2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A jegyzetíró előtt rendszerint ijesztően fehér és üres a képernyő. Ilyenkor, amikor már várják a „halhatatlan és örökbecsű” írást, amikor számítanak rá. Az ötletek úgyszólván egész héten érnek, aztán a gép elé ülés pillanatában ijesztő a vákuum.

Ennek okán témáért kinyitja telefonját, és mindjárt beleütközik valamilyen kvízbe, amely tíz kérdést szegez a mellének, elméjének, szemének. Mondjuk, tudod-e hogyan írják szuahéliül az alábbi kifejezéseket: gesztenyepüré, dobverő, malagamba-frizura, tékozló tobozossün, sajtárpikkoló, anglikán segédlelkész? Persze az ember ilyenkor csak azért is nekiszökik, megfejti; ha a válasz helyes, zöld lesz a jelzés, ha tévedtél, belefutsz a pirosba, vagy fordítva. Eltelik egy kis idő, közben a család mélyen alszik, és a jegyzet-

író már várja, hogy a reggelizőasztalnál – mert nekünk ilyenünk is van, dicsekvés nélkül állíthatom, ugyanis ez egy multifunkcionális asztal, ebédlő és a bő vacsorafogyasztáshoz is hűségesen szolgál, ezenkívül munkaasztal, ugyanis nyárszakán itt készíti a jegyzetíró a legfinomabb lecsót vagy krumpligulyást, itt segédkezik nejének, midőn az a befőzéshez nem csupán készületet tesz, de hagymapucolásra és felkockázásra is felkéri a máskülönben tudományos kutatásba merült egyént, a jegyzetírót, kivel gyümölcsöt hámoztat, kimagoltat, szárazbabot fosztat meg zörgő őszi héjától, midőn a jegyzetíró olykor vágyakozva nézi a barackot, amiből lekvár lesz, de nem vesz magához titokban sem egyet, mert milyen jó lesz az, feleim az úrban, urbánusban és a kamrán kívül a kemény és csikorgó télben, amikor odakinn nincs más, csak „csend és hó és halál”, hogy Vörömartyt idézzem, bár csöppet sem ily nyomott a hangulatom, és a halált nem messze tőlünk vad gépek és hadinépek osztják, atomreaktorokat bombáznak, városokat rombolnak szét, percenként kerül egy-egy település az ellenség vagy a mieink kezére (de melyik is a mienk?), rombolnak és közben egymást vádolják, mit sem törődnek azzal, hogy ezen a télen aligha fog akárki is Ukrajnában zakuszkát befőzni, pedig annak most volna ideje, mert a zakuszka szláv szó, és pont a szlávok ne ismernék (?!), egyszóval az asztal tanuló-, leckeíróasztal is, midőn a jegyzetíró hangosan (felesége szerint túl hangosan) tévézik a középső szobában, a harmadikban pedig az iskolát most kezdő második unoka előkészítős feladatát oldja meg: rajzoljuk le a Fuzsijámát feje tetejére állítva, vagy rakjuk ki színes pálcikákból Kanada (a Hargita) vízrajzát – opcionális; szóval ott tartottam, hogy a reggelizőasztalnál végre kinyújtózik, és elmondhatja, csak úgy tettetett mellékmondatként, hogy ő már megírta a maga vállalt penzumát, és most milyen jólesne egy kis zakuszka, de tartja magát fogadalmához, hogy folyó év december elseje (nincs semmi aktuál- és nemzetpolitikai vonatkozása, ámbátor a jegyzetíró is ízig-vérig erdélyi ember) előtt nem bontjuk fel a zöldségkrémet, mert csak akkor lőn igazán finom, magát kínáló, szemérmetlenül ingerlő, addigra ugyanis összeérnek belsejében az ízek, az állaga kissé megroskad, teteje megpörkösödik, és a kenyérre (melynek ára addig már nem lesz f. é. nyári) hálás szemekkel simul rá és csöppen a jegyzetíró féltett pizsamájára.

Itt tartott a jegyzetek írója, amikor hirtelen beütött, belevillámlott a felismerés, hogy miről is akart írni tulajdonképpen, amiről még szombaton vagy vasárnap beszélgettek a feleségével. Mert bármilyen hihetetlen, a házastársaknak van mondanivalójuk, közös kacagnivalójuk egymás számára, nem csupán ama sokat hangoztatott reggelizőasztal mellett, hanem azon kívül is. Már csak ilyen fordulatos az élet.

Van ugyanis egy szobrász, akinek műveit a szó szoros értelmében keresni kell. Mert olyan sok van, annyira gyorsan szaporodik számuk. Partizánakcióban szereli fel oszlopokra, kőpárkányokra, záportározókra és házfalakra, parkokban és vízpartokon rejti el. Apró, furcsa, különös, vicces, meghökkentő szobrocskák. A szobrászt Kolodkó Mihailnak hívják hivatalosan. Ungváron született, tehát ukrán–magyar művésznek írja az elektronikus világenciklopédia. Te is könnyen megleled, ha rákattintsz, és megkapod például az összes, Magyarországon felsrófolt, kiragasztott, közzérejtett szobrát, sőt még azokat is, amelyeket szenvedélyes gyűjtők vagy barbár ikonrombolók elloptak. De vannak már szobrai Olaszban és Svédben, Németben és valószínűleg másutt is, olyan helyeken, amik most nem jutnak az eszembe. Aktuális ügyekhez kapcsolódnak, emlékeztetők, afféle botlókövekhez hasonlók, váratlanul felbukkanók, például a parlamenttel szemben egy lekonyult csövű tank, a Dohány utcai zsinagóga szomszédságában Herzl Tivadar néz vissza rád, ha megtalálod, ugyanis itt a közelben született az államalapító fantaszta. Keresőmozgalmak indulnak naponta, fényképekkel bizonyítják: hányat és hol leltek meg.

Nos, az jutott eszembe, mi lenne, ha egy nap Kolodkó Mihály feltűnne Romániában, elvégre 44 éves, jó egészségnek örvend, remélhetőleg, és hirtelen ötlettel néhány kis szobrot csempészne erdélyi városok zegébe és zugába. Persze csak dugiban. Mondjuk Gyulafehérvárra Márton Áront és Ábrahám Jankót, Tordára a tordai malacot, Moldva egyik nagyvárosába a mioricát, azaz a báránykát. Vásárhelyre Teleki Sámuelt (ami bizonyosan érdekesebb lenne, mint a sáromberki), és egy híres színészt vagy orvosprofesszort, esetleg a lebontott cukorgyár kicsinyített mását, Kolozsvárra a káposztás vagy azt a pillanatot, amikor Funár mester elveszíti a polgámesteri székét (azóta is keresi), és kicserélik a háromszínű padokat, és az új padok egyikén Mátyás ülne szemben a szülőházával, és nézné a tehetséges jövendő szobrászok sertepertélését. A Sapientia diákjait.

Ismerve a honi, többségi, nemzetféltő, erkölcscsősz média érzékenyítő szárnyát, mindjárt kitörne a frász és a botrány. Ki engedélyezte, hogy merte, mit keres itt, mikor került fel, vajon ez nem Budapest legfrissebb cselvetése a december elsején kiteljesedett állam ellen, mi ez a förmedvény, hol van a hősi múlt és a méghősibb jelen, hol van a kontinuitás, és nem is ilyen a miorica. A mioricát nem adjuk! Vagy másik oldalról: ez gyalázat, gúny, nem kérünk kis szobrokat, nekünk kétszer embernagyságúak kellenek, ez bizony művészetbe (!?!?) rejtett gyurcsánycsel. Míg felnő a hazai közvélekedés, közízlés, elfogadás, tolerancia, addig kerülni kell Erdélyt, mester.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató