„Nem kiszolgáljuk, hanem szolgáljuk a közösséget”

Igen érdekes és aktuális tematikájú estet szervezett legutóbbi rendezvényeként a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. A KZST hagyományos, havi beszélgetőestjeinek februári meghívottja lapunk főszerkesztője, Karácsonyi Zsigmond volt, akivel Csíky Boldizsár, a társaság elnöke beszélgetett sajtóról, újságírásról, az elmúlt és az éppen zajló időkről, humorról és sajtóperekről, illetve mindarról, ami az elmúlt két évtizedben világunkban megváltozott.

Az estre ezúttal a Bernády Házban került sor, a szépszámú közönséget Csíky Boldizsár üdvözölte, majd, mintegy méltó kezdetként Boros Csaba színművész olvasta fel Bajor Andor Oszkár újságot ír című, vitriolban gazdag szatíráját. Ezt követően került sor a beszélgetésre, amelynek keretében Karácsonyi Zsigmond Csíky Boldizsár kérdéseire válaszolt.

– A Népújságból hiányzik a gyilkos humor, a jóindulatúból is kevés akad, nem használják. Ennyire komor a hangulat a szerkesztőségben?

– Hál’ istennek más időket élünk, mint a Bajor által idézett ötvenes évek. Azt, hogy a lapból hiányzik a humor, cáfolnám, hetente megjelennek például Nagy Miklós Kund finom vitriolba mártott jegyzetei. Ugyanakkor minden szombati lapszám címoldalán karikatúra található, ez országos viszonylatban is egyedi. Úgy látom, hogy sajnos mindannyiunk-ból kiveszett a humor. Egyrészt az elmúlt évtizedek során nagyon megnövekedett az ingerküszöb, és ezért sokszor igen vulgárisan kell kimondani a dolgokat ahhoz, hogy azok hassanak, ráadásul ha beazonosítható az illető, akkor perrel fenyegetőzik. 

– A sajtó kezdi elveszteni a hatalmát, elveszteni az erejét. Nem igényli a sajtót a társadalom?

– Húsz évvel ezelőtt a lap ólomnyomdában készült, a jegyzetfüzet és a ceruza volt az alapeszköz, most már okostelefonon nézegetjük a híreket. A műszaki fejlődés okozta részben azt az attitűdöt, amelyről beszéltünk. Megjelent a közösségi oldal, amelyen el lehet mondani a véleményünket a nagyvilágnak. Sokan kendőzetlenül írják le gondolataikat, és emiatt elindult egyfajta romlása a közbeszédnek. Azt, amit addig csak otthon engedett meg magának az illető, átvitte a köztérbe. Sajnos, erre sok kolléga is rálicitál, néhány, magát komolynak tartó médiaorgánum sok esetben szinte fésületlenül átvette ezeket a kifejezéseket. Régebb az újságíró írása átment néhány szűrőn. Ezek a szűrők sajnos kezdenek kikopni. És a sajtó ezáltal a hiteléből veszt. Pedig a közönség mindezt nem igényli: jellemző, hogy romániai magyar területen egy bulvárlap sem honosodott meg. Ha megfigyeljük, hogy hányan osztanak meg bulvár jellegű szövegeket, akkor észrevehetjük, hogy ugyanaz a kör teszi ezt. Ráadásul, a román médiához viszonyítva a hazai magyar média és olvasóközönsége kimondottan igényes. 

– A másik fél (például a román sajtó) teljes erőből manipulálja az olvasóit, mi pedig úriemberek vagyunk?

– Nem vagyunk azok, néhányszor én is elengedek olyan vezércikkeket, amelyekről gondolkodom, hogy nem lépték-e át a határt? De nem a sajtó feladata, hogy vitázzon a sajtóval. Vannak törvények, amelyek ezt szabályozzák, de ezeket sajnos senki nem veszi komolyan. Ami igazán fontos, az az, hogy jelentős dolgokban hangosan és egységesen szólaljunk meg. Sajnos ezt ma sem érzem eléggé markánsnak. 

– Az olvasóközönséget kiszolgálni vagy nevelni kell inkább? Talán utóbbi volna az eszköz, amivel segíteni tudnánk. Nyilván e kettő között létezik egy érzékeny egyensúly… 

– Egy karmesterrel vagy színésszel ellentétben számunkra a közönség láthatatlan tömeg. Azon több tízezer olvasónak, akihez eljut az üzenetünk, nem tudjuk az igényeit, képzettségét, elvárásait felmérni. Mi igyekszünk a közösséggel együtt gondolkodni, felvetni a problémákat. Nem kiszolgáljuk, hanem szolgáljuk a közösséget. Az a plusz, amit mi adunk, egy olyan eszköz lehet az olvasó kezében, amelynek segítségével döntési pozícióban helyesen tud dönteni. Ez okból is sokszínű a lap, nem egyetlen ember szemlélete tükröződik benne. Függetlenek vagyunk, de nem pártatlanok: a saját közösségünkhöz tartozunk, és ez kisebbségi létünkből fakad. Az amerikai okosok, akik idejöttek a fejünket tágítani, nem értenek ebből semmit. A helyi lapok a közösséggel együtt élték meg az elmúlt fél évszázad eseményeit, ezért közel érzik magukat hozzá. Nem hálószobatitkokról írunk, hanem arról, ami a közösség sorsát befolyásolja. Ez behatárol ugyan, de a legnemesebb feladat is egyben. És ezen küldetéstudat majd mindegyik erdélyi kollégában megvan, szemlélettől függetlenül. 

– Kisebbségi helyzetben vajon elég-e, ha csak informáljuk az embereket? Kié a felelősség amiatt, hogy annak a hangulatnak, amikor egy ügyre rá lehetett mozdítani ötvenezer embert, már nyoma sincs?

– Én úgy vélem, hogy a sajtó nem veszített az erejéből, de a sajtó a civil társadalom része, és mint ilyen, ellenőr szerepe van. De ha nincs mögötte támogatás, ha nem megyünk ki az utcára, amikor kell, ha a közösség nem mutatja ki az erejét, akkor mi is tehetetlenek vagyunk. Amíg nem lesz egy erős civil társadalom, nem születnek pillanatnyi politikai indíttatástól vezérelt civil kezdeményezések, addig nincs akire támaszkodni.

Ami a román–magyar együttműködést illeti, kiderült, hogy vannak nagyon értelmes és demokratikus gondolkodású román kollégák, akik többször kiálltak értünk, magyarokért. De tény, hogy Vásárhelyen részben a politikai környezet, részben a még mindig élő román területszerzési politika miatt nem engedik meg, hogy más hangok is hallhatóak legyenek. 

Az öncenzúrával, a nyugati sajtó iránti csalódottsággal kapcsolatban pedig megjegyezném: rá kellett jönnünk, hogy nem független a nyugati sajtó, sőt, az a sajtó, amiről példát akartunk venni, sokkal ellenőrzöttebb. Minket nem vásároltak fel a nyugati trösztök. Magyarországon négy nagy sajtóbirodalom vásárolta fel a helyi lapokat, és ott szigorúan megszabnak mindent. Mi azt írjuk, ami történt. Ők kreálnak történéseket. Az a dzsungelállapot, amiben mi leledzünk, talán inkább kedvez az igazság kimondásának. A bulvár számukra fontosabb. A másik nagy veszély, hogy a politikusok szereplési felületnek tekintik a sajtót. Minket, erdélyi magyar sajtót szerencsére senki sem akart megvásárolni, még élünk, ki-ki maga próbálja kivédeni a politikum vagy a gazdaság nyomását. És ez nem egyszerű, de úgy vélem, nekünk sikerült. 

Az elmúlt húsz évben a technika is megváltozott. Az írógépet el kellett dobni. Pedig az újságírónak semmit nem kell tudnia, csak kérdezni. A közösségi oldalakon azonban a kérdés, a visszakérdés elmarad. Szerencsére Vásárhelyen olyan tapasztalt kollégák vannak, akik gondolkodnak, visszakérdeznek. Na, ezt utálják a közszereplők. Pedig rá kellene döbbenniük, hogy ez a mi szerepünk. A digitális világnak ugyanakkor számos előnye is van, ezek egyike, hogy 18 éve vagyunk a világhálón. És ezzel óriási olvasótáborra tettünk szert, külföldön talán sokkal többen olvasnak minket, mint itthon. Ugyanakkor hasznosítani tudjuk a heti értelmiségieinket: történészek, irodalmárok, muzikológusok írnak nekünk, meg tudtuk nyerni őket, és nem kényszerültünk arra, hogy átvegyünk más anyagokat, bulvárhíreket. Ez az a nevelés, amiről beszéltem. Ami a Múzsa című, hétvégi kulturális-művészeti mellékletet illeti, senki más nem rendelkezik e téren ekkora hagyománnyal – negyed évszázaddal –, ilyen és ehhez hasonló melléklet a román napi-sajtóban nem is létezik. Nem tudom, rajtunk kívül hány más olyan sajtóintézet van, amely jogi szolgáltatást működtet. Mindez jelzi, hogy továbbra is szervesen együtt kívánunk élni az olvasóinkkal, hogy folyamatosan azt kutatjuk, hogyan lehetnénk még hasznosabbak. Csapatként működünk, 20-25 éves tapasztalattal dolgozunk, és remélem, nem vagyunk túl unalmasak.