Csütörtöki kimenő
Valahol egyszer azt olvastam – azt hiszem, a Nagyvilág egyik orosz szerzőjétől, akkoriban még ilyeneket is forgattunk, szerettünk –, hogy soha ne menj vissza azokra a helyekre, ahol egyszer boldog voltál. Az aforizmaként is elfogadható jó tanács akkor mellbe vágott, elgondolkodtatott, de soha nem győzött meg teljességgel igazáról. Úgy gondoltam, ahol boldog voltam, ott majd boldogan emlékezem vissza azokra az „aranjuezi szép napokra”. S ha már szóba került a Nagyvilág, volt nekünk egy egyetemi kollégánk, aki mindig olyan Nagyvilág folyóiratszámot hordott a hóna alatt – felvágás és hódítási célzattal –, mint amilyen színű pulóvere/inge/kabátja volt. Hát akkoriban, az ántivilágban – a hatvanas évek második felében – a filosz lányok és kékharisnyák körében Kolozsvárott a budapesti irodalmi/kulturális/ifjúsági folyóiratokkal igenis szépen és sikeresen lehetett lányszíveket megejteni, sőt össze is törni. Bezony, más idők jártak akkoriban! Mások voltak még az egyetemek, s hol volt Bologna bürokratikus szelleme...!
Nem nosztalgikus megfontolásokból utaztam Kolozsvárra a múlt héten. A Székelyföld folyóirat kiadója rendezte sajtó alá egy könyvemet (válogatás Bethlen Gábor fejedelem leveleiből), és annak bemutatójára utaztunk a városba, ahol egykor öt évig koptattam a Farkas utcai, Karolina téri és Jókai utcai egyetemi intézmények padjait, asztalait és a könyvtárosok idegeit sokszori különös kéréseimmel. A Bulgakov kávéházban (az én ifjúkori eltévelyedéseimben még nem létezett, holott gyakorta róttam én is a Virág utca köveit) szép számban gyűlt össze közönség, több mint harminc érdeklődő főt számoltak össze a szervezők, és közöltek magánközérzetem javítása céljából. Ecseteltük a kötet és a nagy fejedelem virtusait, és felkeltettük többek vágyát, hogy egy ilyen könyvet tékájuk számára megszerezzenek, de sajnos a forgalmazás a szerzőktől távol, a Bánffy-palota egyik emeleti termében történt, amit a vásárlók nem biztos, hogy egykönnyen megtaláltak. (Ebben a tekintetben a kisebb helyen törmörülő vásárhelyi novemberi – reményeink szerint az idén újra megrendezésre kerül – könyvvásár sokkal vásárlóbarátabb. Egy-null ide.)
Nosztalgikus ismétlés volt abban a tekintetben is, hogy éppen 40 évvel ezelőtt jelent meg a Kriterion könyvkiadónál az első Bethlen Gábor-levélválogatásom, mely egyben első könyvem is volt. Sic transit gloria principis.
A szervezők dicséretére, a meghívott vendégeket a szuperkényelmes Napoca szállóban helyezték el. Én olyan „öreg kolozsvári” vagyok, hogy emlékszem még arra, hogy a Józsa Béla (azelőtt Vasváry Pál) utca elején a hotel helyén egy ronda és átláthatatlan zöldség- és gyümölcslerakat (műszóval: Aprozár) állott. A szálloda tele volt magyarországi (író)vendégekkel, de az erdélyi magyarság szellemi fővárosában a szállodai személyzet nem beszélte ezt a távoli, furcsán agglutináló és ismeretlen eurázsiai nyelvet.
Kolozsvárott ismeretlen helyszínen sikerült elveszítenem egy kongresszusokon osztogatott laptoptáskát, benne a dicsekvő példányos Bethlen Gábor-kötettel, a szemüvegemmel, mely egy hollandi tokban rejtezett, és a személyazonossági igazolványommal. Ebből a legfontosabb, a szemüveg és a tok pótolva, a többi pótlására a közeli napokban kerülend sor. Megnyugtatásul közölhetem, azóta sem kerültek meg az elbitangolt jószágok. (A bánat és a költség viszont az enyém.)
Mindezen jelentéktelen alkalmatlanságokat leszámítva, családommal bejártam ifjúkorom (Korunk, Utunk) helyszíneit, a Mikó utcát, főteret, a Karolina teret, a Deák Ferenc, Szentegyház, Múzeum és Monostori, Unió, Farkas, Wesselényi, Bartha Miklós, Hídelve és Szentlélek utcákat, a sétatér egy szeletét – a további fontos metszéspontok bebarangolásához öt év kellene –, és elidőztem egy-két sörözőben. Egyéb-iránt szombat este volt, és tobzódott az élet a város terein, vendéglátóhelyein, az emberek ettek-ittak, dumáltak, látszólag-hallhatóan tréfálkoztak, a szabadság határai igencsak megtágultak annyi szűkített-szürkített hónap után. (Nem tudom, ha ez így van kedvenc szülőfalumban is, ugyanis szombat esténként még nem voltam kinn Vásárhely szédítő körútjain és piacterein.) De ami késik, nem múlik. Persze a régi helyszínek megváltoztak: törpültek, átépültek, felismerhetetlenné váltak, mégis felismerhetően kedvesek maradtak, közömbösültek bennem az idők során. Ez már egy másik város, ahonnan régi ismerőseim, barátaim, évtársaim, rokonaim kivándoroltak, elköltöztek, meghaltak, elidegenedtem tőlük.
De azért egy dolgot örököltem tőlük, ős-kolozsváriaktól, a városlakóktól, ahol magam is szívesen éltem volna egykor tudós életet (ha, ha), örököltem tőlük a régi magyar helyrajzi fogalmakat, utcaneveket, házakat és híres polgárok emlékét. Ezért bocsáss meg nekem, Napoca, hogy nem clujoltam eléggé újdonszabott köntösödet.
