„Mohácsi-védjegyes” előadás Marosvásárhelyen

– MOHÁCSI JÁNOS rendező csaknem három évtizeden át a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője volt, néhány éve szabadúszó. Sikereinek köszönhetően rengeteg felkérése van, azaz ott nem rendez, ahol nem akar. Minek köszönhető, hogy ezúttal épp egy marosvásárhelyi meghívást fogadott el?

– Csak magának a meghívásnak. Korábban, amikor Keresztes Attila Szatmárnémetiben volt igazgató, egyszer már meghívott, és ott jól dolgoztunk együtt a társulattal. Gáspárik Attila is hívott már úgy másfél éve, de akkor nem értem rá. Ez az oka annak, hogy most vagyok itt.

– A magyarországi kulturális élet meglehetősen polarizált, sok tekintetben politikai befolyás alatt áll. Ehhez képest milyennek látja az erdélyi színházi világot?

– Én nem vagyok otthon a román politikában, sőt, nem vagyok otthon a magyarban sem! Megvan a véleményem róla elég súlyosan, de aktívan nem politizálok. Itt meg egyáltalán nem tudom, hogy mi hogyan is van. Az mindenesetre nagyon jólesik, hogy nem kell foglalkozni a politikával. Ilyen szempontból hatalmas felüdülés ez a dolog, mert itt nem veri bele a politika az orrát mindenbe, amibe csak tudja. Legalábbis én nem találkoztam ilyesmivel. Ha annyira súlyos lenne a helyzet, mint otthon, akkor itt is éreztem volna a társulaton, hogy erőteljesen foglalkoztatja őket a dolog. Itt végig tudunk ülni egy estét úgy, hogy szóba sem kerül a politika, legalábbis nem emlékszem olyan helyzetre, hogy szóba került volna. Ellenben Magyarországon nem tudsz úgy leülni egy asztalhoz, hogy negyedóra múlva ne vesse föl a fejét a politika. Ami elég szomorú…

– Ön általában a csapatával dolgozik. A „Mohácsi-team”, azaz Mohácsi István dramaturg, Mohácsi András díszlettervező, Remete Kriszta jelmeztervező és Kovács Márton zeneszerző együttműködésében meglehetősen öntörvényű előadások születnek. Sok esetben saját szöveget írnak, vagy csak kiindulópontként használnak egy drámai alkotást. Ezúttal egy Molnár Ferenc-remekművet visznek színre, és erről a szerzőről tudvalevő, hogy a darabjai ellenállnak mindenféle „mesterséges beavatkozásnak”. Hogyan sikerül mégis Az üvegcipőből egy „Mohácsi-védjeggyel” ellátott produkciót megvalósítani?

– Tulajdonképpen itt annyi történik, hogy egyrészt szerzői jogilag tiszteletben kell tartanunk a darabot, mert Molnár Ferenc erősen „élő-jogos”, másrészt a nagy történet, Az üvegcipő meséje nem változik, ahhoz nem nyúltam hozzá. Viszont itt-ott karakteresebbek lesznek a figurák. A második felvonás nagyon komoly lakodalom jelenetében többen szerepelnek, mint eredetileg. Molnárnál csak jelzésszerűen vannak meg azok a figurák, akiket, remélem, sikerül erőteljesebben megszemélyesíteni, karakterizálni, színpadra hozni. A Molnárnál jelzett statisztériából inkább élő arcokkal rendelkező társaságot szeretnénk kalapálni. Ezenkívül Molnár bármennyire jól ír, az ő nyelve sem időtálló. Tehát nem árt a szövegeknek a pontosítása, hisz vannak olyan szavai, amelyeket ma már a kutya sem ismer. A kilencszázhúszas években ez nem volt probléma, de most „dekódolni” kell az akkori nyelvezetet. Az a szándék, hogy könnyed és erős szöveg legyen, és ilyen szempontból stilárisan is hozzá kellett nyúlni. Ezenkívül bizonyos momentumaiból szándékunk van kibontani valamilyen rendszert, mindezt pedig áthatja a Marci zenéje. Szerintem nem fogunk szégyent vallani azzal, hogy nemcsak Molnár, hanem valahogy mi is benne leszünk az előadásban.

– Milyen „játékszabályok” szerint építette fel a próbafolyamatot az eddig még nem ismert vásárhelyi művészekkel? Mit várt el leginkább: szakmai felkészültséget, erős munkatempót, kreativitást vagy partnerséget a kísérletezésben?

– Én azt hiszem, hogy igazából nem vagyok ennyire tudatos rendező. Az volt a fontos, hogy tudjunk együtt játszani azzal, hogy hogyan alakulnak ezek az emberek, mi a sorsuk, hogyan viszonyulnak egymáshoz, milyen sorsot szabadítanak magukra, hogy rontják el a saját vagy a mások életét. Ez a földerítés még most is folyik. Az, hogy felkészült színészek, az egy színháznál valamennyire természetes. Én nem minőségi ellenőrnek jöttem ide, hanem munkatársakat keresni és találni. 

– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a színház legfontosabb dolga az önvizsgálat, és fontos, hogy az Ön által rendezett produkció „beleharapjon valahogyan a néző lelkébe”. Hogyan látja ezt megvalósulni ezúttal Marosvásárhelyen?

– Szerintem ez itt is létre fog jönni. Bár most még a próbák felette manuális részénél vagyunk. Még be fog jönni a díszlet, össze lesznek eresztve a színpadi szereplők a zenekarral, még ezután lesz az, hogy a második felvonásban elkezd szakadni az eső, és ezek borzalmasan nehéz dolgok. De azt hiszem, hogy minden arrafele mutat, hogy nem marad nézői lélek seb nélkül.

– Sok sikert kívánok!

*

Mohácsi János a magyar nyelvterület egyik legelismertebb színházi alkotója, rendezései minden évben szerepelnek a legjelentősebb fesztiválokon, találkozókon.

Jászai Mari-díjas (1995), érdemes művész (2008), az Országos Színházi Találkozó díjazottja (1993, 1997, 1999), a POSZT díjazottja (2001, 2006, 2009, 2012, 2014), a Színikritikusok Céhének díjazottja (1994, 1995, 1999, 2001, 2004, 2009, 2011, 2012, 2013, 2015)

Kérdezett: Kiss Éva Evelyn