A múlt fáklyái jövőbe mutató csillagok

100 éve született Kallós Zoltán (1926–2018) néprajzkutató

 Beszélgetés Kallós Zoltán kétszeres Kossuth-díjas néprajzkutatóval 

A hagyomány tartja össze a magyarságot. 

Mind a szellemi, mind a tárgyi vonatkozásban.

 Kallós Zoltán

– Kedves Kallós Zoltán, a napokban volt 90 éves. Isten éltesse sokáig!

– Köszönöm. Azt mondják a Mezőségen: még nem harangoztak, de már este van…

– Kezdjük a legelején…

– Válaszúton születtem 1926. március 26-án, szemben a Bánffy-kastéllyal. A házat, amelyben születtem, édesapám 1918-ban vagy ’20-ban vette meg Szenkovitstól, egy örmény kereskedőtől. (Ő honosította meg Válaszúton a dinnyetermesztést.) Kocsma és szatócsüzlet volt benne. Aztán, 933-ban megvették ezt a vadászházat a bárótól, Bánffy Györgytől, úgyhogy én 7 éves voltam, amikor ide kerültem, ahol jelenleg a néprajzi múzeum működik. Szemben a bejárattal ültettem egy tölgyfát, megvan most is, szerencsére nem vágták ki; körbe mind kivágták a fenyőfákat.

– Hogyan emlékszik gyermekéveire?

– Jó gyermekéveim voltak, magyarok, cigányok, románok voltak a játszótársaim. Megtanultam románul is, cigányul is; szinte anyanyelvi szinten beszéltem a cigány nyelvet, a válaszúti nyelvjárást.

– Ennek volt valami haszna később?

– Tulajdonképpen a cigány nyelvnek köszönhetem, hogy bejutottam a zeneakadémiára. 1946-ban Kolozsváron elvégeztem a tanítóképzőt, s kihelyeztek Magyarvistára. Mivel érdekelt a néprajz, bejártam a néprajzi előadásokra Kolozsvárra, amit havonta egyszer tartottak a néprajzi katedrán. Jelzem, már gimnazista koromban jártam ezekre az előadásokra, amikor Gunda Béla1 volt a néprajzi katedra vezetője. Ez a ’40-es években volt. Akkor ismertem meg Szabó T. Attilát, mert járt ki nyelvészeti kutatásokat végezni, ő hívta fel a figyelmemet a varrottasokra; neki van is két rövidebb tanulmánya Válaszútról és környékéről. Tehát Vistáról bejárogattam, s egy alkalommal Jagamas János népzenekutató tartott előadást, aki megkérdezte: honnan jöttem? Mondtam, hogy Vistáról. Á, Vista!… Semmi jó anyag nem került elő… Mondtam, jöjjenek csak ki! Kijöttek. Előkerült A három árva, gyönyörű keservesek és egy szolgabúcsúztató… Úgyhogy Jagamassal szövődött a kapcsolat, ugyanis egy alkalommal bevittem egy büntetőszerszámot a múzeumba ifj. Kós Károlyhoz. Kalotaszegen, ha tenyerest kap a gyerek az iskolában, azt mondják, hogy palágát kap. Egyszer kimentem Mákófalvára az egyik barátomhoz, Jánoska Jánoshoz, s megláttam [egy ilyet] a tornácon. Ez egy hosszabb fadarab, az egyik vége nagyobb, lyukak vannak benne, tulipántok, azon az eredeti évszám: 1827 volt.

– Ez mikor volt?

– 1950 előtt. Kérdeztem, mivel foglalkoznak. Kós Károly azt mondta, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, de nem tudnak hozzáférkőzni a cigányokhoz. Kérdezték, nem tudok valakit, aki tud cigányul. Mondtam, én tudok. Visszamentem Vistára, s nemsokára kapok egy telefonértesítést, hogy menjek be a folklórintézetbe. Kimentünk Jagamassal cigány népzenét gyűjteni a Két víz közé, Kolozsváron. Visszamentem Vistára, újból kapok egy telefonértesítést a községházán, hogy menjek be a zeneakadémiára. Ott egy bizottság várt, felvételit tartottak. Énekeltem egy román, egy cigány és egy magyar népdalt. Felvettek. ’50-ben – most már egyetemistaként – volt az első kiszállás a cigányokhoz, utána egy hónapig Moldvában voltunk, majd Biharban, Belényes környékén, Bartók nyomdokain. Akkor még élt Busica. 

– Ki volt ez a Busica?  

– Bartók barátja, egy rajztanár, de mellőzték, épp a Bartók-kapcsolatai miatt. Találkoztam is Busicával, mert Belényesen voltunk elszállásolva, onnan jártunk ki gyűjteni. Busica beszélt a régi Bartók-kapcsolatokról is.

– Tehát ’50-ben bejutott a Zeneakadémiára. Hogyan indultak egyetemi évei?

– Nekem nem volt meg az a lehetőségem, mint másoknak: külön szoba, zongora; de kiváló tanárom volt, Márkos Albert, aki külön foglalkozott velem, és Jagamas is. A folklórt színjelessel végeztem, s valamennyire megtanultam fül után népdalt lejegyezni. Ez volt a lényeg! Aztán másodéven származásom miatt kizártak az egyetemről. De volt Vistában egy Nyilas Ilona nevű parasztasszony, köztársasági képviselő és prezidiumi tag, aki közbenjárt, és visszavettek. Negyedéven – mivel apámékat ’50-ben felemelték, mindent elkoboztak, elítélték, azért, hogy többet vetett, mint amennyi a vetési tervben volt, s később beköltöztek Kolozsvárra – elvesztettem ösztöndíjamat. Akkor az volt a törvény, hogy akinek Kolozsváron laknak a szülei, nem jogos ösztöndíjra. Elvették az ösztöndíjat, nem volt mit csinálnom, elmentem dolgozni. Mikor bementem, hogy vegyem ki az iratokat az akadémiáról, mondja a titkárnő, hogy közben visszaadták az ösztöndíjat, de nem értesítettek (!)… Így kimaradtam két hónapot, s lemaradtam főleg a gyakorlati tantárgyakkal… A zeneszerzői órán Ejzikovits2 tanár azt mondta: az nem baj, hogy elmentem, a baj az, hogy visszajöttem… Nem engedte, hogy levizsgázzak, ismételjem meg az évet. Beleegyeztem. De akkor a következő évben már nem kaptam ösztöndíjat, mert ismétlő voltam. Egy darabig kínlódtam, aztán elmentem a tanügybe.

– Ekkor került Moldvába?

– Igen, Lészpedre. Akkor 70 (!) I-IV. osztályos magyar iskola volt Moldvában. Felső tagozaton kettő: Onyesten és Kalugerben, bentlakással. Következett volna a többi elemi iskolának is a felső tagozata 7 osztályig. Az ’56-os magyar forradalom után jöttek a megszorítások, s 1957-ben, egyik napról a másikra megszűntek a magyar iskolák. Sírva jöttek el a magyar tanítók…

– Meséljen még lészpedi emlékeiről!

– A fiatalok telepeken dolgoztak, a kultúrát illetően csak a lányokra lehetett alapozni. Gyönyörű leánykórus volt! Összeállítottunk egy műsort helyi lakodalmi szokásokból, s el szerettünk volna jönni Mákófalvára. Oda hívattuk meg magunkat, mert ott már volt kollektív. De nem engedtek el a kultúrosztályról. Csak ott helyben tudtuk előadni. Kiváló papja volt a falunak, Györgyina páter. Elvállalta a magyar prédikációt Lészpeden. Egyik vasárnap magyarul volt a nagymise és románul a kicsi mise. Következő vasárnap fordítva. Húsvétkor úgy jött ki, hogy románul kellett volna tartani az éjjeli misét, s Fehér Józsi bácsi a botjával becammogott a paphoz, s azt mondta: Tisztelendő úr, ha azt akarja, hogy a glória az égig érjen, akkor mondja magyarul az éjjeli misét. És magyarul mondta! S a búcsú is magyarul volt. Horváth Anti, aki kalugeri születésű volt, s Csíkszentdomokoson volt esperes, az első prédikációját a búcsún, Lészpeden magyarul mondta. Aztán Györgyina pátert is elzárták hamis vádakkal…

– Az ’56-os eseményekért?

– Nem, egyébért. Mikor kiszabadult, elhelyezték az északi csángókhoz, olyan faluba, ahol már nem tudtak magyarul.

– Mikor kezdődött a moldvai balladás anyag gyűjtése?

– 1950-ben, amikor egy hónapig fent voltam Jagamas Jánossal Moldvában. Egyetemistaként szinte évente kijártunk; volt pénz is, utoljára 14-en mentük, vakációban. Bákóban laktunk a tanítóképző betegszobájában, onnan jártunk ki gyűjteni.

– Csak balladát gyűjtöttek?

– Nem. Érdekes módon kaptam egy férfi énekest Somoskán, Gór György Gödörinek hívták, aki siratott is. Férfi siratót ritkán lehet találni. Abból élt, hogy kézzel ingeket varrt a faluban. Történt, hogy a havason a farkas elvitte valakinek a kutyáját, és ő elsiratta. Hangosan, hogy mindenki hallja. A Gulyás testvérekkel3 készítettünk egy tv-felvételt egy olyan asszonnyal, aki azt mondta: „Ha kell, egy ficfát is elsiratok”. És elsiratta a fűzfát!

– Improvizált?

– Igen. A Mezőségen versben improvizálnak. Nagyanyám, emlékszem, pöttömnyi asszonyka volt, s mikor meghalt nagyapám, felállt egy kis székre a ravatal mellé – én 7 esztendős voltam – s úgy siratta nagyapámat. Azt mondta: 

„Összeteszem két kezemet

Úgy kérem Jóistenemet

Hogy mehessek én is veled

Jaj, már jön érted a pap

Hát én hova dugjalak?

Elduglak a kis kertbe’,

a rozmaring tövibe’.

Megmondom a sírásóknak

Csináljanak egy ablakat,

Hogy még láthasd meg a napat.” 

Sok ilyen szöveg van. A Mezőségen az ifjúkori temetkezésnek van programzenéje. Csak a Gyimesben és a Küküllőmentén van még ilyen. De az nem szöveges, a mezőségi szöveges.

– Programzenét mondott?

– Igen, a fiatalok éneklik a temetésen, koszorúslányok és vőfélyek, muzsikaszó mellett. Volt egy unokaöcsém Visában, akit úgy temettek el, hogy megülték a lakodalmát. Papp Mihályról van szó, aki nagy táncos volt, tánc közben elfáradt, és a fejét beledugta egy vizes cseberbe. Agyvelőgyulladást kapott és meghalt. Egyetlen fiú volt a családban. 

– Térjünk vissza a múlt század derekára… 1957-ben volt egy kitérő az Ön életében, mégpedig Marosvásárhely, amikor a Népi Együttesnél dolgozott.

– Rövid időszak volt. Abban az időben szervezték a kollektív gazdaságokat, s vittek minket is. Hamar otthagytam.

– Ekkor következett a második kiköltözés a Gyimesekbe…

– Azért mentem a Gyimesekbe, hogy onnan könnyebben tudjak bejárni Moldvába. Egy faipari vállalatnál dolgoztam 8 évet, ahol egy végtelen rendes ember, Föcze Imre Vereb volt a főnököm, aki, ha kellett, egy hétre is elengedett… Meghalt szegény, de felkeresném a feleségét; egyik gyereküket én kereszteltem.

– A nyolc gyimesi esztendőnek mi volt a szellemi hozadéka?

– Rengeteg! Van egy füzetem, abban 180 népdal és ballada van leírva. Ezenkívül sok hangszeres 

felvétel. Amikor Lészpeden tanítottam, egyszer megjelent Andrásfalvy Bertalan4, akkor néprajzos egyetemista volt, s kollégák voltak Martin Györggyel5. A néprajzosok szerveztek egy kirándulást a román tengerpartra. Neki volt egy távoli rokona Kolozsváron, Bogdán Imre, aki nekem nagyon jó barátom volt a piarista gimnáziumban. Neki mondta, hogy ő el akar menni Moldvába… Imre megadta a címemet, s eljött Lészpedre. S ott volt három napig. Azután tartottuk a kapcsolatot, később én is kimentem egy busszal Magyarországra, akkor ismertem meg Martin Gyurkát, később pedig Kodály Zoltánt.

– Hogyan emlékszik Kodályra?

– Kétszer találkoztam vele. Nem beszélt sokat, halk szavú volt, kimért. Kivittem két adatközlőt saját költségemen, beállt a két menyecske közé, s lefényképeztette magát. Azt mondta: kétfelől angyal, középen tyúkszar. Megvan a fénykép, azt hiszem, benne van a Balladák új könyvében. 

– Hány adatközlővel dolgozott, s most hányan élnek közülük?

– Szomorú visszagondolni, mert azok közül, akik a Balladák könyvében vannak nyilvántartva mint énekesek, összeszámoltam: a 250-ből 20–25 ha él…

– Azt mondják, hogy a fa, mikor a szél cibálja, a gyökereivel válaszol. Hogyan tudná kivédeni a mostani „cibálást” a kisebbségi sorsban élő magyarság, bárhol a nagyvilágban?…

– A hagyomány tartja össze a magyarságot. Mind a szellemi, mind a tárgyi vonatkozásban.

– Az 1970-es években, amikor jócskán enyhült a „hatalmi szorítás” a néphagyományok irányába, Széken és egyebütt is gombamódra elszaporodott a mozgáskultúra, a tánc filmezése, az adatközlők felkutatása, a szellemi néprajz mozgóképen való megörökítése…

– Több filmet készítettünk, persze Széken is… Akkor vettük fel az alábbi balladát: Hallottátok, Forrószegen mi történt? / Horváth Perzsinek a fiát megölték. / Vérit vették, mint a fogolymadárnak, / Halva vitték bé az édesanyjának. //… // Te Serestély, hogy nem fájt a te szíved, / Mikor a te pajtásodat megölted? / Dehogynem fájt, azt hittem, hogy meghasad, / Mikor mondta: Jaj, Istenem, meghalak. / Pajtásomat viszik a temetőbe, / Ingem visznek az örökes tömlecbe. De nem nagyon énekelték Széken, mert a hozzátartozók nem szerették. Ezt egy öregasszonytól vettük fel. 

– Ennek vannak változatai is?

– Vistán van egy változata, de a gyilkosság Nagykapuson történt. „Hallottátok, Nagykapuson mi történt? / Káplár Marcit harminc lejért megölték.”

– Mennyire mondható teljesnek az erdélyi magyar balladakutatás, elkészült-e a balladairodalom atlasza?

– A gyűjtök elkerülték a Mezőséget, mivel vegyes nemzetiségű terület. Bartók már a ’900-as években kijelentette: a régi magyar népzenei stílus eltűnőben a magyar nyelvterületen. A Balladák könyvében van 500 ballada és 50 balladás hangulatú dal, de még mindig nincs benne minden…

– A bécsi döntés utáni határrevízió hozott-e változást a népi értékek megmentése terén?

– Az 1940-es években, amikor Észak-Erdély ismét az anyaországhoz tartozott, Palotai Gertrúdnak6 megjelent egy írása a széki varrottasokról. Jobban mondva: a rámán varrott széki írásosról. Ezt csak Széken csinálják! Ez jutott el Kodály kezébe, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? S akkor jött el Lajtha László Székre, Szépkenyerűszentmártonba. Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, dr. Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsa völgyében c. művét, és dr. Szabó T. Attilának is megjelent két rövidebb tanulmánya a varrottasokról – Ismeretlen mezőségi hímzések címmel – Válaszútról és környékéről. És ennyi! A táncházmozgalomnak köszönhetően figyeltek fel a Mezőségre.

– Mi volt a táncházak értékmentő, értékteremtő szellemi hozadéka?

– Mindenkinek van egy anyanyelve; kell legyen egy zenei anyanyelv is. Nekünk magyar az anyanyelvünk, csakis magyar kell legyen a zenei anyanyelvünk is. És ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra. Tehát: anyanyelv, zenei anyanyelv és magyar tánc. Elválaszthatatlan az egyik a másiktól. Tudni kell, hogy a falusiak tánc közben mindig énekeltek. Ez együtt járt!

– Több lemeze jelent meg. Egyiknek a címe: Búsulni sohasem tudtam, a másiknak: Idegen földre ne siess! Tud-e búsulni, és kívánkozott-e valaha idegen földre? 

– Egyszer behívattak a kolozsvári szekuritátéra, ezért személyesen jött ki Kolozsvárról egy őrnagy, s az volt az egyik kérdése: Miért mennek el az emberek külföldre? Azt válaszoltam: Biztos okuk van rá, vagy kalandvágyból… Tudok olyanról, hogy mindene megvolt, mégis elment. Nekem lenne okom rá, mégsem megyek. S ha úgy lesz, hogy elmennek a magyarok, talán én leszek a legutolsó… Másnap személyesen hozták ki az elutasítást, és utána 10 évig nem kaptam útlevelet. 

– Ez mikor volt?

– A ’80-as évek elején.

– Egyébként milyen volt a kiköltözési arány a mezőségi magyarok körében?

– Érdekes folyamatok voltak a Mezőségen… Válaszútról nemigen mentek ki. Egy családról tudok. Visa hagyományőrző, lelkes mezőségi falu, ahol pont a táncház miatt maradt meg a viselet. Rongyos kicsi falvak, de megőrizték hagyományaikat. Kolozsvárra még beköltöztek, de kevesen mentek el külföldre. Pl. rengetegen beköltöztek Magyarszovátról Kolozsvárra; tulajdonképpen ők alapították az unitárius eklézsiát Kolozsváron, és ők is tartják fenn. Magyarszováton volt kb. 1200 unitárius; a falu két részre tagolódik: Felsőszovát és Alsószovát. A felsőszovátiak nemesek és unitáriusok, az alsószovátiak jobbágyok és reformátusok voltak. Most kb. 800-an vannak, nagy falu, különleges a nyelvjárásuk is; egyes hangokat úgy ejtenek, mint a moldvaiak: kucsa, csúk, dzsermek, madzsar stb. Ide lehet sorolni még Kispulyont, Melegföldvárt, Katonát, Cegét, Noszolyt, Szépkenyerűszentmártont. Nem tartozik ide – bár alig három kilométerre van Melegföldvártól – Feketelak és Buza.

– Válaszút nemcsak a Mezőség tárgyi és szellemi értékeinek megőrzése miatt vált híressé, itt van a Kallós Zoltán Alapítvány egyik legjobban működő, magyar gyerekeket anyanyelvükön iskoláztató szórványprogramja. Kérem, beszéljen erről is.

– Annak idején nem akarták visszaadni szüleim házát, s bepereltem őket. Egy Sinkó nevezetű volt az ügyvédem. Fellebeztünk Bukarestbe, s lejött a végzés, hogy a telekkönyvi kivonat szerint vissza kell adni az épületet, mert nem volt államosítva. Hívtam két markos legényt és Szép Gyulát az RMDSZ-től, leütöttük a lakatot, s kértem a helyi hatóságot, hogy vigyék el a holmijukat… Bementem a református püspökségre, s felajánlottam az egészet a református egyháznak…

– Ez mikor volt?

– 1992-ben. A jogtanácsos megcsinálta az ajándékozó levelet, de errefelé sem jöttek, még a szórványelőadó sem. Visszavontam az adománylevelet, s elkezdtünk építkezni. ’90–’91-ig a téesz rezidenciája volt, hetekig hordtuk a szemetet, a mocskot.

– Mikor szűnt meg a magyar oktatás Válaszúton?

– 1974-ben. Huszonöt évig nem volt magyar oktatás. Kellett öt gyerek, de nem volt csak három. Azt mondtam: ha kell, kettőt pénzért is megveszünk, mert jóvá van hagyva. Akkor Kötő József volt az oktatási államtitkár, neki köszönhetjük a jóváhagyást. Elmentünk Magyarfodorházára, ott volt három gyerek, s az asszonyka, aki Vajdakamarásról ismert, ideadta a gyerekeket. Így 1999-ben újraindult a magyar oktatás. 

– Most hányan vannak?

– 120-an. Van I-IV. osztály és mezőgazdasági szakoktatás. Ötödik osztályba vagy Szamosújvárra mennek (ott van bentlakás a Tékában), vagy Kolozsvárra. 

– Ezek a gyerekek honnan kerültek ide?

– A Mezőségről: Keszüből, Pusztakamarásról, egyebünnen, szamosháti falvakból, ahol él 15-20 magyar a faluban, de nincs magyar iskola. Sőt még román iskola sincs! Lesz egy csomó analfabéta… Van egy statisztikai kimutatásunk: az ide került gyerekek 26%-a vegyes házasságból származik. Volt olyan eset, hogy az anyuka eljött beíratni a gyereket, s amikor az iskola titkárnője megkérdezte, miért nem adja az otthoni román iskolába, azt válaszolta: azért, mert a nagyobbik gyereke otthon elvégezte a négy osztályt, de se írni, se olvasni nem tud. Minőséget kell adni! Szakképzett pedagógusaink vannak, akik kapnak egy ebédet, s felügyelik a szilenciumot is. Ide járnak a bonchidai magyar gyerekek is, mert ott sincs magyar tagozat.

– Mikor pattant ki az ötlet a néprajzi múzeum megszervezésére?

– Már Ceaușescu idejében meg akartam csinálni, a régi kántori lakban… Egy földház volt a parókia mellett, akkor Gudor volt a tiszteletes. Megtudta a kultuszinspektor, s azt mondta: nem lehet kiállítani, csak vallási tárgyakat… Jelenleg kb. 10.000 néprajzi tárgy van kiállítva, s van még annyi, sőt lehet egy kicsivel több is raktáron, a pincében. 

Most kaptunk ígéretet, hogy lesz rá pénz, és bővíteni fogjuk az épületet, hogy kerüljön közszemlére az, ami megvan. De folyamatosan vásároljuk a falvakban még megtalálható értékeket.

 – Mit szeretne még megvalósítani?

– Ezt tőlük kérdezze meg! (Balla Ferencre, a Szórványkollégium igazgatójára mutat – szerk. megj.) Én már elvégeztem, amit akartam! Azt mondják a Mezőségen: Még nem harangoznak, de már este van. Persze, szeretnénk bővíteni a múzeumot, kész van a terv, van rá pénz, a jelenlegi épület előtt és mögött fogunk terjeszkedni. Lesz olyan terem, ahol csak lepedők lesznek kiállítva, gyapjúszőttesek, kalotaszegi abroszok, párnahuzatok… Van vagy 600 darab párnahuzat a készletben.

– Kik fordultak meg a magyar nemzet nagyjai közül?

– Minden magyar elnök járt itt ’90 után. Jövő szombaton (ápr. 23. – szerk. megj.) jön Orbán Viktor miniszterelnök. 

Előbb Kolozsvárra, születésnapomra, a Magyar Operába, azután kijön ide…

– Milyen kapcsolat van a válaszúti intézmény és a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége között?

– Amíg kaptunk pénzt táboroztatásra, minden évben hoztunk gyerekeket. Ez kb. 8-10 éve megszűnt. Sokba kerül az útiköltség! Voltak Somoskáról, Lábnyikról, Rekecsinből, Magyarfaluból.

– Jól hallottam: Magyarfalu?

– Tecuci vidékén van, Ungureni románul. Nemrég változtatták meg a nevét Arinra. A ’40-es években, amikor kimentek a bukovinai székelyek, Magyarfaluból 40 család telepedett át Magyarországra. És most is tartják a kapcsolatot: innen-onnan házasodnak. Akik itt voltak, mind magyarul beszéltek. Rekecsinyben van egy ügyes tanító, ő hozott I-IV. osztályos gyerekeket. De ügyesek!

– Március 26-án töltötte 90. életévét, s most is teljes frissességgel dolgozik az erdélyi magyar szellemi és tárgyi kultúra megmentéséért. Min dolgozik jelenleg?

– Előkészítettünk 3 CD-t széki felvételekkel. Akik szerepelnek rajta – Szabó Varga Gyuri, Csorba János, Pap Mari ‒, már nem élnek. A jövő héten fog megjelenni. CD-n széki anyagot nem nagyon adtunk ki, ez inkább szöveges gyűjtés, kevés a hangszeres. Többek között rajta lesz Az aradi 13 vértanú, Sisiről egy ének, Arany Jánosnak a Szilágyi Erzsébet levelét megírta kezdetű költeménye – énekelve. 

Szabó Varga Gyurinak az apja, amikor Lajtha László itt járt, olyan 90 éves volt, és Lajtha felvitte Pestre. És Gyuri pont úgy énekelt, mint az apja. Egészen különös gégebeállítása volt, mintha a mongol pusztán énekelt volna…

– Említsünk meg néhány díjat is a sok közül, amit élete folyamán kapott.

– Számtalan kitüntetésem van, de ezek közül csak hármat említek: Kossuth-díj, Corvin-lánc, Nemzet Művésze.

Ez volt utolsó találkozásom Kallós Zoltánnal Válaszúton. Korábban néprajzi szemináriumokon, Kriza-gyűléseken találkoztunk, s mindig a legnagyobb tisztelettel hallgattuk mi, fiatalabbak, zöldfülűek a népi kultúra, a magyar tánc és magyar dallamkincs megőrzésének és továbbadásának fontosságáról tartott előadásait.

Kellenek a múlt fáklyái: jövőbe mutató csillagok!

(Válaszút, 2016. április 13.)