2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Múlt heti történetünk főhősének, Fazakas Antalnak a párja, Rózsika néni úgy mesél, mint a tiszta vizű patak. Öröm volt felfrissülni a szavaitól, amelyek mintha most is elém szaladnának, és elemi erővel vinnének évtizedeket visszafelé, valahova az „egyszer volt”-ba.

– 1944. november 21-én, a nagy háború idején születtem Szászrégenben. A fiatalabbik – akkor kétéves – nővérem megsebesült egy aknaszilánktól, ezért édesanyámnak sokáig ölben kellett hordoznia, így én elég gyámoltalan kisgyermekként kezdtem az életet. Édesapám 1948 márciusában, 34 évesen távozott a földi világból, és anyám a három leánygyermekkel és az anyai nagymamámmal magára maradt. Földjeink ugyan voltak, csak erő nem volt a megdolgozásukhoz. Napszámosok jöttek segíteni, illetve olyan özvegyasszonyok, akiknek a férjük a háborúban esett el. Az 1947-es szárazság után hatalmas ínség köszöntött ránk. Kemény telek voltak akkoriban, a nyers bőrből készült száras cipőben a lábujjunk is elázott. De a fekete kötényruhát, ami ötödik osztálytól az egyenruhánk volt, mindhármunknak előteremtette édesanyánk. Téli estéken nagymamám elterítette a főzőkályhán a szójababot, mozgatta, amíg megpirult, és amikor kezdett pattogni, mi, gyermekek, besepertük a markunkba, az volt a csemegénk. Abban az időszakban tanultam meg, hogy vékonyan kenjem a zsírt a kenyérre, és ez a szokásom a későbbiekben is megmaradt, másképp nem is esett jól. De minden nélkülözés ellenére boldog gyermekkorom volt. 24-en voltunk egykorúak az utcában, és mindig együtt játszottunk. Úgy tekintek vissza azokra az évekre, mint isteni ajándékra, hiszen nem pusztultunk éhen, ruhánk is volt, és a munkát is megismertük már fiatalon. 

Rózsika néni első osztályos volt, amikor az idősebbik nővére a hetedik osztály befejeztével dolgozni ment. Ugyanígy a középső testvér. A hetedikes Rózsika kiemelkedett a tanulásban, ezért a magyartanárnője szerette volna, hogy a tanítóképzőben folytassa az iskolát, de az édesanyja leszögezte, hogy nem tesz kivételt a lányok között, neki is dolgoznia kell. 14 évesen egy élelmiszerüzletben vált kenyérkeresővé, egy évvel később azonban szükség lett egy vizsgára az állás betöltéséhez, így mégiscsak továbbtanulhatott.

– Kereskedelmi iskolát végeztem, és nem sokkal később, 18 évesen férjhez mentem Antihoz. Ő 30 éves volt akkoriban – húzza fel az időzsalut a múlt egy közelebbi ablakáról kedves, meleg hangú mesélőm. – 36 évet dolgoztam le a kereskedelemben, közben neveltem a két gyermekünket. Az emberi kapcsolatok mindig fontos szerepet töltöttek be az életünkben. Fiatal házasokként vasárnaponként kalákában segédkeztünk a házat építő unokatestvéreknél, vagy kibicikliztünk kukoricát kapálni a barátaink telkére. 35 évig nekünk is volt földünk, ahova felhúztunk egy kicsi házikót egy nagy terasszal. Sokszor gyűltünk ott össze a hozzánk közel állókkal, kétszer a nőszövetségi évzárót is ott tartottuk. Egyszer aztán hozta a férjem a hírt, hogy leégett a ház. Minden, ami benne volt, odaveszett, a rekamiénknak csak a rúgói maradtak meg. Azóta nem is szeretek arrafelé kirándulni – sóhajt fel Rózsika néni, majd Anti bácsival közösen mesélnek egy másik, fából épített házról, amit a férjnek visszaszolgáltatott tanyarészen emeltek. Főleg nyugdíjasként töltöttek ott felejthetetlen napokat. 

– Sokat kirándultunk, naphosszat gyalogoltunk az erdőben, az egyik faluból ki, a másikba be. De ezt a házunkat is felgyújtotta valaki. Mi azonban megmaradtunk, itt vagyunk, a Jóistennek hála – árad szét újra a belső béke melege a takaros tömbházlakásban, amely 1977 óta a pár otthona. 

– Ugyanabban az évben kezdték részletre adni az autókat, és mi is vettünk egy kocsit, amivel aztán Németországban és Ausztriában is jártunk – teszi hozzá beszélgetőtársam, majd azt az időszakot eleveníti fel, amikor a férjével kitelepedtek a Magyarországon élő lányukhoz „unokázni”. 

– Bécsbe is átjártunk a fiamékhoz, ott is volt már gyerek. Nagyon boldog voltam, hogy a közelükben lehetek, de Anti hazavágyott, így végül visszatelepedtünk.

Az együtt töltött hat évtized a próbatételek mellett sok széppel ajándékozta meg a házaspárt – ilyen rendkívüli boldogság volt a gyermekek, unokák születése is –, és ők legszívesebben erre emlékeznek. Mostani közös mindennapjaiknak megvannak a rituáléi, úgy érzem, ezek is láncszemek az összetartozásban.

– Mióta nyugdíjasok vagyunk, nem kelünk korán, csak ha valamilyen reggeli elintéznivalónk akad. A férjem 7 óra körül gondosan bekészíti a presszót, odateszi a csészéket, nekem csak a vizet kell betöltenem. Kávézunk, megreggelizünk, aztán, ha kedvünk tartja, felkerekedünk, ha nem, otthon maradunk. Anti ilyenkor gyakran lepihen, én főzőcskézek. Délután mindenki a kedvenc hobbijával foglalkozik, én például szeretem keresztrejtvénnyel tornáztatni az agyam. Igaz, nemrég átestem egy sztrókon, akkor hazajött a lányom, és az édesapjával együtt látogattak a kórházban. Hála Istennek, hamar kikerültem onnan. A lányomnak vissza kellett menni Magyarországra, mert éppen nősült a fia, így Antival támogattuk egymást. Ez most sincs másként, vásárolni is együtt megyünk, húzzuk a „nanószekeret”. Kabaréba és néptáncelőadásokra is eljárogattunk, csak most kicsit nehezemre esik hosszabb ideig egy helyben ülni, de a tévét legtöbbször együtt nézzük. Antinak egy állatos csatorna a kedvence, a hangyáktól az elefántokig minden érdekli, én pedig nagyon szeretem a jó filmeket. 

Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy Rózsika néni és Anti bácsi a kezdetektől Népújság-előfizetők, sőt korábban a Vörös Zászló is járt nekik.

– A férjem délelőtt 11 órakor megy le a postaládához az újságért. Először ő olvassa ki – mondja Rózsika néni, miközben Anti bácsi viccesen megjegyzi, hogy a párjának így már nem marad olvasnivaló. 

– Megosztjuk ezt is, mint az életben mindent – mosolyodik el Rózsika néni, én meg közben arra gondolok, vajon mikor tér vissza az erkélyükre az az egylábú galamb, amelyik aznap éppen az érkezésem utáni percekben jelentkezett. 

– Jól választott magának pártfogókat – villan át rajtam a ki nem mondott gondolat, miközben Anti bácsi igazi gavalléros lendülettel segíti fel a kabátomat.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató