„Terribilis locus iste”

San Martino del Carsótól rövid, kanyargós út vezet a Doberdói-fennsík alatti Foglianóba. A település helységnévtáblája mellett álló felirat jelzi, hogy történelmi településen járunk. Nemsokára feltűnik a vasútállomás, amelynek épülete előtt több nemzet zászlója lobog. Itt rendezték be ugyanis a Nagy Háború multimédiás múzeumát. Nem sokkal az állomás után, a város kijáratánál egy parkolóban állunk meg. Megrozsdásodott – olasz, angol, német, magyar és szlovén nyelvű – tábla tudatja velünk, hogy osztrák-magyar katonatemetőnél vagyunk. Kapuján felirat: „Im leben und im tode vereint” (Életben és halálban egyesülve). A bejárat melletti fekete márványtáblán németül az áll, hogy a temetőt 1974-ben a Nagy Háború 60. évfordulója alkalmával helyreállították az osztrák stájer tartományi kormány támogatásával, 1989-ben pedig a salzburgi Fekete Kereszt hadisírgondozó egylet átalakította az első világháborúban elesettek emlékét ápoló foglianói felügyelőséggel közösen. Ezzel szemben egy másik táblán Ferenc pápa fényképe, felette olaszul: ezen a helyen imádkozott 2014. szeptember 13-án Ferenc pápa. 

Megilletődve, csendben lépünk be a temetőbe, ahol a bejárattal szemben oltárhoz hasonló emelvény áll, alatta egy márványtáblán olaszul és németül: „Ebben a temetőben lelt végső békét az osztrák-magyar hazáját szerető 14.550 elesett hős. Itália testvéri szeretete helyezte őket itt végső nyugalomra”. A magyar nyelvű fordítást egy kisebb táblára vésték fel. Előtte kopjafa, kisebb koszorúkkal, nemzeti színű szalagokkal. Csoportunk kísérője nevünkben is odatűz egyet, majd némán az „oltár” előtti árnyékos helyre gyülekezünk és halkan elénekeljük a nemzeti himnuszt. Ennyivel adózunk azoknak, akik itt nyugszanak. Keresem a helyet, ahol a felirat szerint egyedül állt Ferenc pápa. Közben nézem a neveket: egyesek táblája alá piros-fehér-zöld színű szalagot csúsztattak. Valószínűleg a leszármazottak. Egymás mellett vannak magyar, német, szlovák és román hangzású nevek is. Az Osztrák-Magyar Monarchia teljes nemzetiségi összetétele megtalálható a sírköveken. A temető bejáratához közel, kétoldalt 2500-2500 ismeretlen katona sírja áll, nagy részük a „doberdói nagy hegyen” esett el. 

„Otthagytuk a hullákkal borított, hős vérrel áztatott sziklasivatagot és a dicső emlékeket, s a megszámlálhatatlan sírokat csendes kereszterdejükkel, melyek a Karsztot szent hellyé avatják, ahol a mártírok ihlete nyugszik Isten kegyelmében, a sírokat, melyekhez oly igen nagyon ragaszkodtam... Elcsendesült minden, csak az ellenséges tüzérség lövi a halottakkal telt állásokat, melyben a patkányok ezrein kívül élőlény nincs... Olyan a lelkem, mint az őszi vihar dúlta virágoskert... letörve, megfagyva a szeretettel ápolt virágok. Ezen nem egyhamar tudom magam túltenni.” (Részlet József főherceg naplójából – megjelent a nagyhaboru.blog.hu oldalon) 

Miután leróttuk kegyeletünket a foglianói temetőben, az autóbusz a város túlsó végében egy nagyobb térre hajt be. Egy hajdani laktanyának tűnő épület mellett parkolunk. Amint a homlokzat elé érünk, látom, hogy nem sokat tévedtem, az isonzói fronton harcoló harmadik olasz hadsereg háza, illetve múzeuma található itt. Az Isonzó Expressz utasainak ingyenes a látogatás. Az olasz múzeum jegye-ket áruló munkatársa mosolyogva invitál be, és mutatja, merre kell kezdenünk a szemlélődést. Aztán arra figyelek, hogy valaki magyarul, majd amolyan „pizzaüzleti” olasz nyelven magyarázza a férfinak: magyarok vagyunk és emléktúrán vagyunk. Ungheria, si, si, prego, siette benvenutti – jön a válasz. Kissé úgy érzem, mintha magyarázkodnunk kellene, hiszen a hajdani „ellenség” házába léptünk be, ahol eleink „okozta fájdalom” képei tekintenek vissza ránk a falakról. De ez csak képzelgés. Igazából igen jól dokumentált és összeállított gazdag tárgyi hagyatékot felvonultató múzeum ez, ahol eredeti fegyverek, gázálarcok, kitüntetések, egyenruhák, a frontélet kellékeit felvonultató, fényképekkel illusztrált kiállítást tekinthetünk meg. A legérdekesebb az egyik terem közepén a szögesdrótokkal, műszaki akadályokkal rekonstruált frontvonal. Így „tisztán” is elrettentő a látványa. Hát még ha az eddig hallottak alapján odaképzeljük a talpalatnyi földnyelven akadályok közé szorult többnapos hullákat, a lövedékek által szétroncsolt véres emberi maradványokat, mennyire szörnyű lehetett több hónapon keresztül tartani a frontot az embertelen állóháborúban!

A képzeletbeli csataterek zajától mentes, csendes park övezi az épületet, amelynek bejáratát két óriási ágyúgolyó őrzi. A központi sétány mentén – gyertyákra hasonlító – kisebb kaliberű lövegek vezetnek egy piedesztálon álló oszlopig. Mögöttük furcsa kisebb emlékművek egy-egy fegyvernemnek, vagy csak egyszerűen a háborúban oly nagyon fontos eszköznek állítanak emléket, mint az „il bidone”, a csajka, ugyanakkor megtalálható a kerékpárosoknak, alpinistáknak, szanitéceknek, a szögesdrótvágóknak, vagy akár a pénzügyekkel foglalkozó katonáknak is az emlékműve. A központi oszlopot egy nagy kör közepére állították, amelyet több nagy teljesítményű ágyú vesz körül. Van itt még lövészárok, különböző feliratokkal ellátott márványtáblás szobor. Ez a Szent Illés-hegy, a Parco della Rimembranza emlékpark, ahova már 1919-ben az első világháborúban elesettek számára temetőt és csontkamrát is létesítettek. Az 1923-ban nyilvánosan is látogatható temetőben 30.000 olasz katonát temettek el. A második világháborút megelőző olasz fasiszta diktatúra azonban felélesztette a hőskultuszt, és III. Victor Emanuel király ideje alatt a Duce, Mussolini egy grandiózusabb emlékművet rendelt, amely a Szent Illés-hegy szomszédságában, a Monte Sei Busi lejtőjén Giovanni Greppi építész és Giannino Castiglioni szobrász tervei alapján készült el. Ide helyezték át a Szent Illés-hegyen eltemetettek földi maradványait. A temető helyébe pedig emlékparkot rendeztek be. 

A redipugliai olasz csontkamra az I. világháborúban elesett katonák legnagyobb emlékműve Olaszországban, ahova az isonzói fronton elesett olasz katonákat temették.  A fasiszta ideológia ma is ámulatba ejtő emlékhelye lett, amelyet a százezrek emlékművének is neveznek, ahol a környéken elesett és korábban több temetőben nyugvó 100.187 katonának készítettek végső nyugvóhelyet. Az építményhez a harmadik hadsereg múzeuma előtti nagyobb térről – a települést átszelő úton átkelve – lehet eljutni. A Piazza delle pietre d’Italia (szabadfordításban: Olaszország kőtere) egy részét úgy alakították ki, hogy a márványburkolat a lefolyórácsokhoz hasonló furcsa alakzatokban lyukas. Egy, a téren felállított tábla jelzi, hogy azért van így, mert este alulról megvilágítják a teret, és a mélyből feltörő fények „szellemjárásként” hatnak. Úgy tűnik, mintha az úttestre festett átjáró zebrája része lenne az elénk táruló látványnak. A jól megkomponált, szimbólumokkal tűzdelt térnek különösen lenyűgöző a hatása. Két nagyméretű, felállított ágyúlöveg között kifeszített láncon keresztül lépünk be a „szent helyre”. Amint később megtudom, ez a Triglav osztrák-magyar torpedóromboló csatahajó lánca, a hajót az olaszok a háború után hadizsákmányként foglalták le. Az úton, amely a lépcsőzetesen kialakított csontkamrához vezet, 38 táblára azon helységek nevét vésték, ahol az I. világháborúban véres csaták zajlottak. Ezen egy oltárhoz hasonló  vörös márványtömbhöz érkeztünk, aminek a háta mögött szépen díszített vasajtón lehet lejutni az olasz 3. hadsereg főparancsnokának, Emanuele Filiberto Vittorio Eugenio Alberto Genova Giuseppe Maria di Savoiának (Duca d’Aosta) vagyis Aosta hercegének sírjához, akit Mussolini az első világháborút követően, a csatákban szerzett érdemeiért 1926-ban marsallá nevezett ki és 1931. július 4-én hunyt el. Mellette, kétoldalt öt tábornokának – Antonio Chinotto, Tommaso Monti, Giovanni Prelli, Giuseppe Paolini és Fulvio Riccieri  – hasonló, de szürke gránittömbökkel jelölt sírhelye áll. Ezek mögött 22, ember nagyságú lépcsőfokban kialakított fülkében 39.857 azonosított katona maradványait helyezték el, nevük ábécésorrendben olvasható. Minden síregység fölé a Presente (jelen) feliratot vésték be úgy, hogy egy adott szögből tekintve szinte csak ezek látszanak. Azt az érzést keltik, mintha a halott katonák parancsnokaik névsorolvasására válaszolnának egy égi hadseregben. Az olasz katonai szokások egyike, hogy a névsorolvasáskor az előző csatában elesett katonák nevének hallatán élő bajtársaik Presente!  felkiáltással válaszolnak, jelezve, hogy „lélekben” az eltávozottak is erősítik az alakulatot. A lépcsősor tetején a Golgotára emlékeztető három kereszt van, amelyekhez ha lentről közelítünk, kitűnik, hogy egy kápolna tetejére helyezték őket. A legfelsőbb lépcsőfokon, a kápolna bejárata mellett két,  nagyobb rézlemezekkel fedett sírhely látható, előtte babérkoszorúkat emelő, görög istennőkre emlékeztető szobrok. A két gyűjtőurnában 30.000-30.000 ismeretlen katona nyugszik. A kápolna egyszerű, fekete márvánnyal borított, három oszlop által tartott modern szerkezetű építmény, mennyezetén óriási kereszt, középen kétoldalt olasz zászló takarja az egyik tartópillért. Az oltáron Castiglioni Levétel a keresztről és Ke-resztút szobra áll, az oltár alatt felirat: „Terribilis locus iste” (Szörnyű hely ez). 

A kápolna melletti helyiségekben múzeum van, ahová a korábbi csontkamráról készült felvételeket és az ide eltemetett katonák iratait, háborús anyagokat állították ki. Az épület mögött emelkedik az isonzói csaták véres összetűzéseinek célpontjaként is sokat említett 86-os magaslati pont, ahonnan ellátni a piavei síkságra. A csúcson egy kilátót alakítottak ki, amelyhez két ágyú és lövedékek által övezett, kikövezett ösvény vezet. A képzeletbeli terepasztalon egy bronzmakett áll, amelyre az 1917. október 24-i, a 12. isonzói csata első napján fennálló frontvonalakat rajzolták be. Ez a csata úgy vonul be a hadtörténetbe, mint a caporettói áttörés, mint az első olyan hadművelet, ahol rohamcsapatok kialakításával a több mint 2000 méteres csúcsok közelében vonuló  olasz frontvonalakat sikerült alulról bevenniük a német és az osztrák-magyar csapatoknak. Az olaszok nagy veszteségek árán egészen a Piavéig vonultak vissza. Hogy miért nevezik ezt a hadműveletet a „caporettói csodának” is, az kiderül a következő részből.