„Ki megeleveníti a mi lelkünket…”
„Jézus mondja: Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké…”
„Jézus mondja: Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért. Vitatkozni kezdtek egymás között a zsidók, mondván: „Mimódon adhatja ez nekünk a testét, hogy azt együk? Ezt mondta azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az Emberfiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs valódi élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital.” (János evangéliuma 6. fejezet, 51-55. versek. )
Református úrvacsoraosztások alkalmával legtöbbször elmondjuk, hogy az úrvacsora alapigéje írva található az első három evangélista: Máté, Márk és Lukács könyvében, de legtökéletesebben Pál apostol első korinthusi levelében a 11. fejezetben. Ebből az idézett igerészből azonban úgy tűnik, hogy Jézus nem csak az utolsó vacsorán hasonlította saját testét kenyérhez és nevezte az Ő vérét italnak. Egy korábbi alkalommal, a kapernaumi (Kafarnaum) zsinagógában elmondott prédikációjában is megtoldotta az „Én vagyok” mondások sorozatát (Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; Én vagyok a világ világossága; Én vagyok a jó Pásztor; Én vagyok az Ajtó; Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; Én vagyok a szőlőtő; Én vagyok az Alfa és Ómega, a Kezdet és a Vég) azzal, hogy saját magát Mennyből alászállott Kenyérnek nevezte. Felületes hallgatói nem értették ezt a jelképes beszédet, mint ahogy az emmausi tanítványoknak is csak akkor esett le a hályog a szemükről, amikor húsvétvasárnap délutánján az úton velük ballagó Vándor a házukba térve, szerény asztalukhoz ülve megtörte a kenyeret, de nyomban el is tűnt előlük. Csak akkor ismerték fel az Álruhás Feltámadott Királyt.
Nem csak a kapernaumiak nem értették Jézus szavainak a lényegét. Évszázadokig folyt a hitvita arról, hogy hogyan is kell értelmezni a Megváltó szavait: „Hoc est enim corpus meum” (Ez az én testem), amiből az együgyű nép gúnyszót költött: hókuszpókusz. Volt, aki kötötte az ebet, hogy az úrvacsora kenyere átlényegül, volt, aki szerint ez csak üres jelkép, egyszerű emlékeztető ceremónia. Egyesek a kovásztalan ostyára esküdtek, másoknak ez adiaforon (közömbös dolog). Egyesek megelégedtek a kenyérrel, mások az életüket áldozták, hogy a kelyhet is kézbe kaphassák: két szín alatt úrvacsorázhassanak. Egyesek ragaszkodnak az egy kehelyhez, mások a sok kis poharat részesítik előnyben higiéniai megfontolásból. Egyik vélemény szerint Jézus musttal osztotta az úrvacsorát, a másik szerint vizet és bort is kell a kehelybe önteni. Minden elvakult disputa gyökere ugyanaz az értetlenség, érteni nem akarás, mint ott a kapernaumiak kérdése: „Hogyan adhatja ez a testét, hogy együk?”
Ezt a kérdéskört járja körül egy, a kannibalizmus kultúrtörténetét tárgyaló könyv, amely az úrvacsorát is egyfajta kulturált emberevésnek titulálja, és amelynek akár illusztrációja is lehetne az az 1514-ben, éppen 500 éve készült fametszet, amelyen a művész úgy jeleníti meg a Temesváron kegyetlenül kivégzett Dózsa Györgyöt (aki mikor érdemelne meg városunkban legalább egy emléktáblát a Róla elnevezett sugárút valamelyik pontján, ha nem az idei kerek évfordulón?!), mint aki Jézus töviskoronáját viseli, és akinek a testéből szó szerint enniük kellett keresztesvezér bajtársainak, miközben a hóhérok Te Deumot énekeltek hangszeres kísérettel. Magyar a magyart falta. „Önfia vágta sebét”.
*
Olyan jó, hogy a mélyen hívő költő, Babits Mihály Eucharistia című csodálatos költeménye segítségünkre siet megérteni az Úr Jézus szavait, az úrvacsora és a húsvét lényegét:
„Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe – de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.
A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér
minden családot s törzseket.
Egyik karja az igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,
ha szellemében szellemünk
nem részes és úgy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?
Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,
hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.
(Eucharistia = oltáriszentség, úrvacsora-hálaáldozat )
*
Ezen a szép húsvéton, amikor végre a keresztyénség keleti és nyugati ága újra egyszerre ünnepel, halkulna el a minket sokszor elválasztó hagyományok és dogmák feletti vita, és húsvétunk nemcsak egy röpke emlékünnep, hanem boldog találkozás lenne azzal a Jézussal, aki táplálni akar minket, mint a legendabeli pelikán. Az emmausi tanítványok vendégszeretetével mondjuk naponta: „Maradj velünk, már-már alkony föd el!” és az 1700-as években élt német gróf Zinzendorf asztali imája szavaival hívjuk meg: „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk!”. Nem Neki van szüksége vendéglátásunkra, hanem a mi házainknak az Ő jelenlétére.
Egyházi jelképek: a pelikán
A fiókáit saját vérével tápláló pelikánt, néha a fészke alatt kígyókkal ábrázolva, a középkortól kezdve a keresztény hagyomány eucharisztikus (úrvacsorai) szimbólumként tartotta számon, mert életet adó vérét a megváltó Krisztus kiontott vérének jelképeként értelmezte. Erdélyben is a legkedveltebb Krisztus-szimbólumok egyike, az áldozatkészség, az önfeláldozás jelképe. Leonardo da Vinci így ír a pelikánnal kapcsolatos legendáról: „Roppant szereti a fiókáit, és mikor a kígyók megölik őket, s ő rájuk akad a fészekben, feltépi a mellét, s vérében megfürdetvén a fiókákat, életre kelti őket.” A pelikán gyakran szerepel címereken, kelyheken, úrasztali kannákon, szószékkoronákon, templomkarzatok mellvédjén, oltárokon. Az 1650-ben készült misztótfalusi úrasztali terítőn ez a hímzés olvasható: „Az Úr Jézus Krisztus az igazi pelikán, ki megeleveníti a mi lelkünket az örök életre.”
Szabó László ref. lelkész
