Május 7. – hetvenhat évvel ezelőtt, 1945. május hetedikén ért véget Európában a második világháború. Ekkor írta alá a (másnap érvénybe lépő) feltétel nélküli megadásról szóló jegyzéket Alfred Jodl német vezérezredes a szövetséges haderők európai főparancsnokságának reimsi főhadiszállásán. Aztán Sztálin parancsára az egész ceremóniát meg kellett ismételni, erre május 9-én került sor, ekkor már Wilhelm Keitel vezértábornagy, a német hadsereg főparancsnoka írta alá a vesztes fél részéről az okmányt az oroszlánbarlangban, azaz Berlinben. Ezzel hivatalosan is véget ért Európában a második világháború, az ismert történelem legpusztítóbb öldöklése, amelynek körülbelül hatvanmillió lélek esett áldozatul. Az a hétvége, azon belül is a május 8-a a győzelem napjaként ivódott bele a köztudatba, a háború végéről szóló hír hallatán nem véletlenül ültek szinte mindenhol (a lehetőségekhez képest) euforikus örömünnepet. Ezután pedig beköszöntött a „béke időszaka”. Ugyancsak az ismert emberi történelem folyamán Európában nem volt még olyan békés időszak, mint a második világháború végétől számított évtizedek. És ennek megvolt az ára. A tiszta határvonalak meghúzása és érdekszférák kialakulása után, majd a hidegháború évtizedei alatt a kontinens egyik felére a bőség és boldogság áldása szállt, a másikra a terror és a nyomor telepedett a maga teljes kilátástalanságában. Nem túlzás kijelenteni, hogy az emberiség legboldogabb korszakát azok élhették meg, akik a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben már emberi öntudattal rendelkeztek Nyugat-Európában. Ám e békekorszaknak a hatalmas árát mi, a földrész innenső, kevésbé szerencsés, vöröses árnyalatú csillagzat alá kerülő „elvtársai” fizettük meg, és élvezhettük a maga teljes szocreál abszurditásában, kétosztályos szociopaták rémuralmai alatt. Az elmúlt 76 évből 45-ön keresztül keserítették életünket, miközben Európa a béke évtizedeinek friss és rothadt gyümölcseiből egyaránt szemelgethetett.
Most, 2021-ben, a világjárvány közepén egyre-másra hallhatunk riasztó információkat, amelyekből kis fantáziával könnyen kreálhatunk lehetséges forgatókönyveket egy mindannyiunk számára végzetes harmadik világháborúról. Nyugat versus Kína, Észak-Korea, Oroszország, és hasonlók, miközben a tömeges migráció következményeként szép lassan átalakul az öreg kontinens egy olyan világgá, amelyet mi nem ismerünk, amely számunkra idegen, vad, riasztó, és számos tekintetben igencsak középkori. És miközben az eddig ismert világunk, otthonunk átalakul, és mások otthonává válik, szinte észrevétlenül kihal az a generáció, amelynek még élő tagjait csak boomereknek csúfolják (amúgy tévesen!) a mai tizenéves taknyok. A generáció, amelynek férfitagjai ugyancsak tizenévesként megjárták a poklok poklát, a legbrutálisabb háború lövészárkait, fogoly- és haláltáborokat, majd iszonyatos elszántsággal és életerővel hazajöttek gyalog, bujkálva, erdőkön és folyókon keresztül Szibériából; a generáció, amelynek nőtagjai éveken, néha évtizedeken át hiába várták haza fiatal férjüket, gyermekeiket, egyedül vitték a háztartást, nevelték az árván maradt gyermekeket, sokszor nyomorban, nélkülözésben, miközben a poszttraumás stressz szindróma diagnosztikája ismeretlen volt, így egyedül kellett önmagukat meggyógyítaniuk.
A győzelem napjának évfordulóján rájuk emlékezzünk, sok-sok emberöltő legnagyszerűbb nemzedékére, amelynek számos tagja – hovatartozástól függetlenül – egyszerű katonaként, polgárként, a hatalmasok sakkjátékának ágyútöltelékeként sem bukta el a bátorság próbáját. Egypáran még vagyunk olyan szerencsések, hogy ismerhettük őket, tanulhattunk tőlük. Hiányoznak.
