„Rablás” a Mező utcában

Néha ünnep után kerülnek elő a régi, fényes díszek. Nem karácsonyfára való üvegmadarak, csengettyűk, hanem az év nagy részében lelkünk rekeszeibe rejtett, apró gömbök, olyanok, amelyeket egészen közelről kell nézni. Ismerős arcokat, történeteket láthatunk meg akkor bennük. A hatvanas évei elején járó asszony is egy ilyen különleges, mások számára láthatatlan gömböt forgatott az ujjai között, miközben az új év második napján egy több mint fél évszázaddal ezelőtti telet rajzolt körém.

– A Mező utcában, ahol életem első öt évét töltöttem, igazi mesevilág vett körül. A házunk mellett, az udvaron hatalmas fenyők őrködtek. Valahányszor lehullt a hó, azt képzeltem, hogy jóságos, fehér bundás óriások költöztek hozzánk. A kertben málnabokrok, meggyfák sorakoztak. Édesapám ősz vége felé madáretetőt szerelt az egyik fára, én pedig lestem, hogy mikor érkeznek ebédelni a cinkék. A szüleim kis jövedelmű emberek voltak, szerényen éltünk, mégis mindent megkaptam tőlük, amire szükségem volt. Csak egy játszótárs hiányzott. 

– Nem laktak a szomszédban gyermekek?

– De igen, csakhogy a szüleik nem szívesen engedték őket vendégségbe, mindig csak az utcán labdáztak, fogócskáztak. Engem viszont – késői gyermek lévén – nagyon féltettek édesanyámék, mindig szem előtt kellett lennem, nem mehettem a kapun kívül. Így nem is volt alkalmam az ismerkedésre. Egy nálam valamivel kisebb leánykával mégis sikerült egyszer összebarátkoznom. Emlékszem, az év utolsó előtti napja volt, a közeli boltba mentünk vásárolni édesanyámmal. Útban hazafelé megláttam a hároméves Delinkét, akinek a nagyszülei a mellettünk levő házban laktak. Az anyjáék mindig a hegyekben szilvesztereztek, és a kislányra ilyenkor – és máskor is sokszor – a nagyanyja vigyázott. Akkor is a mamájával volt, amikor megpillantottam. Édesanyámat mindenki nagyon barátságos, nyílt szívű asszonyként ismerte, bárkivel szívesen elbeszélgetett. Delinke nagyanyjával is leállt egy percre, én meg közben gondoltam egy merészet, és odaléptem a kislányhoz. Azt suttogtam a fülébe, jöjjön el hozzánk játszani, ne féljen, nem lesz semmi baj. Jött is engedelmesen utánam. Besurrantunk a zöld kapun, aztán kényelmesen elhelyezkedtünk a nappaliban kialakított játszókuckómban. Babáztunk, főzőcskéztünk, miénk volt a világ… Úgy tűnt, mintha órákat töltöttünk volna el ebben a tiltott boldogságban, bár valószínűleg tíz-tizenöt percnél nem tarthatott tovább. 

– Nem kezdték közben keresni a kislányt?

– Dehogynem. Úgy kiabálta a nevét a nagyanyja, hogy megfagyott a vér az ereimben. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy én okoztam az egész ribilliót, mi lesz, ha kitudódik. Gyorsan megragadtam Delinke kezét, és betuszkoltam a konyhába, onnan a spájzba. Kértem, hogy meg se mukkanjon, és újdonsült barátnőm megint szót fogadott. Bizonyára játékként fogta fel az egész helyzetet. Csak nekem kalimpált a szívem a torkomban. Egyszer aztán édesanyám hangját hallottam, próbálta megnyugtatni a szomszédasszonyt, aki mindegyre azt ismételgette, biztos beleesett a kertünktől nem messze levő Marosba az unokája. Akkor már biztosan tudtam, nem titkolhatom tovább, hogy én „raboltam” el Delinkét. A következő percekre nem emlékszem. Csak az van előttem, ahogy az idős asszony kivörösödve vonszolja maga után a bömbölő apróságot, akinek, persze, semmi kedve nem volt hazamenni, édesanyám pedig riadt madárként szemléli a jelenetet.

– Volt büntetés?

– Engem sosem fenyítettek úgy a szüleim, mint a legtöbb korombeli gyermeket. Az otthonunkba beköltöző szomorkás csend jelentette számomra mindig a legnagyobb büntetést. A „bűncselekményem” utáni napokban sem hallottam édesanyámat kacagni, énekelni, és a mindig mindenkivel viccelődő apám is szótlan lett. Majdnem egy hét telt el így. Aztán egyszer lekuporodott mellém anyám, és csak annyit kérdezett: te tényleg ennyire vágysz egy játszótársra? Azután nekem is szabad lett kijárni az utcára, a többi gyermek közé. Akkora mozgásteret, persze, nem kaptam, mint a velem egyidősök, édesanyám ugyanis azt kérte, hogy, ha kinéz az ablakon, mindig láthasson, de ez cseppet sem befolyásolta azt a boldogságot, amit a kapu túloldalán megtapasztaltam. Talán sosem éreztem magam olyan szabadnak, mint akkoriban. 

– Delinkével még volt alkalom játszani?

– Miután „elraboltam”, a nagyanyja szigorúan megtiltotta neki, hogy szóba álljon velem. Ő azonban önfejű, büszke kislány volt, ha meglátott, csak azért is mindig jó hangosan rám köszönt. Egy év múlva édesanyáméknak el kellett adni a Mező utcai házat, hogy ki tudják fizetni a féltestvéremet, aki apám első házasságából született, és mielőtt férjhez ment, a jussát követelte. Delinke nagyszüleihez is eljuthatott a hír, hogy elköltözünk, és bizonyára meg is tárgyalták otthon az ügyet, mert az ottlétünk utolsó hetében, egy délután, amikor éppen a ház előtt lézengtem, kiszaladt hozzám a kislány, és egy kicsi üveggolyót nyomott a kezembe. Ez volt a köszönet azért az együtt töltött negyedóráért. Sokáig őriztem az ajándékát, aztán egyszer elhullattam valahol. De ha nagyon akarom, most is a kezemben érzem. Sokáig sirattam a gyermekkori birodalmam, de most már tudom, hogy tulajdonképpen semmi sem vesztődött el abból a világból. Tényleg semmi… Még a költözésünk után kivágott fenyőóriások havas illata sem.