A remény emberei

Barátok érkeztek a Gyulafehérvári Caritashoz Ukrajnából a Nagyszőlősi Caritas képviseletében. Német Sándor, a szervezet vezetője, Német Katalin, a felesége és P. Bán Jónás OFM plébános tiszteltek meg jelenlétükkel. Egy segélyszállítmány ügyében kaptak kiutazási engedélyt, így megragadták az alkalmat, hogy viszonozzák a látogatást, amelyet dr. Márton András, a Gyulafehérvári Caritas vezetője és Molnár József kommunikációs igazgató tettek Nagyszőlősön tavaly novemberben. A kárpátaljai vendégek látogatásának célja a hála kifejezése, a barátság ápolása volt. Miközben egynapi együttlétbe szerettük volna belesűríteni tíz hónap történéseit, tartalmas beszélgetések születtek. Szó volt a Nagyszőlősi Caritas által működtetett intézményekről és azok fenntartási lehetőségeiről; arról, ahogyan a fronton harcoló katonákat és a háborús övezetben maradt embereket támogatják, vagy ahogyan ellátják a Nagyszőlősre érkező menekülteket; kirajzolódott a ferences atyák segítő szolgálata és a kitartóan mondott imák megtartó ereje is. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből osztunk meg részleteket.

– Úgy tudom, ételadományokkal is segítik a menekülteket a Nagyszőlősi Caritas ingyenkonyhája által.

Német Sándor: – Igen. Meleg ebéddel (napi 170 adag) támogatjuk a helyi rászoruló családokat, egyedülállókat, nyugdíjasokat, rokkantakat, sérülteket. Zömében eljönnek, és elviszik az ebédjüket. Vannak, akik helyben fogyasztják el, és vannak, akiknek hozzátartozóik, ismerőseik, szomszédjaik szállítják házhoz az ételt. 190 adag szokott elfogyni télen naponta. Viszont az elmúlt évben ez a létszám megmaradt nyáron is. Ide számoltuk a menekülteket is, de azt tapasztaltuk, a helyiek sem mertek elmaradni, mintha attól féltek volna, hogy elveszítik a helyüket, holott, ha bejelentkeztek hozzánk, egészen biztos, hogy az adagjuk meglesz minden nap.

– Milyen forrásokból sikerül előteremteni az élelmiszert?

N. S.: – Teljes egészében adományokból és pályázatokból működünk. A helyi önkormányzat 2020-ig segített bennünket úgy, hogy évente elvállalt egy hónapot. A Caritasnak az egyhavi működését átvállalta az önkormányzat, de sajnos az önkormányzati struktúra változott. Ez azt jelenti, hogy Nagyszőlőshöz csatoltak még tizennégy falut, az ő költségeiket is át kellett vállalnia az önkormányzatnak, ezért megvonták tőlünk azt az egy hónapnyi támogatást is. Év elején pályázni is szoktunk, általában a január teljesen rámegy erre. Amit nyerünk, azt február közepéig már látjuk, abból tervezzük az egész évet. A legnagyobb támogatónk a Franzhilf – a bécsi ferencesek –, a másik támogatónk pedig a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány Budapesten, és vannak egyéni támogatóink is. Ott van még a magyar Katolikus Karitász. Eddig úgy volt, hogy kérdés nélkül hoztak, amit csak tudtak. Most megkérdezik, mire lenne szükségünk, azt próbálják előteremteni. Magyarországról nem szabad kihozni lisztet, olajat, cukrot. Szerencsére a Gyulafehérvári Caritas biztosítja ezt nekünk. Hatalmas értelme van a segítségnek, mert a keletre elküldött élelmiszercsomagoknak a hetvenöt százaléka a ti adományaitokból áll össze. A tisztálkodószerek még nem teljesen, de az élelmiszer igen. Higiéniai eszközökre lenne még szükségünk. Eddig oly mértékben el voltunk látva tisztálkodószerekkel, hogy mind a mai napig eltartott. De legutóbb már úgy küldtünk élelmiszer-szállítmányt, hogy nem tudtunk mellé tenni higiéniai csomagot, csak egy tusfürdőt. Fogkrém, fogkefe, szappan, szalvéta, nedves törlőkendők – mind elfogytak. Csak júniusban 500 csomag élelmiszer-adományt küldtünk, amelyeket munkatársaink helyben osztottak ki a fronton a hosszú sorban álló embereknek.

– Milyen a jelenlegi helyzet? – kérdezem, hiszen mi, akik távol vagyunk a háború helyszínétől, el sem tudjuk képzelni, milyen állapotban érkezhetnek önökhöz a menekültek.

N. S.: – Ahogy megkezdődött a háború, a helyi vállalkozókból és képviselőkből létrejött egy önkéntescsoport. Tehetséges, szakképzett, diplomás emberekből állt, akik nagyon összefogtak. Természetesen a Nagyszőlősi Caritast is felkérték, vegyen részt ebben a csoportban, amit mi el is fogadtunk. Azóta ez az önkéntescsoport kialakított magából egy sofőrökből álló kis csoportot, amely személyesen szállítja az adományt keletre. Találkoznak a kárpátaljai osztaggal, az ottani rászorulókkal, akik óvóhelyeken laknak, emberekkel, akik úgy döntöttek, hogy maradnak, mert a körülmények nem adattak meg számukra a menekülésre, emberekkel, akik ottragadtak. Őket keresik fel, és igyekeznek havonta elszállítani számukra azt a minimumot, amely által létezni tudnak. Nem élni, hanem létezni. Emellett több más csoport is alakult. Van egy autószerelő csoport, egy női csoport, amelynek tagjai hálót szőnek a katonáknak, egy csapat, amely töltött káposztát és tésztaféléket készít, lefagyasztja, konzerválja vagy elrakja, így el lehet szállítani. 

– Említette, hogy élelmiszert és tisztálkodószereket is visznek a háborús övezetbe.

N. S.: – A kárpátaljai osztagnak van ott egy 128-as brigádja. Így nevezik a kárpátaljai emberekből – többnyire magyarokból – létrehozott katonai csoportot vagy osztagot. Emellett önkéntesstáb is van. Kint van a Caritas és az az önkéntesstáb is, amely nagyobb, mint a Caritas, mert oda több irányból futnak be adományok. Többek között a katonák hozzátartozói jönnek el, elhozzák a csomagokat, amelyeket a férjüknek, testvérüknek vagy a fiaiknak szeretnének eljuttatni, amelyeket majd ez az önkéntescsoport elszállít, és személyesen kézbesít az illető katonának. A háború kitörése óta már az első héten kezdtek menekültek érkezni hozzánk is. Olyan létszámban jöttek, hogy fulladt bele a város, egyszerűen nem bírta kezelni ezt a néptömeget. Kihívás volt őket elszállásolni, étkeztetni, meg a koronavírus okozta járvány sem ért még véget. A Nagyszőlősi Caritasról azt érdemes még tudni, hogy sosem volt annyi élelmiszer-tartaléka, amelyből adományozni is tudott volna, mert az ingyenkonyha nagyon sok élelmiszert igényel, és mindig igyekeztünk legalább az éléskamránkat feltöltve tartani. Csakhogy, amikor kitört a háború, természetesen élelmiszert kértek mindenhol. Ezt a helyzetet úgy oldottuk meg, hogy amennyi készpénzünk volt, azt ennek a vásárlására fordítottuk, és eljuttattuk a frontra.

– Melyek a legnagyobb nehézségek? Mire lenne szükség?

N. S.: – Leginkább békére lenne szükség. Mert már kezdünk elfáradni. Látom az embereken: még jönnek, önkénteskednek, de érezhető, hogy mindenki kezd nagyon-nagyon belefáradni. A Caritasnak két önkéntescsoportja van, amelyek még mindig első hívásra jönnek. De lassan megtanultak nem a háborúban élni, hanem a háború mellett. S ez valahol jó az ember számára, ha a mentális egészségét nézzük, hiszen egészségesnek kell maradni, másrészt nem jó, mert közbejön a közömbösség. A menekültekre visszatérve: jelenleg 267 ember van nyilvántartásba véve a Nagyszőlősi Caritasnál. Ezek közül 65–67 család, vannak egyedülállók is, akik havonta kapnak tőlünk élelmiszer-egységcsomagot, illetve egyéb támogatást: ruhát, pelenkát, gyerekholmit, kinek mire van szüksége. Voltak köztük olyanok, akik eljöttek a támogatásért, ha már adják. Őket igyekeztünk kiszűrni. És vannak, akik felhívnak, hogy másnap reggel 7 óra előtt szeretnének eljönni, hogy átvegyék a csomagot, mert a mezőn dolgoznak, késő délután térnek vissza, aggódnak, nehogy ne kapjanak belőle. Őket igyekszünk támogatni. Jobban is becsüljük, mert iparkodnak. Nem teszik össze a kezüket. Ezek az emberek hagyják szeretni magukat. Néha-néha eljönnek, és elmesélik a történetüket: honnan jöttek, mivel foglalkoztak addig. Akkor rádöbben az ember: mennyi keresztbe húzott élet… Vannak köztük orvosok, jogászok meg tanárok, akik most senkik. Ott ülnek az óvóhelyeken vagy az albérletben. Ez szomorú, de tény.

– Ferencesként hogyan tudja támogatni a Nagyszőlősre menekülteket és a helybélieket?

P. B. J.: – Nekünk – papoknak, szerzeteseknek – a remény embereinek kell lennünk. Menekülteknek és helyben maradottaknak egyaránt nagy szükségük van a biztatásra. Egy most érkező menekültnek rengeteget számít, ha valaki szóba tud állni, érdemben el tud beszélgetni vele. Én sajnos nem beszélek ukránul, de vannak rendtársaim, akik ismerik a nyelvet, például Mario atya, aki külön foglalkozik a Nagyszőlősre érkező menekültekkel. Én inkább a magyarokkal beszélgetek. Ebben a helyzetben is azt gondolom: érdemes kitartani, van remény, van holnap. Hiszen, ha föladunk valamit, az sohasem válasz egy adott nehézségre. A reménykeltés és annak éltetése egy ferencestől várható és elvárható alapállás: van holnap, érdemes kitartani. A háborús helyzet bennem sok mindent elindított. Például azt, hogy gyakran éri az embert olyan kísértés, amely arra sarkallja: olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyek eredményeket hoznak, amelyek bizonyítottan megtérülnek, amelyek által fel tudjuk mutatni munkánk sikerét. De a siker sok helyzetben egyáltalán nem vagy nem így mérhető, például a gyereknevelésnél vagy általában véve a karitatív munkáknál. Itt nem is a szó szoros értelmében vett sikerekről beszélünk. Hiszen egy napnak is lehet beteljesülése, ha úgy tetszik, sikere. Lehet, hogy egy mosolyban teljesedik ki az egész nap. Nem biztos, hogy az életet ilyen nagy távlatban, felmutatható eredményekben kell nézni mindig, és most sem, a háború idején, ebben a kifordított helyzetben. Én azt gondolom, fontos, hogy higgyük: van holnap, van remény.

– Mit gondol, miből tudnak erőt meríteni az emberek?

P. B. J.: – Mindenki más-más erőforrásból merít, hiszen mindenkinek más a célja. Ha valaki anyagilag szeretne boldogulni, akkor az anyagi sikerekből fog töltekezni. De ha valaki ezen túllát, akkor lehet, hogy már a mai nap is megvolt. Paptársaimmal a templomokról beszélgettünk. Érdekes, hogy nem ürültek ki. Pedig nagyon sok hívő elment. Viszont megjelentek mások, köztük olyanok is, akik valamikor másként gondolkodtak, de most érzik: el nem múló dologba kellene kapaszkodni.

– Olvastam egy cikket arról, hogy a ferences atyák Nagyszőlősön hittanórákat, nyári táborokat is tartanak. Az írásból az is kiderült: bár a járvány miatt hosszú ideig nem lehetett templomba járni, az élő közvetítések révén mégis rengeteg ember kezdett szentmisét hallgatni. A hit, a vallás gyakorlása megtartó erő.

P. B. J.: – Igen. A rossz helyzetből, amibe belekényszerültünk, született valami jó is. Sok idős néni, aki eddig csak a televízió vagy a rádió időszakos közvetítései által tudott szentmisét hallgatni, most örül, mert az okostelefon révén a saját temploma élő szertartásába kapcsolódhat be. Többen is összegyűlnek egy készülék előtt, mondják a saját templomuk imáit, éneklik az énekeit. Hozzá szeretném tenni, hogy 532 napja mindennap imádkoznak a templomban a békéért egy kijelölt imaórában. Nemcsak várjuk, hogy béke legyen, hanem teszünk is érte. Erről Katica tudna többet mesélni.

Német Katalin: – Én iskolában dolgozom, tanár vagyok, de a plébánia számomra olyan, mint a saját otthonom, mert többekkel ott nőttünk fel. Láttuk, hogy mindenki tesz valamit a menekültekért. Például van, aki a beköltözésben segít. Nekünk eszünkbe jutott, hogy imádkozhatnánk. A rendszeres ima Lucsok P. Miklós püspök ötlete volt. Kérte a híveket, imádkozzák el mindennap 3 órakor a húszperces irgalmasság rózsafüzért minden templomban. A csoportban kb. öten vagyunk, és egyik csoporttársam hozott egy Szent Mihály-rózsafüzért is, azt is elmondjuk.

N. S.: – Úgyhogy egyórás lett a húszperces ima.

P. B. J.: – Mindennap, hétfőtől vasárnapig.

Orbán Júlia