába tartozik. Ebben az országban könnyfakasztás helyett hahotázva érdemes élni. Ráadásul a kacagás kedvező hatást fejt ki az egészségre és a betegségre egyaránt, és meghosszabbítja az életkilátásokat, az élethosszt. Nevessünk együtt!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató