2024. december 21., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy félbemaradt beszélgetés folytatása

Még élnek a virágvasárnapi csokrok a gyönyörű kézimunkákkal díszített templomban, amikor Veress László marosszentkirályi református lelkésszel pályájáról, a fiatalok fogadalomtételéről és a húsvét jelentőségéről beszélgetünk.

– Már a nagyszüleid élete is összekapcsolódott a református egyházzal. Mit jelentett ez számodra?

– Mind a két ágról olyan elődeim voltak, akik nagyon sokat tettek a közösségért, amelyben éltek, apai nagyapán kántortanítóként nemzedékeket nevelt fel Nyárádszentannán, sokan időskorukban is emlegették, hogy mennyi mindent tanultak Veress Gáspártól, és a tiszteletére emlékoszlopot állítottak. Anyai nagyapám, Topán György kántortanítóként, majd zenetanárként járult hozzá Magyarlápos zenei életének a fejlesztéséhez. A helybeli református templom kántoraként sok tanítványa volt, és gyermekként megbámultam, hogy mennyi hangszeren játszott. Nagyon sajnálom, hogy nem örököltem tőle ezt a tehetségét. Anélkül, hogy akkoriban tudatosult volna bennem, nagyapáim példája is szerepet játszott abban, hogy ezt a pályát választottam.

– Tegyük hozzá, hogy a feleségedtől, a kántor, kórusvezető Veress Enikőtől örökölve a tehetséget, feltehetően a dédapáktól eredő zene iránti vonzalom is hozzájárult ahhoz, hogy mindkét lányotok a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban zongora szakon tanul, és első országos sikereiknek is örvendhet a család. Mikor döntötted el, hogy lelkész leszel?

– Diákként gyakran elképzeltem, hogy milyen hivatást gyakorolva lenne teljessé az életem, a teológia azonban fel sem merült bennem. Holott nagyon jó lelkipásztoraim voltak, és sokat köszönhetek nekik. Mai napig is eszembe jut egy-egy nagyszerű vallásóra, amelyeket a galambősz Récsey Ádám és a fiatal Lugosi Mihály magyarláposi lelkészek tartottak. Amikor Segesvárra költöztünk, Dávid László lelkipásztor a maga szelíd komolyságával vallásóráin diafilmeket vetített a reformáció fontos városairól, és ezek is beépültek az életembe. Tizenegyedik osztályos diákként egy reggel arra ébredtem, hogy semmi más, csak a lelkészi pálya lehet az egyetlen választásom, mert erre vagyok elhíva. Ma sem tudom megmagyarázni, hogy mi történt akkor a szívemben, amikor rádöbbentem, hogy a továbbiakban azért szeretnék tanulni, küzdeni, hogy ezt a csodálatos szolgálatot végezhessem. Attól fogva kezdtem el tudatosan készülni a teológiára. 

– Édesapád gyógyszerész, testvéred is követte, a szülői példa nem vonzott? 

– Megfordult a fejemben, de kisgyermek koromtól kezdve Fekete István hatására a madarak, a halak világa érdekelt, megtanultam a latin nevüket is, és arra gondoltam, hogy biológus leszek. A szüleim nem kényszerítettek semmire, nem dicsérték egyik vagy másik pályát sem, de amikor valamilyen ötletem támadt, abban támogattak. Hetedik osztályos koromban például nagyon szerettem a kémiát, és édesapám beszerzett egy mini kísérletkészletet, lombikot, kémcsöveket, olyan kémiai alapanyagokat, amelyekkel látványos, de veszélytelen kísérleteket lehetett elvégezni. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy segítettek abban, hogy én fedezzem fel, én érezzem meg azt, hogy mi a nekem való, amiben teljes emberként tudok élni. Ábrándoztam arról is, hogy író legyek, voltak kísérleteim, és sok egyébben is kipróbálhattam magam, ezért volt számomra is meglepetés az a különösen erős érzés, ami egyszerre csak rám tört.

Veress László


– Hogyan élted meg az egyetemi éveket a Kolozsvári Protestáns Teológián?

– 1988-ban kezdtem és 1993-ban végeztem az utolsó kicsi évfolyamon, amelyen17-en voltunk összesen a három protestáns felekezetből és a két egyházmegyéből. Az 1989-es évfolyam is így kezdte, de 1990 elején felvettek még körülbelül 70 személyt, akik az előző években magas általánossal estek ki a felvételi vizsgán.

– Milyen volt a hangulat rendszerváltás előtt és után az intézetben? 

– Óriási lendülettel és örömmel fogadtuk, hogy valóban szabadnak érezhettük magunkat. Nem mintha nagyon rossz lett volna teológusnak lenni a nyolcvanas években, ugyanis kevesen voltunk, és az intézet olyan volt, mint egy nagy család, amelyben két-három hét alatt mindenkit megismertünk név szerint is. Ugyanakkor az a rettentő nyomás, a szekuritátétól való félelem, hogy egyszer csak megjelennek, és próbálnak beszervezni, rendkívül nyomasztó volt, de szerencsére erre nem került sor.

– Hol kezdted a pályát?

– 1993-ban Olthévízre helyeztek, aminek nagyon örültem. Tudtam, hogy Bethlen Kata és Bod Péter abban a faluban működött, ahol a kövek is mesélnek, és minden a történelemről szól. Olthévíznek nagyon izgalmas, érdekes múltja van, főleg a reformáció szempontjából. Napról napra le van írva, hogyan tértek át a helybeliek az unitárius vallásról a reformátusra, amit mindkét oldalról, az unitárius és a református lelkész szemszögéből is megörökítettek.

Nagy örömmel töltött el az a tudat, hogy abban a gyülekezetben szolgálhatok, ahol Árva Bethlen Kata élt, aki 52 református gyülekezetet támogatott, látott el klenódiumokkal, taníttatta lelkipásztorát, és fizetést biztosított számára; hogy híres udvari lelkésze, Bod Péter volt az elődöm, az ő idején épült a templom, és ő volt az első azon a szószéken, amelyen én is prédikálhattam. A szószék magasságából ítélve azt is felfedezhettem, hogy magas ember lehetett. Értékeltem a humorát, meghatott a szülőföld iránti vonzalma, a tanulás iránti vágya, a könyvek iránti lelkesedése, a gyülekezet iránti szenvedélyes szeretete, valamint az is, hogy pontosan dokumentálódva feljegyezte az eseményeket. A teológián sok mindent megtanultunk róla, miszerint Felsőbányán kezdte tanítóként, azután járta ki Nagyenyeden az akadémiát, hogy lelkipásztor lehessen, és hiába kínáltak fel más lehetőséget, azt vallotta, hogy számára a lelkipásztori szolgálat a legszebb, ezért nem tudták elcsábítani magasabb tisztségekre. A sok részlet, amit tanulmányaimon túl, a helyszínen megtudtam róla, az olthévízi szolgálat alatt épült be a gondolatvilágomba. 

– Hány évet töltöttél Bod Péter szószékén?

–12 évet, ebből nyolcat legényként, azt követően ismertem meg Enikőt Disznajón, ahova egy imahétre hívtak meg. Az idén húsz éve házasodtunk össze, amiből négy évet együtt töltöttünk Olthévízen. Ma is úgy érzem, hogy nélküle szegényesebb lenne a gyülekezeti élet, hiszen ő kántorizál, vallásoktatóként a kisebb gyermekekkel foglalkozik, énekkart vezet, ő végzi a könyvelést. Azzal, hogy együtt tudunk dolgozni, és mindent meg tudunk beszélni, az én életem is színesebb és könnyebb lett. Óriási ajándék Istentől, hogy nekem egy ilyen hozzám illő társat adott, és folytatni tudjuk, amit az őseink elkezdtek. 

– Mekkora volt az olthévízi gyülekezet?

– Amikor mi eljöttünk, körülbelül 400 református és 500 unitárius, néhány tucat római katolikus, és két-három Jehova tanúja élt a településen. Az unitáriusok – a Bod Péter idején történt térítés ellenére – többen maradtak. A magyar lakosságú Olthévízre 1971-ben a cementgyár építésével telepítették be a román családokat egy újonnan épített tömbháznegyedbe, és azt követően kezdett el nőni a vegyes házasságok száma. Olthévíz, Kőhalom és Alsórákos a hozzájuk tartozó kicsi falvakkal együtt egy szigetet képez, ahol még magyar lakosság is él, majd 40 kilométeren keresztül semmilyen irányban nincsen több református. Természetes volt, hogy református lelkész kollégáimmal jó barátságban élve, egymást támogatva szolgáltunk ezekben a gyülekezetekben. Kezdetben a kőhalmi kollégával felváltva kellett szolgálni a szomszédos rákosi gyülekezetben, amikor ott hirtelen meghalt a lelkész, majd az új kolléga megbetegedett. Közben a saját gyülekezetünkben és a hozzá tartozó falvakban (Homoród, Daróc, Kaca, Ugra, Kóbor) is helyt kellett állni. Tapasztalatnak, kitartásnak jó volt, mert megszoktuk, hogy vasárnaponként többször kellett prédikálni. Nagyon szerettük az olthévízi gyülekezetet, és ők is szerettek bennünket. Különösen szép volt az utolsó négy év, amit a feleségemmel együtt ott töltöttünk. 2005-ben hívtak meg Marosszentkirályra, a második szolgálati helyemre, ahol a 16. évet töltjük. Ilyen hosszú ideig korábban nem laktam egy helyen.

– Mi szólt Marosszentkirály mellett, ahol 16 évvel ezelőtt egészen másak voltak a körülmények?

– Nem volt könnyű igent mondani a szentkirályiak meghívására, megszokni az új helyzetet, megtalálni a közös hangot a különböző településekről származó gyülekezeti tagokkal, de ma már otthon érezzük magunkat. Az 1500 körüli lélekszám növekedése attól függ, hogy hányan költöznek be, a temetések száma 30 körül van, a kereszteléseké 8–16 között változik. Van néhány név, amelyik a száz évvel ezelőtti anyakönyvekben is előfordul, de sok olyan név eltűnt, amely az 1800-as anyakönyvekben még szerepelt. A legtöbb református család az 1950-60-70-es években költözött Marosszentkirályra. Ma egy második beköltözési hullámnak vagyunk a tanúi. 

– Virágvasárnap konfirmáció volt, azt gondolom, hogy nemcsak a szülők, hanem a lelkész számára is ez az egyik legszebb ünnep.

– Maradandó emléket őrzök róla. Szeretném azt az élményt nyújtani a mostani fiataloknak, ahogy én éltem meg 1983-ban Segesváron, ahol több mint 60-an tettünk fogadalmat. Ha olyan örömteli, derűs napnak éreznék, ha ideiglenesen el is kalandoznak, biztosan visszatérnek egyházukhoz. Sajnos a szülőkkel való beszélgetés során sokan az ellenkezőjét mondják el annak, mint ami bennem megmaradt. Vannak, akik idegességet, félelmet éltek át, hogy a feltett kérdésre esetleg nem tudnak válaszolni, ami megalázó, megszégyenítő lesz, és a gyülekezet kineveti őket. Amikor a szülőktől hallom az átélt traumát, arra gondolok, hogy vajon mi, lelkészek hol rontjuk el. Úgy tapasztaltam, hogy az idei konfirmálók mind a 13-an hasonló képességű fiatalok voltak, akik könnyen megtanulták a válaszokat. Szomorú viszont, amire rájöttem: két év múlva az 1500-as lélekszámú gyülekezetben hárman fognak konfirmálni.

– Mit jelent a lelkésznek a húsvét, hogyan készül az ünnepre? 

– Mindenik ünnepünk önmagában pótolhatatlan. Ahhoz, hogy teljes keresztyén életet éljünk, ezeken az állomáson át kell mennünk: Isten fiának a születése, az ő emberré válása, halála és húsvéti feltámadása – ez mind-mind elválaszthatatlan egymástól. Húsvétot akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy van nagypéntek, és nagypéntek is csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy következik utána a húsvét. Nagypéntek a szomorúság, a fájdalom, a halál ideje, de a húsvéti öröm követi. Óriási élmény volt svájci egyetemi tanulmányaim alatt hallani, hogy a középkorban a lelkészeknek húsvétkor kötelező volt megnevettetni a gyülekezetet, mert a húsvét a felszabadult örömről szól. Isten azt mondta, hogy nem halunk meg mindörökké, hanem élünk, és ezt Jézusban megbizonyítja. Ezért a templomból nem mehetett haza, aki nem nevetett egy jó nagyot, és a kevésbé fantáziadús lelkészeknek anekdotagyűjtemények álltak a rendelkezésükre, és egy helyénvaló, kedves, vicces történetet bele kellett foglalniuk a prédikációba, hogy a gyülekezet felnevessen.

Számomra húsvét azt jelenti, hogy minden baj, nyomorúság és a jelenlegi világjárvány ellenére sem a halálé az utolsó szó. Ezt kicsiben átélhetjük akkor, amikor egy ember a lelki halálból feltámad, visszakapja a reménységét, el tudja hagyni a bűneit, rossz szokásait, gonoszkodását, és az életét Isten szeretete tölti be. Ez már kicsiben a végső nagy feltámadás átélése, ami számomra nem jelkép, nem egy megfoghatatlan valóság, amit hivatásomból fakadóan hirdetek. Nekem az a központ, a jó, hogy Krisztusban örök életünk van. Hihetetlen öröm elgondolni azt, hogy az Úr, akit szolgálunk, aki láthatatlanul erőt ad a csüggedésben, tovább visz, együtt lehet vele lenni, és látni lehet őt. Ezt a nagy-nagy örömöt szeretném húsvétkor átadni a gyülekezetnek, amit Isten a feltámadásban adott nekünk. 

A sokféle népszokásról kiderül, hogy ki tudnak fejezni vallásos jelképeket, mint például a tojás, amely eltörik, és kibújik belőle az élet. Ahogy a kiscsibét nem tudja fogva tartani a tojáshéj, úgy Jézust sem a sír. Ahogy a gyermeket tanítjuk, hogy megértse az egyre nehezebb dolgokat, Isten a pogány világnak a szívébe úgy ültette el azokat a jeleket, amelyek az ő Fiáról szólnak. Sokszor azonban a népszokások úgy telepedtek rá a karácsonyi, húsvéti örömhírre, hogy elnyomhatták azt, most pedig amiatt siránkozhatunk, hogy kezdenek kimaradni a karácsonyi kántálások és a húsvéti locsolás is. Holott amikor már egyik sem él tovább, és a húsvétból nem marad egyéb, csak egy otthoni lakoma, akkor nagyon szegények leszünk.

A szentkirályi templom

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató