2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mostanában többször is az járt a fejemben, amit egykori népszerű líceumi fizikatanárunk mondott pár nappal ezelőtti előadásában, ahol a tudományokról és az áltudományokról beszélt. Ez utóbbi kategóriába sorolta egyebek mellett (és ide sok egyéb is befért) az asztrológiát, a homeopátiát, a gyógynövényeket és a telepátiát is mint jelenséget, azzal az indokkal, hogy ezekre nincs tárgyi bizonyíték. Tehát amit nem bizonyíthatunk be a fizikai törvények értelmében, az mind áltudomány, hamis handabanda a sarlatánok kezében. No de még ha sok is a sarlatán az „áltudományok” területén, engem nem tudott meggyőzni az előadás, és mind azon morfondíroztam, hogy ezt a telepátiát, ami annyiszor előfordult velem, mégis hogyan lehetne bebizonyítani, mert ha elmondanám neki, úgysem hinné. Pedig a minap is szabályszerűen ez történt, mikor a városból hazafelé battyogtam a latyakos sárban, és azon gondolkoztam, hogy valami finom, de egyszerű felhozatal kellene az ünnepekre. Erre csak úgy egyből előjött egy kép az agyamban: egy tál az ablakok között, benne rózsaszínű pép, s rögtön bevillant egy szó is: hamis ikra. Az biza, milyen finom volt, jutott eszembe, mikor V. osztályban (s annak immár negyvenvalahány éve), a háztartástanórán ezt készítettük. A recept azonban sehogy sem ugrott be. Emlékszem, tél volt akkor is, így ünnepek előtt, s mindenkinek ki volt osztva, hogy mit kell vinni otthonról (grízt, hagymát, olajat, paradicsomlevet, egyebet is biztos, de valamik kimaradtak a memoárból, ezért nem jön össze a recept sem az agyamban, gondoltam). 

A kötelező kézmosás után ott álltunk az asztalok mellett kis kötényekkel, levágott körmökkel, a hajunkat kendővel le kellett kötni. Ott szorgoskodtunk, serénykedtünk, az osztály lányai, a javát persze Berti néni csinálta. Ő kavarta, hogy ne legyen bogos. Nagy volt a tál, sok ikra fért bele, s még úgy sem fogyott el első nekirugaszkodásra, hogy a fiúkat is teljes létszámban rászabadítottuk. Így került a két ablak közé, ahol hidegben maradt. Az volt a jó, hogy a következő napokban is, amíg tartott, senki sem nyúlt bele egyedül. Megvártuk a nagyszünetet, mikor a szemben lévő „kicsi boltban” megjött a nyolcvanbanis kifli, a kiflifelelősünk serényen kikérezett a szünet előtt, és be is hozta nekünk nyomban. Úgyhogy amíg más osztálybeliek egész szünetben sorban álltak a kifliért, mi körülvettük a tálat, s egy-egy kiflidarabbal jókat kanyarítottunk a rózsaszín finomságból. A fiúk akkor, a kínálmáció kapcsán, különösen becsültek, még a verekedősök is, úgyhogy azon a héten nem volt verekedés vagy ráncigálás, hajhúzogatás vagy folyosón kergetés, mellékhelyiségbe menekülés stb. Minden nagyszünetben, mikor megjött a kifli, kikerült a tál az ablakok közül, fel a katedrára, ahol körbe lehetett könyökölni, és mártogatni szépen, csendben, szervezetten. De jó is volt, nosztalgiáztam magamban hazafelé, ám a teljes recept mégsem jutott eszembe. Valami fűszer, amitől olyan finom lett, vagy pont olyan, mint az igazi ikra (akkor nem is tudtuk, milyen az igazi, mert nem lehetett kapni). Mindenesetre, hiába törtem a fejemet, nekem csak a rózsaszínű tál jelent meg, s mentemben aztán fel is adtam az agyam tréningezését. Már szinte hazaértem, mikor megcsörrent a telefon a zsebemben. Vitos Zsuzsa osztálytársam hívott.

– Figyelj ide, Mesike, most olyant mondok, hogy ki fogsz kacagni, hogy mik járnak az eszemben – mondta, jó hangosan, ahogy szokta. – Emlékszel-e, hogy mi az általánosban háztartástant is tanultunk? – Mondom, hogyne. 

– Na akkor, emlékszel- e arra, hogy egyszer készítettünk valami finomságot, s betettük az ablakok közé? – taglalta nagy alaposan 

– Hamis ikra, hamis ikra, Zsuzsika – vágtam rá boldogan

– Hát akkor nem emlékszel-e, mit tettünk bele, mert pár napja ez jár az eszemben, hogy most, az ünnepek előtt meg kéne csináljam. Be finom volt, hallod-e? Paradicsomlében megfőztük a grízt, aztán tettünk bele olajat, a hagymát megreszeltük nagy könnyezés közepette, emlékszel? Aztán még kellett bele valami, de az nem akar bejönni.

– Sajnos, nekem sem – mondtam, de akkor már nem is érdekelt igazából a recept, elöntött egy kellemes melegség, odaképzeltem magam Zsuzsával az osztályba, a rózsaszín tál mellé, s nem is gondoltam többé népszerű fizikatanárunk előadására. Pár nap múlva egész véletlenül (márpedig véletlenek nincsenek) találkoztunk a téren, ahol ismét az ikra volt a téma természetesen, s hogy mégis megoldódjon a rejtély, szintén egész véletlenül odakerült Balog Jutka osztálytársunk, aki ott helyben megfejtette a titkot, hiszen teljes részleteiben emlékezett a hamis ikra receptjére, és mint mi is, sok más kellemes negyvenegynéhány éves élményre kedves és mozgalmas iskoláskorunkból. Szóval e kis valódi mesém után a telepátiát ne soroljátok a hamis áltudományok kategóriájába, hiszen éppen a hamis ikra a bizonyíték, hogy működik, hogy mindannyian rezgésben vagyunk, s hogy naponta összerezgünk, mikor egyformán gondolkozunk, még ha nem vagyunk egymás mellett, akkor is. Valamiféle láthatatlan és bizonyíthatatlan, de azért létező szálak összekötnek bennünket élményeink kapcsán is eseményekkel, s az idő is relatív, hiszen negyvenvalahány év is csak egy pillanat a világmindenségből nézve vagy érezve. Ahhoz képest pedig a hamis ikra milyen elevenen megmaradt, s milyen jó, hogy felidéződött a lelkünkben, mintha csak a tegnap történt volna.