Csütörtöki kimenő
Ha valamit nem szeretnénk megtenni, a feladat kissé, sőt nagyon is kellemetlen, rendszerint azt mondjuk – magunkban vagy bátran – a feladatot adó személynek, intézménynek a szemébe vágva: majd ha fagy, és hó lesz nagy. Ez a hárítás, a védekezés elsőfokú (gyermekkorból örökölt), úgymond meteováltozata. A mostani időjárási viszonyok azonban ezt a mondást igencsak aktuálissá teszik, mintegy cáfolva hárító hatásfokát, és visszájára fordítva érvényességét, ugyanis most ténylegesen fagy és hó van, nagy. Úgy is meghatározhatnánk, mint önmagát beteljesítő jóslatot.
Vannak azonban a hárításnak egyéb rafináltabb formái és alakzatai, melyekkel jó, ha megismerkedünk, s alkalomadtán élünk is velük. Sok kellemetlen perctől, órától és állapottól szabadíthatjuk meg magunkat és környezetünket is olyik esetben. Nem beszélünk a kémelhárításról, mert azzal mindennapi és köznapi életünkben és létformánkban nem találkozunk túl gyakran, hacsak a tévén és a filmcsatornákon nem vadászunk valami efféle izgire. De rendszerint elragad egy ártatlan gyilkolászós krimi vagy egy vígjáték, amely jobban tetszik címéből és szereplőgárdájának kifolyásából, és akkor annál ragadunk le. Ez is hárítás, elhárulás, amit akaratunkon kívül, ízlésünk vagy ösztönéletünk diktál.
Ha valamit nem kívánunk elvállalni, rendszerint azzal hárítjuk el a feladatot, hogy egészségi állapotunk romlottságára, romlására hivatkozunk. Nehezen mozgunk, gyakran jő reánk emez vagy amaz az inger, és ez munkánkat, előadásunkat, teljesítményünket töredezetté vagy egyenesen követhetetlenné (élvezhetetlenebbé) tenné, teszi.
Jó hárító fogásnak tartható az időfaktor. Amikor a megbízónak elpanaszoljuk – vigyázzunk, hogy a hangsúly, a modor megközelítse a valóságost és hihetőt –: nincs időnk. El vagyunk havazva, fagyva, halmozva más penzumokkal, meg kell írnunk tizenkét regényt két hónap alatt és egy tankönyvet a mormoták téli álmának titkáról. Az időnk véges, kínosan kiszámított, nem szabad kizökkennünk a ritmusból, most megy a legjobban/most csikorog, akadozik leginkább teljesítményorientált buzgalmunk. Sokszor hasznos és egészségnövelő. Máskor nem jön be, meg is a haragusznak reánk, és sokáig tarthat a mosolyszünet közöttünk.
Sokkal elegánsabb, ha azt hangsúlyozzuk meggyőződéssel és apróbb humoros fricskákkal teletűzdelve, hogy a feladat nagyon megtisztelő, de nem érezzük magunkat erre felkészültnek, nem mi vagyunk a kérdés legelhivatottabb mívelői, vannak sokkal elhivatottabb előadók, tisztviselők, szakemberek, akadémikusok, űrhajósok, mint szerénységünk. Ilyenkor a lekicsinyítésben az a legrosszabb fogás, ha túl kicsire zsugorítjuk személyiségünket, és kiemeljük túlságosan amatőr, dilettáns voltunkat, mert a végén el is hiszik, és így leszünk békönyvelve a szakirodalomba. A köznek az ő tudatába.
Durvább variánsként – nem javalljuk csak nagyon indokolt esetben –, ha a megbízó ötletelése hallatán tisztában vagyunk a feladat nagyságával vagy ökörségével, az egyenesen sértő jellegével – nos, ha lecsapjuk a telefonkagylót, akarom mondani mai körülmények között egyszerűen okostelefonunkon bontunk. Sőt repülőüzemmódra tesszük át a készüléket, és nem hederítünk többé a dologra. Ennek következményei vannak, de a bontás pillanatától kezdve ezt vállalnunk kell.
A hárítás észrevétlen alfaja, ha a megbízatást színleg elvállaljuk, a lelkesedést kikapcsolva, látszólag megadóan elfogadjuk, majd húzzuk az időt, a lóbőrt, halogatjuk, nem írjuk meg, nem szereljük össze, nem varrjuk vagy stoppoljuk meg, azért sem vasaljuk ki stb. Ha szerencsénk van, és a hárítás bejön, akkor a dolog magától elhal, a megbízó megfeledkezik, a dolog aktualitását veszti, a büntetést elkerüljük, felmentést kapunk, amnesztiában részesülünk. Elég sok bizonytalansági faktorral illik számolni.
Lehet úgy is hárítani, hogy nem felelünk. Rezzenéstelen arccal ülünk a helyünkön. Ennek iskolai változatát, azt gondolom, mindenki kipróbálta: megbújunk a padban, lehúzódunk a legmélyebb pontig, miközben odakint, fent a tanár vészjósolóan keresi áldozatát a naplóban, szemkontaktus révén, kihalászva egy nevet a sokaságból. Ha szerencsénk van, elkerül a vész, és mi tovább egzisztálhatunk a lét határán. Ha nem, akkor más alkalommal ellógunk, kimaradunk az iskolából, a teremtésből, a szerelemből, buliból, beteget jelentünk… és da capo al fine.
Ha fizikai támadás áldozataivá válnánk, mitől isten és a rendőrség óvjon, forduljunk bizalommal hárítás ügyében a küzdősportok szakembereihez.
Az ötvenes években, amikor még működött az egészségügyi nevelési ház címzetű intézmény, megjelent egy hirdetmény, amelyen ez állt: Hogyan kerüljük el a nem kívánatos feladatot? Aki megpillantotta, azonnal arra gondolt, mégiscsak van demokrácia, szólásszabadság, ma (akkor) már ilyen kényes dolgokról is nyíltan lehet beszélni, sőt tanácsadással is él a demokrata, liberális, polgárvédő, hogyan kerüljük meg a pártfeladatokat pl. Csak amikor közelebb lépett a plakáthoz, látta, hogy az előadó a neves nőgyógyász, és rájött, hogy valaki rosszul fordította az eredetileg románul megadott előadáscímet, ugyanis a román sarcina szó valóban kétjelentésű a magyarban: feladatot is, de áldott állapotot, terhességet is jelent...
