A cölibátus és a szerelem válaszútján

Sikli László könyvbemutatója

„A szerelem hatalom, előbb-utóbb mindenkit földre terít” – vallja Sikli László egykori katolikus pap Kísértés vagy belső parancs? című regényében, amelyet írója erdélyi bemutató körútján mutatott be, és szeptember 28-án a marosvásárhelyi Bernády Ház közönsége is megismerhette. A cölibátus és az egyik legtisztább emberi érzelem közötti vergődésről valló szerzővel Csatlós Tünde újságíró beszélgetett.

A hangulatos együttlét első perceiben Csatlós Tünde arra hívta fel a figyelmet, hogy Sikli László gondolatébresztő műve túlmutat a témán, amit hosszú oldalakon keresztül tárgyal, életrajzi ihletésű korrajz, történelmi visszatekintő is egyben. Ezt követően az újságíró a körút korábbi állomásairól kérdezte vendégét. 

– Színes, mint a madár – mondta a szerző a mögötte lévő jó néhány könyvbemutatóról, majd a nagyváradit említette, ahol 250 fős hallgatósága volt, és 150 kötetet dedikált.

„Lázadás nélkül nincs tanulás” 

– Mit emelne ki az életéből, ha egy teljesen ismeretlen embernek kellene bemutatkoznia? – hangzott el a következő kérdés, amire az író rávágta, hogy erőszakos, akarnok kölyök volt, és félig-meddig az is maradt, az ellentmondást sosem tűrte, ma sem nagyon.

– Egyetlen ember van a világon, aki ezen alakítani tudott, az én Erikám. Őt nevezem a könyv belső oldalán „Csodatársnak”, és nem véletlenül – hangsúlyozta Sikli László, majd azt is megjegyezte, hogy a teológiáról való többszöri kirúgása is valószínűleg összefügg a természetével.

– Nem lehet tanulni lázadás nélkül – hangzott el a szerző életszemléletének egyik alapgondolata, amelyhez azonnal érkezett a magyarázat is: – Nem azért, mert az ember tanulás közben jaj, de okos lesz, hanem azért, mert ilyenkor újabb gondolatok születnek meg benne, amelyek torlódnak, és egyszer csak kikívánkoznak, kinek így, kinek úgy.

A továbbiakban a könyv „kikívánkozásának” okára, körülményeire terelődött a szó.

– Nem feltétlenül önéletrajzi írás, de sok ilyen ihletés van benne. A feleségem évek óta kérdezgeti, hogy magunkat mikor írom meg. Azt mondtam, várjunk, mert az idő sokat segít, letisztulnak a folyamatok, megérlelődnek bennem a dolgok. Ez a tisztulási folyamat a javunkra válik, látom a helyünket, mindkettőnk szerepét és a gyermekeink helyét az életünkben. Aztán egyszer csak bekattant nekem. Elmentem egy papírkereskedés előtt Szombathelyen, ahol épp egy egyhetes kiszálláson voltam egy gyermekprogrammal, és a kirakatban észrevettem egy nagy köteg másolópapírt. Bementem, és megvettem – idézte fel a szerző a mű létrejöttében meghatározó momentumot, amit az alkotói folyamat követett, mégpedig ceruzával papírra, egy évvel ezelőtt ugyanis be sem tudta kapcsolni a számítógépet. Egy ideig a párja gépelte be a felolvasott szövegrészeket, így a munkának volt egy közös aspektusa, majd, amikor időhiány miatt nem vállalhatta tovább a feladatot, Lászlót is megtanította laptopon dolgozni.

Hang a láthatatlanból

– A főhősnek nincs neve, a szerző mesterként említi. Miért? – tért át a beszélgetés irányítója a tulajdonképpeni műre.

Sikli László elismerte, hogy ezen a részleten egy pszichológus barátja is fennakadt, rá is kérdezett, hogy nem megtévesztő-e ez, mire ő azt válaszolta, hogy a szereplőjének a nevét kisbetűvel írja, így nem ad okot félreértésre.

– Az egész cselekmény nagyon szépen hozzásegít ahhoz, hogy senkit ne kelljen megnevezni. Ebbe a játékba mindenki belép. A kis mester életéből fonódik egy történet, amiben sok szál ér össze. Ez így megy egy vízválasztó pillanatig, amikor a mester megszűnik létezni. Azért lett mester, mert gyermekkorában valaki így nevezte el.

A kérdező több alkalommal kiemelt egy-egy idézetet a műből, elsőként a szerzőnek a teológiai oktatáshoz való viszonyulására utaló mondatot: „Soha nem értettem, mit keresek én a papneveldében.”

Sikli László beismerte, hogy neki talán még a regénye főhősénél is több kétsége volt mindazzal szemben, ami a teológián várta. Annak kapcsán, hogy hogyan került bele mégis ebbe a világba, élete sorsdöntő fiatalkori élményét mesélte el. 

– Gyermekkorom plébánosa markáns ember, meghatározó egyéniség volt, jó könyvtárral, festményekkel. Tetszett nekem, ahogy felmegy a szószékre, megkapaszkodik, és mondja, amit mondania kell. Egyszer korábban mentem a templomba. János, a sekrestyés ott tett-vett az oltár körül, és én megkérdeztem tőle, hogy felmehetek-e a szószékre. Megengedte. Felmentem, és elkezdtem magamban mondani: Krisztusban kedves híveim... Nem tudtam folytatni. Abban a pillanatban belül, a homlokomba beírta egy hang az alábbi mondatot: „Ahhoz neked előbb tanulnod kell.” Így indul valami, amiről nem tudod, miért indul így, és amivel kapcsolatban nincs apelláta. Én nem voltam felkészülve semmire, nem voltam egy „ibolyacsokor”-gyerek. Amikor kalappal a fejemen bementem a teológiára, azt hitték, hogy megjött az új romántanár. Persze, hogy nem tudtam természetesnek venni mindazt, ami ott fogadott. Így útilaput kötöttek a talpamra. Ennek ellenére, amit a homlokomon belülre írtak, ott maradt. Kidobtak az ajtón, és visszamásztam az ablakon. Két év „kényszervakáció” után máshova kerültem, és kezdtem elölről. De máshol sem lehetett nyugton ülni, ugyanazokkal a dolgokkal szembesültem, és gyűlt az ellentmondás, a feszültség. Így nehezen tudtam elvégezni a hat évet, de utána sem lett könnyebb, mert akkor a főnökeimmel kerültem ellentmondásba. 

„Miért akarunk a Jóistennél többek lenni?”

A továbbiakban az egykori katolikus pap elárulta, hogy a szószéken gyerekként kapott útmutatás volt az egyetlen sugallat, amire igazán odafigyelt. 

– Az ember nem érti azonnal ezeket a sugallatokat, én is alig pár éve tanultam meg olvasni bennük, nem is bennük, hanem inkább az érzéseimben – tette hozzá, majd arra is kitért, hogy nem sokat ad a számmisztikára, az életében ismétlődő számok, motívumok – az apja 1921-ben született, ő a 21. szám alatt jött a világra és a gyulafehérvári teológia is a 21. szám alatt volt, pontosan ennyi ideig gyakorolta a papi hivatást, és közte meg a felesége között éppen ekkora a korkülönbség – önmagukban teli vannak misztikával, érdemes figyelni, követni őket.

Ennél a pontnál érkezett el a beszélgetés a regény alapvető problematikájához: a cölibátus és a szerelem összeegyeztethetetlenségéhez.

– A könyv célja betekintést nyújtani abba, hogy mekkora problémát jelent a cölibátus az egyházban. Azért kell erről beszélni, mert amit leírtam, az velem és másokkal egy az egyben megtörtént. Rengeteg vívódáson megy keresztül mindenki, az is, aki a cölibátust komolyan veszi. 29 éves voltam, mire pappá szenteltek. A belső érzelmi világom, ahogy más korombelieké is, közben folyamatosan haladt előre, fejlődött. Ha a Jóisten megteremtett bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk, miért akarunk Nála többek lenni? – tette fel az est legfontosabb kérdését maga a kérdezett.

– A szerelmet és a cölibátust nem lehet összebékíteni, kivéve a kegyelmi cölibátust, amit azok a kevesek kapnak meg, akikből a Márton Áronok, Teréz anyák, Csaba testvérek lesznek. Ez egy külön kegyelem. Őrültség ezt alapfeltételként mindenkire kiszabni. Ha mégis erőltetjük, bohócot csinálunk az egészből – jelentette ki a szerző, majd felidézte annak a Csík vidéki plébánosnak az esetét, akit bottal kergettek ki a faluból az egyháztagok, mert úgy gondolták, hogy a házvezetőnője az élettársa. 

– Nekem húsz évet kellett vívódni, hogy megtaláljam a magam helyzetére a megoldást, de sok olyan esettel találkoztam, amit nem lehet megoldani – tette hozzá Sikli László.

„Fentről kaptam, lent vették el…”

– Mikor jött el az a pillanat, amikor érezte, hogy nem lehet úgy folytatni az életet, ahogy eddig? – tudakolta Csatlós Tünde. 

– Ez egy hosszú folyamat, ami úgy indul el, hogy nem is veszed észre. Az érzések, amelyek ott vannak benned, nem tudatosak, elfeded, letagadod őket, aztán egyszer csak nyilvánvalókká válnak, és lépésről lépésre megadod magad nekik, ha normális vagy. Kincső, a lányom már négyéves volt, Csongor, a fiam kettő, amikor egy nap felmentem a szószékre, és azt mondtam a híveknek: én boldog családapának érzem magam. Másnap megkaptam a püspöktől a felfüggesztési végzésem. Kemény időszak jött, olyan is volt, hogy nem tudtuk, miből vegyük meg a gyermekeknek a buszbérletet. Ezzel együtt, ha most felmennék a szószékre, újra kimondanám, amit akkor.

Sikli László nem érezte elveszettnek magát a papi hivatás megvonása miatt.

– Le kellett adnom a kulcsokat, aztán a karomra vettem a miseruhámat, és kimentem a kapun. Azóta minden este otthon misézünk a családban. Én ezt a hivatást fentről kaptam, és lent vették el tőlem olyanok, akiknek semmi közük nincs hozzá. 

A regényben megfogalmazódik az ígéret, miszerint „valamikor jön egy pápa, és bocsánatot fog kérni a papoktól, akiknek az életét az évszázadok során megnyomorították”. A szerző ezt a mondatot egy zsidó asszonytól vette át, akit az egyik elődje megmentett a gettótól. 

Egy másik idézet szerint „fél élet kell, hogy megtanulj egy szakmát, és egy másik fél, hogy elfeledd”. 

– Hála Istennek, én még nem tartok ott, hogy a hivatásom elfeledett legyen. Vannak dolgok, amelyek meggyökereznek az emberben, és azokból csodálatos dolgok nőnek. Ha hagyod őket növekedni, és gondolsz rájuk, jó dologgá válnak – fejtette ki az egykori katolikus pap.

Ábécé és történelem

Sikli Lászlónak nem ez a regény az első irodalmi alkotása, korábban gyermekverseket írt.

– A magyar ábécére rávarrtam a magyar történelmet, mégpedig sikeresen. Erre egy program épült, amiben hét év alatt ezer osztálynyi gyermek vett részt. Bejártam vele egész Magyarországot – mondta a szerző, majd azt is hozzátette, hogy a verseskönyv illusztrációit a gyermekei készítették 12, illetve 14 évesen. Sikli László grafikus sógornője fehér-fekete grafikában rajzolta vissza a könyvet, amelyet így a gyermekek kifestősként használhatnak. 

– A stratégia az, hogy miközben a gyermek színez, duruzsolod neki a verset. A mondás és a színezés motorikája során így beég az agyába az egész – magyarázta az alkotó.

Csatlós Tünde utolsó előtti kérdése Sikli Lászlónak a könyv megszületése utáni érzéseire vonatkozott. 

– A pszichológus barátom szerint nagyon jó, hogy a könyv nincs befejezve. Abba a kényszerhelyzetbe hoz mindenkit, illetve saját magamat is, hogy tessék folytatni, tessék választ adni a kérdésekre. A regény egy szerelmi történet, de ez csak a gerince. Van köze a cölibátushoz, viszont a fő célja a gondolatok tisztázása. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt a fajta gondolatvilágot sikerült tisztába tenni – mondta a szerző.

– Lesz-e folytatás? – hangzott el a párbeszédet lezáró kérdés, amire Sikli László viccesen csak annyit jegyzett meg, hogy beszélgetőtársa ne provokálja.

„Minden a helyén volt”

Az együttlét végén Csatlós Tünde a hitvestől, Erikától tudakolta, hogy milyen volt elolvasni a regényt.

– Megható és lebilincselő. Sokat pityeregtem az elején, a közepén, a végén, ugyanakkor úgy éreztem, hogy nem tudom letenni. Nem gondoltam volna, de örömmel hallom, hogy ezzel mások is így vannak – válaszolta a „Csodatárs,” aki a szerelmükről így vallott:

– Nagyon sajátságos, egyedi út és kapcsolat a miénk, ami nem adatott meg mindenkinek. Az elején nagyon nehéz volt, de ezen több mint húsz éve túl vagyunk. A gyermekeink 22 és 24 évesek. Amikor visszagöngyölítjük a közös történetünket, látjuk, hogy minden momentum a helyén volt, és egészen pontosan tudjuk, hogy mihez kellett az a kicsi valami, hogy összeálljon a végső kép. A belső parancs az én életemre is egyértelmű volt, nem lehetett kitérni előle.

A dedikálás előtt az est házigazdája egy apró hibára hívta fel Sikli László és párja figyelmét, arra, hogy a történetben szereplő pár Csenge nevű gyermeke egyszer Kincsőként jelenik meg. 

– Ez egy nagyon szép, a történetben szívből benne maradt szó. Ezáltal is megmutatkozik, hogy ebben a könyvben benne van a lélek – vonta le Csatlós Tünde a végső következtetést.