A „germanista” író, akinek szakterülete a dunai népek irodalma

A Café Central fejezet a bécsi kávéházakat idézi, amelyek asztalainál nagy írók vetették papírra műveiket, vagy olyan személyiségek töltötték pihenőjüket, mint Bronstein, alias Trockij, akit a forradalmárlét keserű vége is megtalál a messzi idegenben.

A Duna-kanyar Visegrádnál

(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

Bécs és Posonium

A Café Central fejezet a bécsi kávéházakat idézi, amelyek asztalainál nagy írók vetették papírra műveiket, vagy olyan személyiségek töltötték pihenőjüket, mint Bronstein, alias Trockij, akit a forradalmárlét keserű vége is megtalál a messzi idegenben. A Landtmann kávéházban Lukács György tartott előadást még az ötvenes években, propagandaszövegével a Szovjetunió mellett kiállva, alárendelve az ügynek saját személyét. Lukács munkásságával az író később is sokat foglalkozik.

A bécsi életbölcsesség lényege – állapítja meg az író, az „élni és élni hagyni, de a halált is közömbösen elfogadni.” Számos intézményt, teret, temetőt, emlékházat jár be az író, köztük Sigmund Freud házát és rendelőjét, amint írja, a „pszichoanalízis didaktikus múzeumát.” Megjelenik a Bécs szélén álló Hermes-villa, amelyet Erzsébet királyné annyira kedvelt, hálószobája falán Shakespeare Szentivánéji Álom-jából vett jelenetekkel. Itt írta költői naplóját, titkos érzelmeinek vallomását.

Burgenlandot, a Kismartoni Esterházy kastélyt, Haydn emlékét idézve mondja Magris, hogy ahol ő van, ott nem történik semmi rossz.

Pozsonyban a Vörös Rákhoz címzett régi patikában, ma gyógyszerészeti múzeumban őrzik Torkos Justus János Pharmacopea Hungariae című kézikönyvét 1745-ből, amely négy nyelven jelent meg. A berendezés, a farkasfüves, a fahéjas patikaedények a gyógyszerkészítés dokumentumai.

A városban tett séta, az ismerkedés arról győzi meg az írót, hogy ez maga a jelenben tovább élő századok, szenvedések megoldhatatlan konfliktusok rétegződésének színhelye. Jelképesnek tekinti a négynyelvű gyógyszerészeti kézikönyvet, megjegyezve, hogy az 1526-os végzetes csata után ez a város két évszázadon át a magyar királyság fővárosa volt.

Pozsonyban koronázták meg Szent István koronájával a Habsburgokat, Mária Terézia idejött segítséget kérni a magyar nemességtől.

Magris alaposan tájékozódott a szlovák irodalomban. Vladimir Minactól Hviezdeslavig és Frantisek Svantnerig az eminens művekből merítve eleveníti fel a szlovák történelem lapjait, a szlovák karaktert, az olykor mitikus ideológiát. A szlovák irodalom képviselőivel együttérezve, akik a nacionalista szellemű magyar közigazgatás alatt „létezésük mitikus felmagasztalásával tudtak védekezni a hatalom ellen, és a hatalom bűvkörébe került kultúra ellen” – Kafkát hozza föl, és osztja véleményét a kis népek irodalmáról, arról, hogy az írónak el kell szakadnia a kis népek irodalmától, túl kell lépnie rajta kérlelhetetlen távolságtartással.

A tátrai üdülőhelyek luxusturizmusa után ereszkedik a napraforgó és a kukorica melegségének színterére, a Pannon síkságra a szerző.

Pannónia

A Monarchia és a XX. századi magyar valóság összehasonlítása, a vasfüggöny közvetlen közelében levő Magyarország, a Kelet és Nyugat közötti választás kényszere történelmében – erről szerzi benyomásait Magyarországon a szerző. Az átfoghatatlan és rejtélyes ellentmondásoktól sem mentes országot igencsak költőin, íróin, életükön, eszméiken keresztül vizsgálja. Gyakran Lukács Györgyhöz fordul, amint „az értelmes élet lehetőségeit kereső” filozófust idézi, mondván, hogy a századforduló pezsgő budapesti kulturális életében nagy gondolatok és új utak nyílnak meg az esztétika és a szociológia előtt. Érdekes, nagyvonalú bedekkert alkot, amint bejárja Budapestet a Zserbótól a Hősök teréig, a Margitszigetig, hogy a szélesen hömpölygő Dunánál Ady és József Attila költészetét idézze.

A „zavaros, bölcs és nagy Dunáról” talán József Attila költészete mondja a legigazabbat.

Budapesti sétái idején jól tájékozódik, megjegyzi, hogy a rendszer „a marxista írókat részesíti előnyben”, bár a polgárság válságát leleplező írók is számíthatnak támogatására.

Babits Mihályt nagy költőnek tekinti, amint írja, „ő különleges eset”. A kultúrpolitika tiszteletben tartja, ám udvarias feledéssel elkerüli. Ezt joggal nehézményezi és oldalakon méltatja „míves gonddal csiszolt sorait”, nagyszerű beleérzéssel mondja, hogy ez a költészet „Pannon Árkádia”.

Kalocsán és Baján is jár, Szegeden és Mohácson, sokat tud Szulejmán és II. Lajos seregeinek végzetes összecsapásáról, a csatáról, amely évszázadokra megpecsételi egy nép sorsát.

A svábok és a szászok a Duna térségében

Claudio Magris mondja magáról, hogy „germanista, akinek szakterülete a dunai népek irodalma”. Ezek után nem csoda, hogy olyan buzgalommal vizsgálja a bánsági svábok és az erdélyi szászok történetét, irodalmát és történelméből kilépő jelenét. Az Anka néni című fejezet a temesvári és erdélyi látogatásairól, városnézéséről szól, egy kedves történettel vezeti be, amelynek hőse Reiter Róbert alias Franz Liebhard vagy fordítva. Milyen ismerős számunkra Reiter Róbert, de Franz Liebhard is. Egyazon személy. Az első nevén a magyar avantgárd költészet temesvári képviselője, aki a múlt század első évtizedeinek lázas szellemi életének egyik csoportjához tartozott. 1984-ben Franz Liebhard sváb költőként ünnepelte 85. születésnapját. Megváltoztatta tehát néhány évtized alatt nevét, nemzetiségét, nyelvét, stílusát. Munkássága a példa rá, ahogy Magris a bánáti létet, észjárást és irodalmat bemutatja.

Az élete sodrásában Triesztbe került Anka néni kalauzolásával, akinek szülővárosa Fehértemplom, Bela Crkva, Weisskirchen, a történelmi Magyarországról került Szerbiába. A kis csoport eltér a Duna egyenes folyásától, amikor Anka néni szülővárosában megpihen, és innen tesz kirándulásokat a közeli bánáti környéken. Így kalandoztak el a közel 100 kilométerre levő Temesvárra, hogy Adam Müller-Guttenbrunnól hallhasson az író. Utazása idején a Vajdaság Szerbia autonóm része, Jugoszlávia területe, itt van most Anka néni szülővárosa, Fehértemplom.

A népek mozaikja lett történelme folyamán a Bánság – Lenau, akit magyarnak tekintenek, de németül ír, Herczeg Ferenc, aki német származású, de magyarul ír, Milo Dor kortárs osztrák író, szerb szülőktől származik, egy szerb család hanyatlását írja le –, ki mindenki nem fordul meg ezekben a leírásokban. Temesvárt és Savoyai Jenő dicsőségét, Dózsa mártíriumát sem feledi az utazó, mígnem eljut Herta Müllerig, az akkor hallgatásra kényszerült, napjainkban Nobel-díjas bánáti írónőig, a romániai németség identitászavaráig.

A bánáti sváboktól Segesvárra visz az út, a szászok történetéhez, II. András magyar király kiváltságleveléhez. Magris megismerkedik a Karpaten Rundschau szerkesztőjével, Horst Schullerrel, Gerhard Csejkával, a fiatal bukaresti német kritikussal. Brassói látogatása után a transzszilvanizmusról elmélkedik, az 1848-as esztendő válságos időszakáról az itt élő nemzetek számára.