Igazi vagány – elsőre ez ugrik be Kiss Zoltánról, ha múlt hét végi beszélgetésünkre gondolok a marosvásárhelyi Sportcsarnok enyhén visszafogott nyüzsgésében. A 45 éves, óriási életörömmel megajándékozott és rendkívül talpraesett férfi – aki csak centiméterekben marad alul a vele egykorúaktól, de sok másban sokukat könnyedén túlszárnyal – eddig egyszer sem hiányzott a sérülteknek szervezett sportversenyről, az Olympikus-kupáról, az idei megmérettetésen így 16. alkalommal indult.
– Táblézni fogok – tudatta érdeklődésemre, majd további faggatózásomra hozzátette, hogy korábban célba dobásra is benevezett, de most fáj a keze, így lemondott erről a versenyszámról. Különös ritmusban pergetjük vissza az időt: én kérdezek, ő pedig kimondottan a kérdésre válaszol vékony, tiszta hangján, minden korábbi és későbbi esemény felvillantása nélkül, a jelen megélésének nyugalmával.
– Anyagcserezavar – határozza meg a diagnózist, amit családi örökségként anyai ágon hozott magával a fizikai létezés előtti ismeretlenből. – Van egy bátyám, ő ép, egészséges, családos.
– Miben nyilvánul meg ez a betegség? – szólalok meg újra.
– Azt én is most fedezem fel. Eddig nem érdekelt különösebben, de az évek múlásával egyre nehezebb lesz a mozgás, a légzés.
– Korábban mi volt a legfőbb tünet? Az alacsony testméret?
– A magasságom most is egy 6–7 éves gyermekének felel meg. De ez engem sosem zavart. Rengeteget kirándultam külföldön és belföldön, négyszer jártam Párizsban, kétszer Monte-Carlóban. 1999 és 2007 között fél Európát beutaztam a barátokkal.
– És korábban, kisiskolásként milyenek voltak a mindennapjaid? Könnyen befogadtak maguk közé a veled egykorúak?
– A legelején voltak nehézségek, de két hét alatt megértettem a többiekkel, hogy „Zolival kicsit s jót”. Volt egy kemény őszi bakancsom, azzal lábszáron vagy hasba rúgtam azt, aki rosszat mondott rám. Így elértem, hogy szót fogadjanak nekem az iskolatársaim.
– Hogyan folytatódott fiatal felnőttként az életed?
– Két keréken éreztem igazán jól magam, és ezzel kapcsolatban minden érdekelt, így megtanultam biciklit javítani. Inkább a haverok kerékpárját szereltem, úgyhogy ez még annyira nem jelentett megélhetési forrást, de nem is ez volt a lényeg. A „galerivel” rengeteg nagyszerű élményben volt részem, gyakran eltekertünk Vásárhelytől Szovátáig. Ezek az ismeretségek a diákévek alatt alakultak ki, de közben folyamatosan nőtt a csapat, és olyan is volt, hogy 35-en bicikliztünk Szovátáig pizzázni egyet. Aztán lassan felbomlott a társaság, sokuknak továbbtanulás, illetve családalapítás miatt vett más irányt az élete. Persze, továbbra is tartjuk a kapcsolatot, de ez már nem olyan, mint régen. Nálam is jött egy fordulat, 1996-ban ugyanis Krón Ernő könyvkötőmester műhelyébe kerültem.
– Mi vezetett oda?
– A Bethlen Alapítvány küldött egy sérülteknek szóló levelet, amelyben többféle szakma – masszőr, könyvkötő, kefekötő – elsajátítási lehetőségéről tájékoztattak, éppen csak lókötő nem volt – csillan derű Zoltán hangjában, aztán újra komolyabban folytatja. – Nekem a könyves világ tetszett meg. Ez ülőmunka, és ha az ember odafigyel, három hónap alatt beletanulhat. Ernő bácsi kiváló tanító volt, olyan, mint egy igazi nagytata. Sok egyéb mellett türelemből is leckét adott, ez pedig nélkülözhetetlen a könyvkötészet lépéseinek helyes követéséhez a régi könyvek minél kíméletesebb szétszedésétől a ragasztáson és szárításon át a varrásig, körbevágásig, borítékolásig.
– Emlékszel olyan könyvritkaságokra, amelyeket bevittek hozzátok újraköttetni?
– Rengeteg kötet került a műhelybe, közöttük olyan régi történelmi könyvek, amelyeket a tulajdonosuk egy időben elásva őrzött egy ládában. De kaptunk bekötésre váró új alkotásokat, például egyetemi diplomamunkákat is. Tíz napig dolgoztunk egy könyvvel. Összesen tíz évet töltöttem el ebben a különleges környezetben.
– Mi indokolta a váltást?
– 2007-ben törvénybe jött, hogy a sérülteket munkakönyvvel lehet alkalmazni. Egy fogorvosi eszközöket kiszállító futárcéghez kerültem telefonos munkaszervezőként. Otthonról dolgoztam egy éven át, amíg meg nem szűnt a cég. Azután öt év pihenő következett, majd rám kérdeztek, hogy szeretnék-e újra dolgozni. Persze, hogy igent mondtam. A „fináncokhoz” vettek fel, az archívumba, az iratcsomókat rendezni. Három és fél évig dolgoztam ott, de már nem bírták a kezeim a megerőltetést, így 2015-től betegnyugdíjba mentem.
– Azóta mivel foglalod le magad?
– Jövök-megyek, részt veszek az Olympikus Sportegyesület életében, felvállalok adminisztrációs feladatokat, akinek tudok, segítek. Édesanyámmal élek, otthon én intézem a bevásárlást, ő meg főz.
– Örökmozgó természetűként, gondolom, nem volt könnyű számodra sem a világjárvány két éve.
– Valóban leginkább a bezártság viselt meg. Rossz volt látni, mennyire kihűltek az emberi kapcsolatok a pandémia időszakában.
– Régi hobbidtól, a biciklizéstől mikor kellett búcsút venned?
– 2003–2004 körül tettem le a kerékpárt egy ortopéd orvos javaslatára, aki azt mondta, ha leesem, és összetöröm magam, nem biztos, hogy összeforrnak a csontjaim. Azóta is bánom, hogy hallgattam rá, mert hiányzik ez a sport. Ami a járást illeti, otthon, ha fogózva is, de jövök-megyek. Segédjárművet inkább csak házon kívül használok.
Beszélgetésünk félórájában mindegyre odalépnek hozzánk Zoltán ismerősei, kedves, viccelődő emberek, akiknek a korlátaik ellenére – vagy talán éppen azért, egyféle bölcs lázadásként – minden bizonnyal sikerült megtalálni a külvilág hatásaitól érintetlen belső derűt, szabadságot.
– Egyetlen ellenfeled lesz csak – jelenti valaki Zoltánnak.
– De ugye nem te? – replikázik ő azonnal. Elköszönés előtt társalgásunk kiindulópontjára, a korábbi Olympikus-kupákra terelődik újra a szó.
– Gyakran voltál első? – kérdezem.
– Többször is, de nekem nem ez számít. Az én nyereségem az, hogy együtt van a csapat – szögezi le Zoltán jellegzetes, finom mosolyával, amit magammal viszek.
