A nyelv játszi kedvű géniusza (57.)

• 2025-04-23 14:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Weöress Sándor (Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

„Te drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen” – írta a még csak tizenhatodik évében járó Weöres Sándornak Kosztolányi Dezső. Weöres Sándor  csodagyermek volt, s művészi alkatát tekintve csodagyermek maradt egész életében. 

Az egészséges önismeretről 

A nyelv e játszi kedvű géniusza Hamvas Bélát tekintette mesterének; Hamvasnak is ajánlotta 1945-ös A teljesség felé című prózaverskötetét. E kötetben keresetlen közvetlenséggel és elegáns-szabatosan csak röviden tárgyal „az élet dolgairól”, például az egészséges önismeretről. Gondolatai mint-

egy csillapítják örök lázadó énünk lázát a mindig kusza „jelenkorban”; ahol, mint írja, „a gyógyszertár bejáratán kígyó helyébe festhetne a mai ember néhány jókedvű kismalacot, amint majdnem megpukkadnak az egészségtől”. (Fekete trilógia, I., A teljesség felé, Helikon, 2015, 70.)   

„Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. […] Mily zene, melytől az élet kígyója megszelídül és engedelmeskedik? amely a véges igényeket levetkőző meztelen, határtalan lélekből árad. Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az életet, csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezted, hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak.” (Az élet idomítása, A teljesség felé, 40.)

„Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül, hogy csoda történne. […] vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, »csodákba« ne keveredj. […] Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamis. Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. […] S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod.” (Ne várj csodát, A teljesség felé, 136.)

„A változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja, hanem magába foglalja, mint a fészek a benne tátongó madárfiókákat, érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel. […] Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek bármely dolga végső fokon se-jó, se-rossz; semmi sem különb semminél, csak az útnak más-más szakaszai vannak.” (A szeretetről, A teljesség felé, 48)  

„Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik. (Az országhoz, A teljesség felé, 63.)

A költészet mint egyetlen lehetőség 

A művésznek, túlérzékenysége és kreativitása révén „pokolra” is kellett mennie. Apai ágon a Berzsenyi és a Kisfaludy családdal is rokonságban állt. Az ifjú Weöres Sándor császármetszéssel jött a világra, gyenge izomzattal született. Tartós és mély szimbiózis alakult ki a gyermek és édesanyja között, annál is inkább, hogy a család második, egyben utolsó sarja halva született. Blaskovich Mária, a költő édesanyja nagyszebeni rác családból származott, négy nyelven írt és olvasott. „Lelkileg állandóan egymás jelenlétében éltek” – írja anya és fia kapcsolatáról, az „anyavallásról” Várkonyi Nándor (idézi Kenyeres Zoltán, Tündérsíp, 1983). Négyévesen tanult meg írni, és máris versszerűségeket formált. 

Hatévesen adta kezébe édesanyja Shakespeare-t, Goethét, Madáchot, majd Csokonait és Adyt. Csöngén, Celldömölkön és Szombathelyen tanult, de oly sokszor betegeskedett, hogy már az elemiben magántanuló lett. Csak a gimnázium ötödik osztályától sikerült iskolai keretek közé jutnia. Ekkoriban, tizenöt éves korában jelent meg Öregek című verse, amely néhány év múlva Kodály Zoltán kórusműveként lett ismertté. Hogy is tudhatta kamaszként hajszálpontosan, milyen öregnek lenni?… A gimnázium hatodik évében ismétlőre bukik, újra magántanuló lesz – ezúttal Győrben. Tizenkilenc éves, amikor közölni kezdik verseit a Nyugatban. Eldöntetett tehát, költő lesz: „Benne ragadtam a költészetben, mint számomra egyetlen lehetőségben” (idézi Czeizel Endre: A magyar költőgéniuszok sorsa, 2012, 398.). 

Baumgarten-díj 1936-ban  

 Jogot kezd hallgatni apja kívánságára, majd átiratkozik filozófia-földrajz szakra (Pécsett). Doktori disszertációt ír A vers születése címmel. 1943-ban Budapestre költözik, könyvtárosként dolgozik, mígnem elveszti állását. Évekig a fiókjának ír. A hetvenes években a Nobel-díj magyar esélyese. Mindenki „Sanyikája” 151 cm, és átlagosan 50 kg körüli törékeny férfi, vékony a hangja, rövidlátó, olykor tudatosan komolytalan. A szintúgy költő Károlyi Amyban találja meg hűséges társát, önmaga tökéletes „másik felét”. A szerelem átlényegítő erejéről, olykori ambivalenciájáról, illetve a magányból megváltó harmonikus párkapcsolatról így ír az ifjú házas költő: 

„Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem, 

ó, hallgat még felőled benn a lélek,  

mely fátylat von köréd, szerelmesem, 

s még nem tudom, hogy néked mennyit érek, […]

[…] A megtépett ideg, e rossz kuvik, 

szemed nyugodt kék mécsét megtalálja:

kicsinyke úrnő, térdedhez buvik

s elszunnyad az érzékiség kutyája:

és benn a Fénykirály, az örök ember,

még hallgat, tán nem tudja szép neved, 

          s nem mond ítéletet,

így vár piros ruhában, szerelemben.” (Canzone, 1947)

Depresszióra hajlamos, túlérzékeny, az átlagosnál többet érzékelő „művészi” alkata, amely alkotásra inspirálta, nem volt könnyen viselhető. Így vallott erről: „állandó belső nyugtalanság gyötör, amitől már halálosan fáradt vagyok. Sokat tanulok, ami még nem viselne meg, de a szabadidőmben képtelen vagyok szellemileg pihenni, sőt még álmomban is problémákkal viaskodom” (Weöres: Egybegyűjtött levelek, 1998, I. kötet, 358.). 

Betegségek hálójában

Először tizenhat évesen került kórházba depressziója miatt. 1933-ban versben így örökíti meg kórházi állapotát: 

„[…] Mint tüzes hold a reszkető vízen, 

a szenvedés úgy fészkel testemen. 

Halványul bennem minden szerelem. 

Hány napja már? és hány éjjele már? 

a szenvedés, mint őrt-álló huszár, 

áll bennem, áll. És néha föl-le jár...” (Kórházban, 1933)

Weöres elkapta a szokásos gyermekbetegségeket: a szamárköhögést, a gége- és mandulagyulladást, de operálták vakbélgyulladással, később bélelzáródással, és volt tüdőcsúcshurutja, ami akkoriban a tüdőbetegség szinonimája volt; s mivel nem kezelték megfelelően, több ízben újra fellángolt. Félt a fogorvosoktól. 1935 elején is kórházba kerül, neuraszténiával kezelik: „sok brómot, arsotonin-injekciókat, tusst, lábdörzsölést” kap. A költő már 1932 márciusában eltöpreng azon, hogy ha a versírást abbahagyná, talán nyugodtabb és egészségesebb volna: „szinte szeretnék végérvényesen megszabadulni fűzfapoétai mivoltomtól, mert azt hiszem, hogy ezzel önmarcangoló kedélybetegségemtől is megszabadulnék” (Weöres Sándor levele Simon Miklóshoz, Egybegyűjtött levelek, 1998, I. 328.).

1946 augusztusában a költőtársnak, Füst Milánnak arról ír, hogy a legmélyebb borúlátás állapotából képtelen kimozdulni, de nem is baj, mert majd a reménytelenség mélyén sejlik fel a (művészi) világosság: 

„Lám, elérkeztél a teljes reménytelenség teljes sötétségébe, nem bízol már semmiben, és nincs olyan változás, aminek örülni tudnál, nincs olyan élvezet, amit kívánnál […] A tökéletes sötétség ez, ne igyekezz tőle szabadulni, maradj benne veszteg. És akkor ez, melynél sötétebb már nincsen, a tökéletes világossággá válik.” (Weöres: Egybegyűjtött levelek, 1998, II. 254) 

Ahogy életkora haladt előre, a „ferde hátgerinccel, tüdődefektussal” (Összegyűjtött levelek, II. 316-316.) ellátott ember, aki a „világizzását” is hevesen érzékelte, és aki túlzott önkritikával is rendelkezett, egyre nehezebben emelkedett ki a mániás depresszió „sötét” fázisából. Megrázóan vall erről az „inkább holtan, mintsem élve” állapotáról több versében. Olykor már-már vörösmartysan (Vén Cigány-osan) „elgondolbolondolja” (Átváltozások, 1987) a véget is. Bokron harmat című versében orvosait szólítja meg: 

„Verselni őrült fejjel – / melyik isten parancsa, /lábánál fogva a tűzesőből /lehúzni az ördögöt, 

[…] Segítsetek orvosok, /élet és halál urai, /hogy ne kelljen szégyenszemre /kétarcú bolondot járnom, /de a kettősséget /egyben viselnem. /Önmagamban önmagam rangja lennem./ Irgalmazzatok nekem.” (Bokron harmat, 1987)

Koszorúér-betegsége következtében több szívinfarktusa volt. A klinikai halálból kétszer hozták vissza. Harmadszor sajnos nem sikerült…

Weöres Sándor egész életműve (versei, esszéi, drámái és rengeteg műfordítása) az általános emberi egészség, a teljesség felé tekint, ennek tükrében fürkészi a létezés titkait. A születést és a halált szerves egységében látja és fejezi ki: 

„Ha gyermek születik: vörös az ablak.

A lét túlpartján  meghalt valaki, 

s már itt sikolt és utána csobognak

gyász, rémület viaszpatakjai.” (Születés, Orbis pictus 61., 1952) 

„Csak az ember bánta meg, 

hogy a múlás szállta meg:

búsan jön-megy, ténfereg, 

temetőtől fél, remeg.  

Foga hull, vagy ránca kel, 

szíve mindig felesel. 

A tudást, hogy halni kell,

mint nagy szégyent tűri el.” (Rongyszőnyeg, 119., A fogak tornáca, 1947)

Költészete egyszerre lírává szervezett filozófia, antropozófia, és magas izzású, nemes játék. A „mindenség” Weöres szemléletében emberi szinten a férfiúi vagy a női létben teljesedik ki (az élet újraalkotása által); a ráadás pedig a szellemi, erkölcsi és közösségi cselekvések síkja. Szerinte az ember által észlelt univerzum elemei: „a levegő, a kő, a csönd, a víz sodra, a színek” mind boldogok; a társadalmi világba vetetten „csak az ember boldogtalan” – írja Vázlat (1948) című versében. E fájó önellentmondás tünetei mégsem homályosíthatják el az ember boldogságra és üdvösségre való törekvését. Az Örök pillanat (1952) című versben azt jeleníti meg, ahogyan a mulandóságba vetett, sebezhető ember megérzi magában Istent: 

„Mit málló kőre nem bizol: / mintázd meg levegőből. / Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből, // mit kő nem óv, megőrzi ő, / bezárva kincses öklét, / jövője nincs és multja sincs, / ő maga az öröklét. // Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent – / így néha megérezheted / önnön-magadban Istent: // fél-emlék a jelenben is, / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.” (Örök pillanat, 1952)

A világ emésztő káoszában, a mindig valamilyen térbe, időbe és társadalomba zárt emberiség újra és újra felemésztődik (Merülő Saturnus, 1968). Nyomor, erőszak, szemfényvesztés, az „intézményesített ember” hamis képzetei borítják be a világot. De „a művészet nem mond le az egészséges és értelmes életideálról” akkor se, ha teljesülését nem látja tisztán a „bírák és bankosok aeropágján” (Proteus, Tűzkút, 1964). Mert mégse mindegy: 

„mégse mindegy, hogy a derűs lét ősi titka / szavamból fölkel-e és útjukra borítják, / vagy csak holttestemet túrkálják mint giliszták.” (Animus, 1964)

Ima című (egyik utolsó) versében arra figyelmeztet, hogy nemzetünk önmagát emésztheti el:

„Úristen, oltalmazd népünket attól, 

hogy gyötörjék, 

De méginkább oltalmazd attól, 

hogy ő gyötörjön másokat 

vagy övéit és önmagát.” (Ima, A sebzett föld éneke, 1989)

Éppen közösségtudata segítette elviselnie a maga sebezhető természetét, tudását és tehetségét: „Csak annyiban vagyok izolálható, amennyiben közösségi énemet izolálják” (írta 1971-ben, idézi Kenyeres, 190-191.). Weöres Sándor játékos-egészséges kedve egész életművét belengi: a bölcseletbe és lírába egyaránt szőtt mesés színműtől, a görög-trójai háborúba visszaevező A holdbéli csónakostól (1941) kezdve a török–osztrák kettős fenyegetettségben sínylődő 16. századi Pécs sorsát megjelenítő A kétfejű fenevadig (1989). Az ember rászorul a sírásra-nevetésre, amikor: „Az egészségesek megbetegednek, / a beteg meggyógyul, /a többieknek elveik vannak” (Szótenger, A sebzett föld éneke, 1946).