Hétköznapi történet
Karola gyakran veszített el tárgyakat: gyerekként kedvenc, gombnyomásra nyíló, kutyamintás ernyőt, nyakba akasztott, hosszú láncon csüngő kapukulcsot, amit éppen csak egy pillanatra tett le valamelyik játszótéri padra ugrókötelezés vagy gumizás közben, később mobiltelefont, fényképezőgépet, pénztárcát – természetesen iratostól –, pár éve pedig egy vakációs ajándékjegyköteget. A ,,Veszteségeim” fejezetként emlegetett, balszerencsés esetek közül ez utóbbi volt a legemlékezetesebb, így velem is megosztotta egy kávé mellett a harmincas évei közepén járó nő, akit évtizedek óta ismerek.
– A Fekete-tengerre, Dél-Eforiára készültünk a párommal és a hatéves kislányommal a koronavírus-járvány előtti nyáron, már le volt foglalva a szálloda, a vonatjegyeket is megvásároltuk. Pontosan egy nappal indulás előtt egy évek óta nem látott, gyerekkori barátnőmmel találkoztam a Vár sétányon. Órákat sétáltunk, beszélgettünk. Valószínű búcsúzás előtt eshetett ki a táskámból az utalvány, amikor írószert és papírt kerestem, hogy lejegyezzem az egykori játszótárs elérhetőségeit. Sötét volt már a sétányon, így nem vettem észre, hogy valamit elhullattam. Persze, ez ,,jó kifogás sosem rossz” kategóriába tartozó magyarázat, hiszen fényes nappal is sok mindentől ,,megszabadultam” már az idők során. Most azonban nemcsak az én veszteségemről volt szó, hanem mindenekelőtt a lányoméról, aki hetek óta várta a nyaralást. Mivel már aznap este észrevettem, hogy nincsenek meg az ajándékjegyek, visszamentünk a párommal a várhoz, és a mobiltelefonjainkkal világítva tüzetesen átfésültük a környéket. Az utalvány azonban nem került elő. Egész éjszaka a helyi közösségi oldalakat lestem, hogy hátha a becsületes megtaláló lefényképezte, és közszemlére tette az ajándékjegyeket, de senki nem jelentkezett. Másnap korán reggel azonban megszólalt a mobilom. Egy idős hölgy hívott, aki az azelőtti napon kutyasétáltatás közben vette észre az egyik pad lábához ejtett papírköteget.
– Honnan tudta a telefonszámodat és azt, hogy a tieid az ajándékjegyek? – kérdeztem türelmetlenül, miközben beszélgetőtársam jól érzékelhető hatásszünetet tartott.
– Képzeld csak el, milyen kicsi a világ, vagy legalábbis ez a város! – kacagta el magát Karola. – Éppen édesanyám egyik volt kolléganője volt ez a kedves, jóindulatú asszony. Engem személyesen nem ismert, de a nevemet tudta, és azt is, hogy hol dolgozom, így összerakta a képet, aztán felhívta anyukámat, és elkérte tőle a számom. Anyám mindig haragudott a szétszórtságom miatt, gyerekkoromban úgy is hívott, hogy ,,szeleburdi kisasszony”, és amikor valamit elvesztettem, függetlenül az adott tárgy értékétől, megkaptam a magam büntetését. Rendszerint egy számomra kedves programról kellett lemondanom, egy osztálykirándulásról, barátnős mozizásról, pizsamapartiról. Közben szép csendben felnőttem, így tárgytalanná vált a ,,bünti”. Az ajándékjegyek elhullatásáról tudomást szerezve mégis azt találta ki anyukám, hogy nem árt még egyszer megleckéztetnie – hátha végre meglesz a hatása –, és arra kérte az egykori kolléganőt, hogy pár napig még hagyjon kétségek között. Az újabb nevelési kísérlet buzgóságában még arra sem gondolt, hogy az unokáját is megfosztja a régóta várt élményektől, a szállást ugyanis időre kellett elfoglalni, a vonatjegyek érvényességéről nem is beszélve. Szerencsémre a kolléganő nem fogadta meg anyám javaslatát, és azonnal felhívott, amint megkapta a telefonszámomat. Rendkívül hálás voltam neki ezért a gesztusért, és mivel pénzt nem fogadott el, megígértettem vele, hogy rögtön a nyaralás után eljön hozzánk vacsorára. Egy augusztusi estén láttuk vendégül, akkor találkozott először a kislányommal, aki az első perctől a bizalmába fogadta, és az együttlét után gyakran kérdezte, hogy mikor jön még hozzánk ,,az a kedves néni”. Így adta magát a helyzet, hogy amikor a gyerek ősszel iskolába megy, a napközis program helyett – amitől óvodásként végig berzenkedett – kérdezzük meg az új ismerősünket, elvállalná-e a felvigyázását. A hölgy kapva kapott a javaslaton, és iskolaidőben azóta is ő hozza haza tanórák után a kislányunkat. Ebédet ad neki, kicsit hagyja pihenni, aztán szép nyugodtan, a gyerek ritmusában nekilátnak a tanulásnak. Szeptembertől másodikos lesz a lányunk, és a környezetemben lévő szülők szerint ez lesz az eddigi legnehezebb iskolai év, így még nagyobb szükségünk van a szeretetteljes segítségre. Nem hiszem, hogy anyu egykori kolléganőjénél ezt bárki jobban meg tudná adni a gyerekünknek, ezért végtelenül hálás vagyok, hogy megismertük. Ha nem veszítem el azokat a vakációs jegyeket, talán sohasem kerül az utunkba. Éppen ezért úgy gondolom, most térül meg az a sok veszteség, amiben gyerekkorom óta részem volt. Így már semmit sem sajnálok az elhagyott tárgyak közül, mert amit helyette találtam, az valamennyinél többet ér.
