2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

András Nándor, a Gyulafehérvári Caritas ápolója tíz éve végez otthoni beteggondozást Marosvásárhelyen és környékén, de szükség esetén Marosszentgyörgyön, Csejden és Tófalván is szívesen helyettesít. Készségesen teljesít napi szolgálatot az idős, magatehetetlen, rendszeresen ápolásra szoruló betegek otthonában. Hogyan éli meg hivatását, és mi minden érinti őt munka közben? – erről beszélgettünk.

– Hogyan viszonyulnak hozzád a betegek, amikor először térsz be egy otthonba?

– Először mindenkinek vannak fenntartásai, és ez normális, hiszen nem tudják elképzelni, mire számíthatnak, azt gondolják, bármi történhet. Erről az jut eszembe, amikor 2014-ben legelőször elmentem Svájcba, az első beteghez. A bácsi kezdődő demenciával küszködött, de még aránylag jól volt – a lakásában négy helyen volt letéve a rendőrség telefonszáma. El tudtam képzelni, milyen lehetett neki demensként egy idegen embert beengedni a házába… Félt.

– Hogyan nyered el az idős emberek bizalmát?

– Próbálom kialakítani. Fontos a pontosság. Amit megbeszélünk, az úgy van. Felajánlom a segítségemet, és ha látják, hogy működik, akkor a bizalom kialakul már néhány találkozás után.

– Hogyan néz ki egy napod?

– Reggelente a vérvételekkel foglalkozom. Olyan emberektől veszek vért, akiknél akut (hirtelen fellépő) betegség alakult ki. A vérmintákat laborba viszem, utána a napi gondozásra szoruló, beütemezett betegeimet látom el. Követem a krónikus betegeim állapotát is, és folyamatosan visszajelzek róluk az orvosaiknak.

– Milyen szolgáltatásokat nyújtotok a betegeknek?

– Főként alapápolást és medikális (gyógyászati) szolgáltatásokat. Az alapcsomag olyan szolgáltatásokat tartalmaz, mint például a fürdetés, étkeztetés, ágytálazás, pelenkacsere vagy ágyneműcsere. Az egészségügyi segítségnyújtás kapcsán a sebellátást, kötözést, injekciózást, vérvételt, vérnyomásmérést említhetem. A szolgáltatások palettája széles és változó, ápolóként mindig a betegek igényeit vesszük figyelembe, és orvosi javaslatra gondozzuk őket.

– Milyen típusú betegekkel találkoztál?

– A legmagatehetetlenebb embertől a gyógyulófélben lévőig szinte mindenfélét láttam. Nagyon sokan agyvérzés utáni állapotban vannak, vagy demensek. A demencia nagyon súlyos betegség: a mozgásképes ember nem ura többé önmagának. Volt olyan betegünk, akit három éven át felváltva ápoltunk a kollégámmal. Mi adtunk neki reggelit, ott álltunk mellette, hogy meggyőződjünk: valóban beveszi a gyógyszereit, s ő egész nap csak csoszogott a szobában, a házban…Szomorú.

– Bizonyára számos olyan élményt hordozol még, amelyek mélyen megérintettek. Kérlek, mesélj el egy olyan történetet, amikor nagyon megsajnáltál valakit.

– Gyakran történik ilyen. Volt olyan betegem, akinek az esetében egy adminisztratív munka során észrevettem, hogy ugyanazon a napon van a születésnapunk. Három évig jártam hozzá. Heti három alkalommal mindkét lábát kötöztem, mert térdtől lefelé bomlott ki. Agyvérzés utáni állapotban volt a bácsi, lebénult a két lába. Amikor a hozzátartozói hazavitték a kórházból, ott neki valami olyan megjegyzést tehettek, hogy nincs már sok hátra. Anyagi lehetőségük sem nagyon engedte a családtagoknak, hogy megfelelő körülményeket biztosítsanak neki, mert a lánya akkor vált el, két gyerekkel odaköltözött a szüleihez, és így történt meg, hogy a kisebbik gyereknek a kinőtt ágyába tették a nagytatát. Ő abban nem tudta kinyújtani a lábait, így a lebénult végtagjai begörbítve maradtak. Én akkor kerültem oda, amikor a két lába térdtől lefelé már üszkösödni kezdett, bomlásnak indult. Három évig kötöztem a sebeit, és összebarátkoztunk. Menet közben kiderült, hogy könyvelőként dolgozott, és nagyon szeret olvasni. Mindig megkérdezte, vajon vannak-e érdekes könyvei a betegeknek, akikhez még járok, amelyeket esetleg kölcsönkaphatna, és cserébe ő is felajánlotta a könyveit. A telefonommal lefényképeztem a könyvtárát. Amikor olyan helyen jártam, ahol sok könyv volt, említést tettem erről a betegeimnek, és ők mindig jó fejek voltak, küldtek egymásnak könyveket. A szomorú helyzete ellenére ez egy pozitívum volt. Ilyen jó élményeim voltak vele. Volt úgy, hogy a születésnapjára vittem egy alkoholmentes sört, ketten elosztottuk, és koccintottunk.

– Mikor van sikerélményed?

– Ha valaki meggyógyul. A főiskolán sok más tantárgy mellett sebkötözést és sebápolást is tanultunk. Gyakorlatoztunk sebészeten és bőrgyógyászaton egyaránt, a legnagyobb felismerés mégis az volt számomra, hogy a sebek akkor gyógyíthatóak hatékonyan, ha előzetesen az orvosok már megtalálták azok belső, kiváltó okait, és kiírták rájuk a kezelést. A lábszárfekélyek belgyógyászati okok miatt képződnek. Először azokat kell orvosolni, maga a seb csak utána gyógyítható. Ma a modernebb gondolkodású bőrgyógyászok például úgy dolgoznak, hogy ha egy beteg ödémás lábbal keresi fel őket, amely ki van bomolva, akkor nem azzal kezdik, hogy felírnak neki egy kenőcsöt, hanem kivizsgáltatják a beteget. Konzultálnak más szakorvosokkal, akik megoldják azt a belgyógyászati problémát, amely a bőrelváltozást okozza. Ápolóként így van lehetőséged valóban helyrehozni egy lábat, meggyógyítani egy lábszárfekélyt. Jó érzés, amikor látom, hogy felépül egy-egy betegem. Mindig orvosi javaslatra kezeltem a betegeimet. Most viszont, hogy az új generációs orvosok a belső okokat is kezdték figyelembe venni, azt látom, hogy van remény.

– Mit a legnehezebb látni?

– Az elmúlást. Főleg hogyha valakihez éveken át jársz. Az egy olyan szörnyű dolog, még most is, hogy lassan tizenöt éve diplomázott asszisztens vagyok. Például ugyanennél a bácsinál, akiről meséltem, az utolsó alkalommal nem volt annyi erőm, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, hogy itt nagy baj van: az általános állapota erre utalt, nagy fájdalmai voltak, nem tudtam egyedül ellátni. Oda kellett hívjam a hozzátartozókat, hogy segítsenek megtartani. Mindenhol kibomlott. És nem volt annyi erőm, hogy a szemébe nézzek. 

– Mi vitt téged erre az útra, hogy ápoló légy?

– A szükség. Akkor még nem tudtam. De ha most elgondolkodom, hogy miért is csinálom, akkor az a szükség. Ha mi nem tennénk, ki tenné?

Orbán Júlia



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató