Csütörtöki kimenő
Tyutyu néni minden reggel elindul. Nincs mese, fel kell kelni, el kell szakadni az öregség kényelmét szolgáló ágytól, mely szinte egyidős vele, vagy legalábbis férjhez menetele óta szolgálta a közös életet, majd az özvegyi nyoszolyává vedlett. (Nem mondanám előléptetésnek, mert szó sincs rangemelésről, inkább a státus megváltozásáról.)
Tyutyu néni (már megbocsásson, nem tudom az igazi nevét, én csak az ablakból vagyok szemlélője mindennapjai egy tenyérnyi szakaszának) kilép a tömbház kapuján – üveges ajtó, csengősor a bal oldalon, kódjai titkosak, az ablakból amúgy sem lehetne leolvasni –, és lábánál egy pillanatig ott sündörög pizsamás kiskutyája. Nem vagyok a kutyológia szakértője, kinológiai ismereteim a palotapincsitől a vizsláig terjednek, (szent)bernáthegyit csak képen láttam, bár parajdi nagyapámnak volt birtokában egy vagy száz évvel ezelőtt, amikor még jól ment sora. Szóval Tyutyu néni kutyája olyan alacsony, áramvonalasnak elég áramoltatott, fekete, és orra hegyesen előremered. Gyorsan leszalad az öt lépcsőfokon, ameddig a póráz engedi. Odalent a járdán rengeteg szag és inger éri, ezért tanácstalan, kapkod, leltároz, szelektálna, de asszonya egyetlen rántással tudtára adja, hogy Burkuska, munkára, vezess a kisüzletig.
Minden reggel nyolckor indul. És délben is, kettő felé megismétli beszerzőútját. Sohasem a kutya kedvéért indulnak útnak – ezt persze csak sejtem, bizonyosságot még nem szereztem erről –, mindig a beszerzés megvalósítása a cél. Ennek érdekében a korán kelés, a megszerzendők listájának összeállítása. Igaz, szerény. De abban szerepel kenyér, sajt, alma, a tejet nem bírja a gyomra, kis vaj, két-három tojás, és luxusként két banán, amit a kisbolt tulajdonosa valószínűleg Tyutyu néni kedvéért hoz a nagyáruházból. Alig terheli valami extraprofittal.
Tyutyu nénit soha nem láttam hozzátartozóival. Egyedül él. Pardon, Burkuskával. Az ebbel. A ház őrzőjével. A rokonok ugyanis felismerhetők, ahogy az utcán kísérik, beszélnek hozzá, ahogy viszonyulnak a kutyához. Ahogy elhanyagolják és istápolni igyekeznek. Egyébként láthatatlanok.
Tyutyu néni látszólag elégedett. Mosolyog a szembejövőkre. Ismerőst remél. Nem megy ki tüntetni a magasabb nyugdíjért. Lehet, hogy van egy nővére a tizenharmadik nyugdíj országában, de annak megüzenné, hogy édes Gizám, nincs tizenharmadik hónap, csak tizenkettő. S aki a tizenharmadikat adja, adhatná inkább arányosan szétosztva nyugdíjpótlékként egész évben. Ugyanaz az összeg, de mecsoda különbség!
Nem vesz újságot. Már régen nem rendeli meg. Elég a tévé ki tudja hány csatornájából maximum kettő. Üveghalak, régi, kissé csorba porcelánmütyürök. Néhány könyv. Már nem olvas. Nem cserél szemüveget. Eleget látott.
Tyutyu néni egyidős a blokkal. A szocialistával is egyidős volt, de ez a másik, a tömbház akkor épült, amikor ő harminc volt, és férjével együtt költözött ide hatvan éve. A férje kapta a vállalattól. Akkor csak úgy osztották a blokkat. Végül meg is vették. Ő nem akart emeletre kőtözni, ő valami családi házat álmodott, aztán mára már el sem tudná képzelni, mit jelenthet saját házban lakni. Egyedül. Szomszédok nélkül. Már mindenki elment, akivel együtt kezdték az tömbösített életet. Utolsónak szegény Margit, akivel együtt indultak reggelente a gyárba, majd a nyugdíjkor beköszöntével – bevásárolni. Hej, azok a régi szép sorban állások...
Tyutyu néni kortalan. Az ablakból bámulom, vele mérem az időt. Reggel talán nála gyúl ki elsőként a lámpa, ablaka megvilágosodik. A piros sötétítőfüggönyön átdereng a fény. Akkor van hat óra. A kilépésig, a kutya ötlépcsős leszaladásáig még két órát kell várni. Ezalatt egy egész élet átgondolható.
