A „világ” másik oldalán

Dávid egy átlagos gyerek – kezdte történetét a világ apróbb rezdüléseit is érzékelő, csillogó szemű, tízéves fiú. A narráció kedvéért mesélt magáról egyes szám harmadik személyben, de szépen egymásba szőtt mondataiból mindegyre kiáradt a kaland újraélésének öröme. 

– Harmadik osztályos volt Dávid, amikor Angliában dolgozó szülei kivitték magukhoz Londonba – vágott bele az események közepébe. – Azon az őszön ott is kezdte meg az iskolát. 

– Nem volt neki nehéz megválni a régi osztálytársaktól?

– Talán, egy kicsit. Minden gyerek búcsúlevelet írt Dávidnak, az egyik lány például azt írta, hogy tőle tanulta meg szeretni a természetet. Na de, lényeg a lényeg, Dávid nagy izgalommal készült új életére. Harmadik osztály helyett egyenesen ötödikbe került. A londoni lakhelyükhöz legközelebb eső állami iskolába íratták be, ahol számos más nemzetiségű gyerek tanult, görög, lengyel, néger iskolatársa is volt. Az osztályába egy kínai kislány is járt. 

– Magyar még volt rajta kívül?

– Az osztályában nem, de az iskolában három is. Az egyikkel éppen a menzán találkozott. Egyébként mindig többféle étel volt ebédre. Úgy főztek, hogy az európai, ázsiai, amerikai kultúrákban nevelkedő gyerekek is találjanak az ízlésüknek megfelelő harapnivalót. Táblagépen lehetett választani a kínálatból. Pénteken mindig sült csirke is volt. 

– Milyen volt a tanítás? Nem okozott Dávidnak nehézséget az, hogy két osztályt átugrott?

– A szükséges nyelvtudás hiánya jelentett csak gondot neki. Maga az oktatás végtelenül alacsony szinten zajlott. Amikor Dávid odakerült, az írott „f” betűvel ismerkedett éppen a társaság. A kínai kislány hónapokon keresztül kínlódott az ábécével. Mivel nem ismerte kellőképpen az angol nyelvet, Dávid másik két gyerekkel egy támogatott csoportba került. Hármuk közül ő értett a legtöbbet angolul, így hamar kitűnt a kis csoportból. De felelnie, felmérőt írnia egyszer sem kellett, az a legjobb tanulók kiváltsága volt. Házi feladatot sem kapott az osztály, csak péntekenként, a hét végére. Egyszer az volt a feladat, hogy el kellett olvasni a Fiúk a lányvécében című történetet, ami két gyerek veszekedéséről szólt. 

– Mi tetszett Dávidnak a leginkább a londoni iskolában?

– A szép, rendezett környezet. Még a folyosón is szőnyeg volt. Péntekenként az udvaron iskolagyűlést tartottak. Az összejövetelen minden diák jelen volt. Ekkor választották ki a hét legjobb tanulóját. Különleges napokat is szerveztek az iskolában, egy ilyen alkalommal a Szent Pál-székesegyházba vitték el a gyermekeket. Dávid kedvenc iskolai programjai közé tartozott a sütögetés, volt amikor muffint készítettek, illetve azt is nagyon szerette, amikor ismeretlen sportokat próbálhatott ki. Többek között krikettezni is megtanult. Egy esős napon mindenki ujjatlan trikóban krikettezett, csak Dávid vett magára melegebb felsőt. Ami a jó dolgokat illeti, az is tetszett, hogy reggel 8 óra helyett 9-kor kezdődött a tanítás. De a felkelés így sem ment könnyen Dávidnak, ráadásul csak délután 4 órakor ért véget az oktatás. A hosszabbított programosok még tovább, 6 óráig maradtak. 

– Csalódott Dávid a kinti oktatásban?

– Egy kicsit. Akkor, amikor rájött, hogy a Londonban töltött hónapok alatt szinte semmit nem fejlődött. Angliában az első, második osztály tiszta játék, de azután is nagyon lazán veszik a tanulást. Az igazi oktatás valamikor hatodik osztályban kezdődik. De az angol nyelv ismerete nélkül az alsóbb osztályokban is el van veszve a diák. Vannak jó magániskolák, ahol minden körülmény adott a fejlődéshez, haladáshoz, de azokban nagyon magas a tandíj. Az állami iskolákért nem kell fizetni, a színvonaluk viszont jóval alacsonyabb.

– Mikor tért haza Dávid?

– A következő év januárjában. Visszavették a régi iskolájába, így ott folytatta a harmadik osztályt. Sok volt a bepótolnivaló, de kemény munkával sikerült a nyári vakációra behozni a lemaradást.

– Mi maradt meg Dávidban leginkább a Londonban töltött pár hónapból?

– Nehéz választani, hiszen rengeteg élményben volt része. A szülei szabadidejükben mindenhova elvitték, ahova csak lehetett, látta az óriáskereket, a British Múzeumot, több parkot bejárt, az egyikben, a Regent’s Parkban egy hatalmas állatkertet is megcsodált. Az egyik legnagyobb kaland mégis az volt, amikor az édesapjával elindultak a londoni ószerre, ahonnan biciklit és egy faszobrocskát vettek. Útban hazafele egy taxi sem állt meg, így húsz kilométert kellett gyalogolniuk. Nem is volt náluk senki fáradtabb, de boldogabb sem a világon, amikor újra beléptek választott otthonukba. Dávid mindig szívesen gondol vissza erre a kalandra. Olyankor mintha újra ott lenne a Temze-parti város forgatagában.