Marosvásárhelyen mutatták be először a Bölöni László válogatott labdarúgóról, edzőről szóló Bölöni, az erdélyi legenda című kétórás életrajzi dokumentumfilmet, amelyet azóta több megyei településen is levetítettek, és a mozikban is látható lesz. A filmet érdemes megnézniük azoknak is, akik nem kedvelik a futballt vagy nem ismerik Bölöni Lászlót, mert túl azon, hogy a kiváló 108-szoros román válogatott és elismert nemzetközi edző életpályáját követi, jó odafigyelni arra, amire az írott sajtóban azt mondjuk, hogy a „sorok között” van.
A Bölönié tipikusan erdélyi magyar életút. Tekintsünk vissza néhány epizódra. Bölöni László nagyapját kuláknak bélyegezve a vadasdi határban agyonlövik. Aztán a Dicsőszentmártonba kerülő család másik tragédiája, hogy édesapja a fia mérkőzésén kap agyvérzést, és pár nap múlva eltávozik az élők sorából. Egy erős asszonyra marad a két gyerek nevelése, az édesanyjára, aki ma 101 évesen – Bölöni vallomása szerint – naponta telefonál, érdeklődik, tanácsokat ad Franciaországban élő fiának. És milyen értékes tanácsot adott a kiváló tehetségét már ifjúkorában bizonyító labdarúgónak? Hogy a futballozás mellett tanuljon, és mindig a legjobb legyen! Mert a világban helyt kell állni. És ez így volt mások életében is. Hányszor és hányan hallották 1989 előtt azt a szülői intelmet, hogy tanulj fiam, mert te kétszer annyit kell tudjál, mint a többségiek, hogy tisztességgel és becsülettel megálld a helyed az életben. Ez ma már amolyan „mellveregetősen” hangzik, de akkor, amikor minden téren be akartak olvasztani, és elsorvasztották a kisebbségi oktatást, ez az intelem volt az ellenállás, az identitás megőrzésének egyik jelmondata. És Bölöni László ennek eleget tett magas fokon mind a sportban, mind az orvosi pályán. Ez utóbbiban is – a filmben is bevallotta – segítséggel ugyan, de haladt; viszont míg mások mulatoztak a repülőn egy sikeres külföldi mérkőzés után, ő bújta a tankönyvet, mert vizsgáznia kellett. A filmben az is benne van, hogy sikerei ellenére az erdélyi magyar származása miatt megkapta a maga feketelevesét. Mindkét oldalról. A hivatalos részről, a Román Labdarúgó-szövetségtől, a szurkolóktól is, Magyarországon pedig románozták. A filmben az is benne van, hogy a szocialista Romániában, ha bármilyen téren élre törtél, beleütköztél a pártapparátus hatalmas gépezetébe, és csak úgy tudtál lépni, ha „cimboráltál” ezzel. A filmben megszólal Valentin Ceauşescu, az egykori diktátor fia is, aki sokat segített mind a Bukaresti Steaua labdarúgóklubnak, mind személyesen Bölöni Lászlónak. És ez nem (volt) baj. A „bezzegezőknek” és kötekedőknek írom, hogy az alacsonyabb szinteken is így mentek a dolgok. Azokban az időkben három lehetőség volt: pofázol és eltüntetnek, disszidálsz, vagy kihasználod a rendszer szűk lehetőségeit, hogy haladj az életpályádon. Ez a dilemma is benne van a filmben, akárcsak az a személyes dráma, amelyet a szülőföld elhagyása okoz. Távollét a szülőktől, derékba tört fényes karrier (Bölöni Klára), az új haza nyelvének elsajátítása, a gyerekek identitása, és sorolhatnánk tovább mindazokat a traumákat, amelyeket legbelül – felfele ívelő pályája ellenére – valószínűleg Bölöni László is átélt. És ott van a filmben megjelenő legszebb gondolat. Az, hogy Bölöni László sohasem felejtette el, hogy magyar – apropó Bölöni és nem Bălan – az, hogy őszintén bevallja: mindig büszkén írta le a szerződésekben szülővárosának nevét, és nem utolsósorban az, hogy szándékában áll visszatérni a gyökerekhez, akár a végső nyughelyre is.
Valószínűleg mindezekről többet tudunk majd meg Bölöni László készülő önéletrajzi kötetéből, amelyet a fél város türelmetlenül vár, hogy kezébe vegye, akárcsak azt, hogy valamikor a felújított stadion, ahol olyan sokan örültünk még fákon lógva is a Laci góljainak – különösen a szögletből berúgottnak, amelyről nem tesz említést a film – az ő nevét viselje majd. És erre (is) büszke lehet minden vérbeli marosvásárhelyi.
