„A végeredmény az lesz, hogy ők jók lesznek!”

Világhírű musicallel búcsúztatja az óévet és köszönti az új esztendőt a Tompa Miklós Társulat. Fred Ebb–Bob Fosse–John Kander: Chicago című musicaljét Juronics Tamás Kossuth-díjas rendező-koreográfus, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjének irányításával viszi színre a Tompa Miklós Társulat.

A szövegkönyvet fordította Hamvai Kornél, a dalszövegeket fordította Varró Dániel. A Maurine Dallas Watkins Chicago című színdarabja alapján készült musical a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség (Budapest) közvetítésével kerül színre. 

– Juronics Tamás neve nem csak a sajtóból, médiából lehet ismerős a marosvásárhelyi és az erdélyi közönség előtt, hiszen immár húsz éve is elmúlt annak, hogy a Tavaszi áldozat és a Carmina burana táncelőadásokkal tájainkon is felléptek, nemrég pedig a Stabat Mater produkciót mutatták be Marosvásárhelyen a Szegedi Kortárs Balett művészei, kiknek művészeti vezetője Juronics Tamás koreográfus. Ezúttal viszont a Tompa Miklós Társulat kötelékében mutatkozik be rendezőként és koreográfusként. Hogyan éli meg a marosvásárhelyi alkotófolyamatot, hogyan egyezteti feladatait?

– Mivel egyrészt messze vagyunk Szegedtől, másrészt Marosvásárhelyen egy nagyon intenzív próbafolyamatot kellett kialakítani, ezért nem egyeztetek, hanem itt vagyok mindig. Az otthoni funkcióimat szerencsére úgy tudtam alakítani, hogy azokkal most ne kelljen foglalkoznom. A balett-társulat bizonyos szempontból „önjáró”, megvolt az ottani bemutató már novemberben, azután tudtam itt elkezdeni a munkát, a repertoárt pedig jó asszisztensek tartják kézben, sok előadást játszanak, amiket én sajnos nem látok – például lemegy a Diótörő sorozat –, de jól működik a csapat nélkülem is, így én teljességgel ide tudok koncentrálni. 

– Egy musical általában, a Chicago című produkció pedig kiemelten is nagy próbatételnek számító dalokat és erőteljes koreográfiákat tartalmaz. Milyen színvonalon valósíthatóak meg ezek egy alapvetően prózai színházi gárdával, azaz a Tompa Miklós Társulattal? 

– Kettébontanám a választ. Egyrészről a zenei megvalósításban természetesen arra törekszünk, és ez elérhető lesz, hogy nagyon jó minőségű legyen. Abban nem lehet kompromisszumot kötni. Úgy kell megszólalnia mind az énekesek, mind a zenekar szempontjából, hogy az a megírt szinten és élvezhetőségen legyen. Ebben Incze G. Katalin neve biztosítékot jelent. Az ő szakmai tudása és keménysége végig fogja vinni azt, hogy az egyébként nem sokat éneklő színészek is eljussanak a megfelelő színvonalra. De azt el kell mondanom, hogy nagyon jól éneklő színészeink vannak, bizonyos szerepekben pedig különösen jók, akik nagyon alkalmasak a szerepeikre. Említhetném Lőrincz Ágit vagy Bokor Barnit, akiknek nagy tapasztalatuk van a zenés műfajban, vagy a jelentős feladatot vivő Ördög Szabadi Nórit, aki fantasztikusan énekel, és akinek szintén nagy tapasztalata van, mint ahogy a Roxie-t játszó Varga Andinak is. Ez a része tudatosan ellenőrzött és jól alakul. Az előadás koreográfiai része – az egy másik játék. Ugye, nekem ez az alapvető szakmám. És itt egyfajta okosságra van szükség, mert nyilvánvalóan olyan koreográfiákat kell készítenem, amiket a színészek jól tudnak megcsinálni. Ráadásul olyan koreográfiákat, amik nagyon látványosak, mert ez mégiscsak egy táncos műfaj. Nagyon megdolgoztatom a színészeket, mert az a cél, hogy a legjobbat hozzuk ki a produkcióból, kicsit fejlesztve is az előadókat, de nyilvánvalóan az én saját meglévő lépésanyagomat redukálnom kell egy színész esetében, azaz „színésztáncokat” kell kialakítani. Itt nincs tánckar. Itt a színészek táncolnak, meg az egyetemről hívott színészpalánták. Ilyen szempontból is nagyon izgalmas a munka, mármint az, hogy hogyan lehet őket egy szintre hozni, egységesíteni. De a végeredmény az lesz, hogy ők jók lesznek! Tudom, mert van rutinom a „színésztáncoltatásban”. 

– A Chicago viszont nem csak egy éneklős-táncolós előadás, hanem egy nem mindennapi történetet is elmesélő színmű…

– A darab az én szempontomból elsősorban azért érdekes, mert egy koreográfus rendezte. Bob Fosse nagyon híres koreográfus és egyben rendező is, tehát a dolog ilyen különösen hasonlatos, hiszen egy koreográfus gondolkodásával a mozgás, a komponálás irányából közelíthetünk a műhöz. Mi ugyanakkor mégis a nehezebb utat választottuk, hiszen nem ezt a fajta formalista, kizárólag a tánc oldaláról való megközelítést használjuk, hanem belehelyezzük egy „majdnem reál” szituációba. Az diktálta ezt, hogy teljesen nyilvánvalóan a történet egyik legjelentősebb része az, hogy a média milyen szerepet tud játszani abban, hogy a sikert – ha csak pár másodpercig is – bármi áron megszerezzük. Ez már a húszas években játszódó darabban is érdekes volt, Amerikában már abban az időben megvolt a sajtónak ez a fontossága, nem beszélve a bemutató idejéről, a hetvenes évekről, amikor már a televízió és a sajtó nagyon nagy befolyással bírtak az emberekre. Ezt mondjuk a kelet-európai blokkban mi azért tudjuk kevésbé, mert nálunk az úgymond szabad sajtó csak a kilencvenes években indulhatott el, addig nem volt ilyen ereje a média világának. Ugyanakkor az nyilvánvalóan látható, hogy a kilencvenes évektől kezdődően az elmúlt huszonöt év bőségesen elég volt ahhoz, hogy ugyanarra szintre jusson ez a dolog, mint nyugaton. Mi ezt is akarjuk megmutatni, hogy mekkora annak a romlásnak a veszélye, amit a média képvisel, hogy micsoda rémséges dolgokat tud produkálni például a televízióban, és még nem tudjuk, hová tud alakulni. Ennek akarjuk egy példázatát adni, hiszen amit mi itt most létrehozunk, az egy televíziós műsor, a jól ismert kereskedelmi csatornák valóság-show-inak és tehetségkutatóinak egyfajta horrorizált keveréke, ahol a börtön gyilkosai játsszák ezt a játékot, és a tét az életük. Ez annak az alapgondolatnak egy mai továbbfejlesztése, ami szerintem ennek a műnek egy alappillére. Általában az egóról, az egók ütköztetéséről szól a mű, ami ennek a közegnek ad igazságot. 

– Juronics Tamás karrierjének minden jelentős mozzanata Szegedhez, a Szegedi Kortárs Baletthez kapcsolódik, melynek az alapítástól kezdve tagja. Hogy érzi magát, milyen élményeket gyűjtött munkája során Marosvásárhelyen?

– Az az igazság, hogy én az időm nagy részét a színházban töltöm. A főtéren lakom, onnan naponta besétálok, igazából keveset látok a városból, de az itteni életről a társulaton keresztül rengeteg impulzust kapok. Szerencsére van elég sok tapasztalatom más társulatokkal való munkában. Dolgoztam prózai rendezéseken Budapesten a Vígszínházban, a Radnótiban, rengeteg operát rendeztem, ami megint egy más műfaj. Ezek a kitekintések az én koreográfusi munkámhoz képest nagyon nagy tapasztalattal láttak el, ezért nyitottabb vagyok az ilyenfajta együttműködésekre, de a várossal való találkozásom viszonylag kevés volt, de még nem adom fel, talán még lesz alkalmam, bár sűrűsödnek a próbák is. Az viszont nagyon szép, hogy épp a karácsonyi időszakban vagyok itt, a város díszeit mindennap látom, naponta végig tudok menni a kidíszített városközponton, és ez nagyon jó hangulatot ad. 

Az interjút készítette: Kiss Éva-Evelyn