35 éve történt Marosvásárhelyen (1.)

*Fotók: Karácsonyi Zsigmond (archív)

Célok és eszközök 

Az 1989-es „rendszerváltás” eufóriája utáni csalódások, az emberéleteket kioltó tettesek megbüntetésének elmaradása miatt gyanakodnunk kellett volna, hogy tovább folytatódik az átgondolt stratégia, amely évtizedeken keresztül kisebbségi jogaink teljes mértékű biztosítása helyett a felszámolásunkat, beolvasztásunkat, a többségében magyarok lakta településeink arculatának a megváltoztatását tűzte ki célul. 

Bár az anyanyelvi oktatás biztosítottnak látszik, a marosvásárhelyi római katolikus iskola önállósága továbbra sem valósult meg, ahogy az orvosi és gyógyszerészeti egyetem magyar „vonala” sem alakulhatott önálló karrá, és megtűrt, elsorvasztásra szánt „mellékletként” működik ma is. Holott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi tragikus események első harcos megmozdulásai az egyetem hallgatóinak a magyar oktatás önállósulása érdekében szervezett következetes ülősztrájkjával kezdődtek.

1990. március 19-én reggel Ion Iliescu megbízásából kormányküldöttség (N. S. Dumitru, a Nemzeti Megmentési Front volt elnöke és Verestóy Attila) érkezett Marosvásárhelyre, hogy tárgyaljon a MOGYE diákjaival és tanerőivel, akiknek az ülősztrájkját felfüggesztették. Reggel ülést tartott a Maros megyei Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsának (NEIT) vezetősége. Amikor befejezték a megbeszélést, Kincses Elődöt figyelmeztették, hogy a gyűlésteremben van a román tüntetők küldöttsége. Az épület előtt összesereglett mintegy 3000 tüntető Király Károly, a NEIT megyei elnöke és országos alelnök, Jakabffy Attila nemzetiségi bizottsági elnök, valamint Tőkés András megyei főtanfelügyelő-helyettes és Kincses Előd lemondását követelte. 

Mivel a tanácsteremben jelen volt Ioan Judea, a Municípiumi Ideiglenes Egységtanács elnöke is, jelenlétéből Kincses Előd megértette, hogy a Vatra Românească szervezet megbízásából egy Judea által vezetett akcióról van szó, aki megígérte Király és Kincses félreállítását. Mivel a megnevezettek közül csak Kincses volt jelen, ő maradt az elérhető célpont.

Bár az egységtanács magyar tagja megkérdezte tőle, hogy hívják-e ki a térre a magyar munkásságot, határozottan visszautasította, mondván, hogy a Vatra képviselői pont arra számítanak, de ő nem akar román–magyar verekedést. Mivel látta, hogy egyre többen hatolnak be az épületbe, elhagyta irodáját, ahova tüntetők rontottak be, és a titkárnőt bántalmazták. 

Miután Scrieciu tábornok saját magát a NEIT Maros megyei elnökévé léptette elő, Ion Iliescut felhívta telefonon, aki kijelentette, hogy az ország vezetősége egyöntetűen tudomásul vette a tüntetők követeléseit, amiből arra lehetett következtetni, hogy Kincses Előd lemondását is. Miután a közvetítő segítségével folytatott tárgyalások során a tüntetők megígérték, hogy nem fogják bántalmazni, ha lemond, kiállt a székház erkélyére, és bejelentette, hogy megteszi, ha a NEIT a leváltása mellett dönt, egyébként lemondása egy nem létező hiba beismerését jelentené. Scrieciu tábornok sebtében összehívta az egységtanács büróját, ahol minden hazug vádat a fejére olvastak, végül beleegyezett a lemondásába, azzal a feltétellel, ha a 19-i tüntetés szervezőivel is hasonlóan járnak el. Lemondatása után Vasile Țîra őrnagy közölte a tüntetőkkel: „Mi vagyunk az urak a saját országunkban”.

Bár látszólag a céljukat elérték, a román tüntetők nem oszlottak szét, hisz délután 3 órakor megérkeztek a „tradicionális munkaeszközeikkel” felfegyverzett Régen környéki (marosoroszfalui, hodáki) férfiak, munkások a régeni Republica vállalattól azzal a fennen hangoztatott szándékkal, hogy agyonverik az összes magyar egyetemistát. Az érkezők autókaravánját a rendőrség autója vezette be, az egyik autóbusz sofőrjét rendőrtiszt üdvözölte. Először „rendet raktak” Marosvásárhely főterén, ahol összetörték a színház magyar tagozatának hirdetőtábláit, és bántalmazták azt a román színészt, aki meg akarta ebben akadályozni őket, majd eltávolították a központban és a környező utcákban a magyar nevet viselő utcanévtáblákat, plakátokat. 

Mielőtt a tüntetők az RMDSZ székháza felé indultak volna, Sütő András a székháznál összegyűlteket próbálta rávenni a hazatérésre, akik Kincses Előd leváltása és az aznapi garázdálkodás ellen akartak tüntetni. Körülbelül félszázan mégiscsak ott maradtunk, amikor a Bolyai utcán felfelé haladva, látható pusztítást hagyva maga mögött, megérkezett a botokkal, vasvillával, dorongokkal felszerelt csapat, amely halált kiáltott Bolyaira, majd letépte és összetaposta az utcanévtáblát. A célba érve letépték és elégették az RMDSZ és a többi párt feliratát, a parasztpártén kívül, majd köveket dobtak az udvarra, és „halál a magyarokra!” felkiáltással betörték a vaskaput, betódultak a székház udvarára, miközben néhány rendőr tehetetlenül járkált a székház körül. A magyarellenességéről ismertté vált Radu Ciontea a Törvényszék utca és a Bolyai tér sarkáról nézte elégedetten, hogy mi történik. 

– Milyen kép ötlik fel Káli Király István íróban, az őszi könyvvásárok főszervezőjében, ha 1990 fekete márciusára gondol? – tettem fel a kérdést a pártok székháza körül történt események egyik szemtanújának. 

– Az a kép maradt meg bennem, amikor 19-én, körülbelül másfél órával azután, hogy az RMDSZ székhelyén felszorultunk a Kendeffy-ház padlására, láttam a velem együtt fogva tartottak teljes elbizonytalanodását. Úgy éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor az embernek józannak kell maradnia, és eldöntöttem magamban, hogy valamilyen módon rögzíteni kell a velem egy sorsra jutottak nevét, ezért áldoztam időt és energiát arra, hogy egy kis zöld noteszbe feljegyezzem azoknak a nevét, akik akkor a teljes bizonytalanság állapotában léteztünk. Különösen azután, hogy kívülről felhallatszott a tűzoltóautók szirénázása, amiről nem lehetett tudni, hogy a segítségünkre érkezők jele-e, vagy azoké, akik a tetőn keresztül behatolva képesek lesznek védekezési lehetőségeink utolsó esélyeit is tönkretenni. Miután a 79 nevet feljegyeztem, éreztem magam körül az emberekben egy kis megnyugvást. 

Már az ostrom kezdetekor nyilvánvaló volt, hogy egy jól megtervezett fondorlat áldozatai vagyunk, ami akkor vált teljesen egyértelművé, amikor már csak hárman maradtunk a székház földszinti termeiben: Szepessy László, Demeter András és én. Megpróbáltam telefonon kapcsolatba lépni azokkal, akik esetleg segíthetnének. Kétszer beszéltem Király Károllyal, aki aznap reggel utazott vissza Bukarestbe, noha figyelmeztették, hogy készül valami ellenünk, amiről nem tudjuk, hogy mivé alakulhat, de ő azt állította, hogy Bukarestből többet tehet. Ennek ellenére mindkét alkalommal, amikor újra elértem telefonon, szabadkozott, hogy a fővárosból nem tud megoldást a helyzetünkre, és beszéljek Gambra ezredessel, a megyei rendőrség parancsnokával. Ezt meg is tettem, de az ezredes azt állította, hogy összesen 25 embere van, és azokat nem áldozhatja fel 500 dühöngő közé küldve. Elmondtam Király Károlynak, aki szerint Gambrának kötelessége megpróbálni a megvédésünket annyi emberrel, ahányan van. Hívjam fel ismét, és ezt mondjam el neki. Újra beszéltem Gambrával, aki szó szerint azt válaszolta, hogy Király úr álmodik. Majd javasolta, hogy próbáljak beszélni Cojocaru tábornokkal, a hadsereg erdélyi kötelékének vezérkari főnökével. Kétszer is hívtam a megadott telefonszámon, de a szolgálatos tiszt azt mondta, hogy a tábornok úr nem tartózkodik a közelében. Ismét visszahívtam a számomra egyedül kompetensnek tartott vezetőt, lévén ő a Nemzeti Megmentési Front (FSN) országos szervezetének az alelnöke, de két szóval elintézett, hogy nem tehet semmit. Mire ismét próbálkoztam volna Gambrával, a Nemzeti Parasztpárt irodája felől betörtek a támadók. 

Nyilvánvaló volt, hogy ott helyben meglincselnek. Demeter András lélekjelenlétén múlott, hogy ez nem történt meg, ő ugyanis felkapott egy rudat, amivel a lépcsőház szőnyegét rögzítették a lépcsőkhöz, és mint egy dárdát elhajította, amivel eltalálta az első sorban felénk törő támadót. Ettől az visszahőkölt, a többiek közül néhányan átbuktak rajta, így azt a néhány másodpercnyi időt használtuk fel, hogy mi is a padlásra meneküljünk, amelynek bejáratát egy öntöttvas káddal torlaszoltuk el. A történtekhez tartozik, hogy a felbőszült támadók széttörték az RMDSZ-irodák berendezését, az írógépeket, fénymásolókat, kihajigálták az iratokat. Amikor rájöttek, hogy nem tudnak feljutni a padlásra, megpróbálták az oda vezető falépcsőt felgyújtani. A padláson lévők a tüzet homokkal oltották el két alkalommal is. 

Az ostrom alatt a Marosvásárhelyi Rádió is felhívással fordult a rendfenntartó erőkhöz, hogy mentsék ki Sütő Andrást az ostrom alatt álló székházból. A felbőszült támadók egy csoportja a rádió szerkesztőségébe is be akart törni, hogy többet ne beszéljenek magyarul. 

A Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsának a székházában Jakabffy Attila felhívta a központi és megyei román vezetőket, és kérte, hogy intézkedjenek a székházban rekedt személyek megmentése érdekében, akik között ott van a Herder-díjas Sütő András író is.

A felhívásnak mindössze annyi eredménye volt, hogy sötétedés után egy értelmiséginek látszó, magát hodákinak valló személy felkérte Sütő Andrást, hogy távozzon a padlásról, és sértetlenséget ígért számára. Sütő András kérésére Judea ezredes és Scrieciu tábornok megjelent a helyszínen, akiktől szilárd tetőszerkezetű teherautót kért. A tábornok közölte Sütővel, hogy megérkezett az autó, és kordon fogja biztosítani, hogy távozáskor ne essen bántódása. Miközben a tömeg őrjöngött, hogy „hozzák ki őket, hogy felakasszuk”, Sütő András kérte, hogy oszlassák szét a dühöngő tömeget, és gondoskodjanak egy tűzoltókocsiról is, mert híre ment, hogy a támadók benzint és nyersolajat szereztek a sofőröktől. Végül Sütőt rábírták a távozásra, és vele együtt nyolc-tíz személy hasonlóan döntött. Mint kiderült, a katonák alkotta védőlánc mögül az elhaladókat az ittas emberekből álló őrjöngő tömeg rúgta, ütötte. A megalázó ajánlatot, hogy a tömeggel közöljék, miszerint letartóztatott személyekként szállítják el őket, Sütő András visszautasította. Amikor a kapun kilépett, Vasile Țîra őrnagy ráuszította a felbőszült embereket. Egy személy vasrúddal úgy fültövön ütötte, hogy a járdára zuhant. Az utána haladók megijedtek, és visszafutottak a kapu alá. Mindössze ketten kerültek fel még a teherautó rakterére, ahova Sütő Andrást is feltették. Egy katona próbálta védeni őket, de a tüntetők felugrottak a járműre, és ütötték, rúgták Sütőt és a másik két személyt is. Feltehetően a katona társai taszították le a támadókat, majd az autó elindult valahogy. Mivel a sürgősségin úgy gondolták, hogy a felbőszült tömeg betörhet a klinikára, kérték, hogy vigyék át a súlyosan megsebesült írót a kaszárnya területére, amit az illetékes katonatiszt megtagadott. Ha megérdeklődték volna, kiderül, hogy a lincselők a Sütővel való leszámolás után elmentek, és a padláson maradt 60 személy háborítatlanul távozhatott a székházból. Hajnalban Sütő Andrást a bukaresti katonakórházba szállították, ahol meglátogatta Iliescu elnök, aki a tettesek példás büntetését ígérte, de az ígéretét a mai napig sem váltotta be. 

Amerikából való hazatérését követően, ahol a sérült szemét próbálták megmenteni, Sütő Andrásnak elmondták, hogy amikor agyba-főbe ütötték, rúgták a teherautón, egy személy odament Judeához, és jelentette, hogy Sütőt agyonverték. Az ezredes tenyerét a szájára téve mutatta, hogy hallgasson.

A március 19-én történtekről csak néhány szóban számolt be a román sajtó, a Cuvîntul liber kivételével. A román nyelvű napilapban A hodákiak lelkében szállást talál a megértés, a türelem, a kölcsönös tisztelet címmel közölt cikk ellentéte annak az iszonyatnak, azoknak a szégyenteljes tetteknek, amiket március 19-én elkövettek – tette közzé véleményét Ioan Judea mérnök-ezredes a román lap által visszautasított cikkében, amelyet a Népújság közölt.