A ’kritikai hozzáállás’
2024-02-19 15:00:00
- Kuszálik Péter
Baj van az iskolai tananyaggal – mondják azok, akiket valamilyen szinten érint ez a dolog. Hitem szerint azért, mert a technika gyorsabban fejlődik a köznép gondolkozásánál, ráadásul az oktatás sem képes úrrá lenni a változások okozta káoszon. Tévesnek találom az oktatási szakemberek azon igyekezetét, hogy máról holnapra alkalmazni akarják a digitalizáció minden új röffenését. Ugyanis a fontosabb dolgok nem változtak: egy magzat kilenc hónap alatt válik életképessé, egy év múlva indul el, és két esztendő kell ahhoz, hogy megszólaljon. Ez nem csirkegyár, ahol 34 nap alatt lesz vágásérett a pipi, s ha késnek egy napot a nyakazással, akkor szétesik a csürke, mert olyan lágyak az ízületei, hogy nem bírják megtartani a felépítményt (püspökfalat stb.). A nagyüzemi embertartás a szokásos sebességgel halad, s nem érdemes hajszolni, mert nincs miért. Ha az ország kibírta azt, hogy 35 év alatt csak ezer kilométer autópálya épüljön, akkor az oktatás digitális átalakítása is ráér. (A kormányzati vérszarást általában valamilyen lemaradás okozza; régen: ’veszélyben az ötéves terv!’; manapság: ’mi lesz, ha a digitális jólét nem éri fel a járda szélét’. Nyugi. Nem maradunk le semmiről, akkor halunk meg, amikorra kiírt Szent Péter.)
Évekkel ezelőtt a holland oktatást a naprakész digitalizáció jellemezte. Azzal dicsekedtek, hogy az ő gyermekeik nem cipelnek táskát, csupán egy vékonyka ’tablettel’ járnak iskolába. Az ottani nebulók nem töltőtollal írnak, mert az már ’ciki’, hanem a képernyőre behívható billentyűzeten pötyögik be a napi írnivalót. Úgymond: a szorzótábla is fölösleges, mert a tablet azt is tudja. Úgy gondolták: a gyerek arra való, hogy az ipar legújabb vacakságait bügyörgesse naphosszat. Dehogy, ettől csak az IT-szektor (= információs technológia) keresi magát gennyesre. Drága barátaim! Nem ez a fontos, meg az államok rivalizálása (attól csupán idegroncsok lesznek a Homo sapiens érzékenyebb egyedei), hanem az élhető élet.
Néhány hónappal ezelőtt észre tértek a hollandusok – visszavitték az irkát meg a pennát, a képernyős vackokat pedig kitiltották a suliból. Igen ám, de közben felnőtt egy írni képtelen generáció. (Nota bene: a covidos távoktatás átkait máig nem heverték ki a nebulók!)
Másutt is elgondolkodtak az új módszerek káros voltáról: az AEÁ egyik bentlakásos gimnáziumában okostelefonok helyett csak fekete-fehér képernyős ’butatelefonokat’ használhattak. Egy év után a diákok és tanárok egyaránt azt vallották: megérte az átállás, mert gördülékenyebbek az órák, több az értelmes társalgás a délutáni foglalkozásokon, és a látásukat sem rontják a képernyők előtt. Röviden: az okostelefonok nem helyettesíthetik a régi, bevált módszereket. (Nők Lapja, 2024/6.)
A modernizálási vágy korábban is felbukkant az oktatásban; a halmazelmélet meg a képolvasás bevezetése az első elemiben váratlan lökéshullámot adott a káromkodás fejlődésének. Felidézem a ’Kovácsné és a képolvasás’ című rémdrámát (anno 1984). A gyermek nézte a tankönyvben a gyalogpaszulyra emlékeztető ábrát, s alatta a ’bab’ szót. Anyja kérdi: mi van a képen? Fuszulyka. Nem látod, hogy csak három betű van a kép alatt? Mi az, ami fuszulyka ugyan, de rövidebb? Paszuly. A Kovácsné szájából előtörő szózuhatagot nem idézem, mert tekintettel vagyok az olvasókra. Kipróbálták a képolvasás módszerét, de nem működött. Valamikor a halmazelmélettel is próbálkoztak. Bevezették, majd ki-. Rájöttek: a gyufaszálak tologatásával jobban megértik az ’1+2=3’-at. Az informatikai szaklíceumok esete Déva várának a mondáját idézte föl: amit a nebulók egyik évben megtanultak, az hat hónap után leomlott, mert új programozási nyelv jött divatba. Hiábavaló dolog ’gyorsan romló’ tananyagot okítani.
Most meg a kritikus gondolkodást forszírozzák, mely módszer kizárólag a digitális szemét kisöprésére alkalmas. A kölyköket bottal sem tudják elzavarni a képernyő meg a kütyü mellől, az egyik tanár „szinte Don Quijote-i feladatnak véli az irodalomtanítást, amelynek során szélmalomharcot vívnak az agyondigitalizált világgal”, ui. a diákok „Nem tudják magukat kifejezni. A szókincsbővítés például alapvetően általános iskolai gyakorlat, de nekem ezt középiskolában is minden nap tudatosan be kell építenem a tananyagba, mert a diákok nem olvasnak, vázlatpontokban gondolkodnak, és a fejlesztési technikák ellen is tiltakoznak a maguk módján.” A tanár szerint „a diákok olyan 19. századi, archaikus nyelvezetű szövegekben nem értik a szavakat, mint a Szondi két apródja vagy Arany János A fülemile című verse, így előfordul, hogy az írások történetét sem tudják összerakni”. (Lásd: „A 11. osztályos diákjaim abba is belefeszültek, hogy végig kellett olvasniuk Az ember tragédiáját”. 444.hu, 2023. május 2.)
A klasszikus tananyaghoz nincs szükség ’kritikus gondolkodásra’, azt csak meg kell érteni és rögzíteni. Kritikusan a digitális dögvész támadásai ellen kell fellépni. Az iskolában rögzített (hasznos) tudás alapvetően különbözik az internet böngészése közben ránk zúduló információáradattól. „Mert ott valóban bármi megtalálható, és éppen ezért az iskolának azt kell megtanítania, hogyan kell és mit érdemes keresni, hogyan kell súlyozni, mi fontos és mi nem, hogyan kell kritikával olvasni, hogyan tudom a forrásokat megkülönböztetni, hogyan tudom az olvasottakat általánosítani, hogyan tudom lefordítani más körülményekre, más korszakokra, hogyan tudom lefordítani a saját életemre.” Ámde: az ocsú és a tiszta búza szétválasztásához „tudásra, ismeretekre van szükség, anélkül nem működik” – hangoztatják a megkérdezett tanárok. „Ezt [a tudást!] adja az iskola, és ez pótolhatatlan.”
