„A mérlegnek nincs nyelve”
2012-10-19 13:31:22
- Nagy Székely Ildikó
Szülőföld, szex és más kellemetlenségek címmel jelent meg Kincses Réka filmrendező első nagyjátékfilmje, melyet az idei kolozsvári Filmtettfeszt közönségének is bemutattak.
Szülőföld, szex és más kellemetlenségek címmel jelent meg Kincses Réka filmrendező első nagyjátékfilmje, melyet az idei kolozsvári Filmtettfeszt közönségének is bemutattak. Az emigráció jelenségét történetbe szövő alkotásról, illetve az otthonlét és -nemlét kérdéséről a múlt héten hazalátogatott filmrendezővel beszélgettünk.
– Egy korábbi interjúban Haza című készülő filmedről beszélsz. Hogy jött be a képbe a szexualitás?
– A történet egy magyar származású, Németországba kitelepedett családról szól. A bevándorlás témaköre volt a kiindulópont, ezt akartam ábrázolni egy család pszichológiáján keresztül, így kapcsolódik a mondanivalóhoz a nemi együttlét, azaz nemlét témája. Nap mint nap tapasztalhatjuk, mennyire masszívan és változatos formában van jelen most is az emigráció jelensége a kelet-európai valóságban. Én a középosztályt, azt az értelmiségi réteget akartam megközelíteni, amelyhez az anyagi okokból külföldre szerződő mérnökök, orvosok is tartoznak. Azt próbáltam érzékeltetni, hogyan működik egy olyan élet, amelyet kizárólag anyagi szempontok szerint rendeztek be. Ehhez hozzátartozik a kultúra, az identitás feladása, ami egyébként nemcsak a bevándorlókra, hanem az emberek többségére érvényes. A kelet-európai ember elvágyódása egy hosszú és bonyolult történet, én az egészet leegyszerűsítettem ebben a filmben.
– Biztos, hogy a saját történeted is ott rejlik az alkotásban.
– Igen, ez mindig így van. Én a kilencvenes években nem anyagi meggondolásból, hanem a bezártság elől menekültem, fontos volt nekem, hogy ott éljek, ott próbáljam ki magam, ahol senki sem ismer. Mindig is vonzottak a nagyvárosok, a rájuk jellemző nyüzsgés, a sokszínű kulturális élet.
– Csalódtál?
– Berlin nem okozott csalódást, de mindennek megvan az ára. Nem lehet egyszerre két helyen lenni, odakint nem érzem magam otthon, itthon meg unatkozom.
– Mégis, mi ad többet számodra, merre mozdul inkább a mérleg nyelve?
– A mérlegnek nincs nyelve. Semmi nem jobb valami másnál, ezeket a dolgokat önmagunkban kell kiegyenlítenünk. Ezért nincs külső megoldás a problémákra, azokat csakis belső kompenzálással lehet rendezni. Éppen azért jó kipróbálni az emigráns létet, hogy erre rájöjjünk. Nem lesz jobb az életünk, de megtanulunk valamit.
– Soha nem érezted magad otthon Berlinben?
– Dehogynem, sokszor. Az otthonlevésnek fokozatai vannak. Amikor az ember elfelejt gondolkozni, azonnal otthon érzi magát. A különbség a tudatban van.
– Visszatérve a filmre, műfajilag hova sorolnád?
– Nincs eldöntve, hogy vígjáték vagy pszichológiai dráma-e tulajdonképpen. A házaspár kapcsolatának belső mechanizmusát követi nyomon, ugyanakkor megtalálhatók benne a vígjátékelemek is, a nézők időnként hangosan nevetnek.
– Vannak különbségek a berlini, illetve a magyar közönség reakciója között?
– Lényeges különbségek nincsenek, mindkét publikum ugyanazokon a dolgokon nevet. A magyar közönség számára viszont fontosabb a téma. Az identitás kérdése ugyanis súlyosan magyar kérdés, a nyugat-európai nemzetek identitása sokkal egyér-telműbb. Most nem a németekre gondolok, bennük még dolgozik a történelmi bűntudat, önmagukhoz való viszonyulásukban vannak még törések. A kelet-európaiaknak viszont kimondottan nehéz identitásuk van, nem tudják, hogy honnan merítsenek erőt.
– A film a globalizációs témát is magába foglalja.
– Így van. A világon mindenki ezt a nyugati polgári jóléti „izét” próbálja utánozni, magáévá tenni. Ez viszont csak abban a közegben természetes, amelyben létrejött, minél távolabbi kultúráról van szó, a kelet-európairól vagy pláne az ázsiairól, annál furcsábbnak tűnik.
– A női főszereplő, Kerekes Krisztina amatőr színész. Hogy találtál rá?
– Régi ismeretség, most már barátság fűz hozzá. Ő is a filmes szakmában dolgozik operatőrként, az első kisfilmemben ő volt a világosító. Még a főiskolai években ismerkedtem meg vele, vendéghallgató volt Berlinben. Krisztina a Székelyföldön született és Ausztriában nőtt fel, saját honvágya mentén kapcsolódik a film világához. Egy olyan Sepsiszentgyörgy után vágyakozik, ami ma már nem is létezik, és ez a fiktív vágy elég ahhoz, hogy ne érezze otthon magát ott, ahol él.
– A történet férfi főszereplője – akit Bogdán Zsolt alakít – szintén szenved az otthontalanság érzésétől?
– Szerintem igen. De míg a nőben tudatos a honvágy, és ezt mindig elő is hozza, amikor ágybabújásról lenne szó, a férfi demonstratív módon titkolja, azt állítja, hogy neki mindegy, és olyan, hogy haza, nincs is. De úgy gondolom, hogy mindketten ugyanúgy érzik magukat, csak mivel párharcot vívnak, más az érvelési szempontrendszerük.
– Happy end vagy…?
– Sokan megkérdezték, hogy mi lesz ezzel a kapcsolattal. Felvillan a kibékülés lehetősége, egy szinte lehetetlennek látszó fejlődés első lépését teszik meg azzal, hogy a film végén kommunikálni kezdenek egymással. De ebből persze még akár válás is lehet.
– Korábbi, többszörösen díjazott alkotásod, a Balkán bajnok dokumentumfilm volt. Melyik műfaj áll közelebb hozzád?
– Mindkettő közel áll hozzám, viszont nagyon szeretek színészekkel dolgozni, ennek a filmnek is a színészvezetés az erőssége. A dokumentumfilmben erre nincs lehetőség, viszont a művészfilmet nehezebb és költségesebb megvalósítani.
– A marosvásárhelyi közönség mikor láthatja a történetet? Esetleg az alternatív filmfesztiválon?
– Nem adtam be a fesztiválra, de jövőben lehet, hogy megteszem. Kolozsváron a Filmtettfeszt szervezői kerestek meg, így került bemutatásra. Nem tudnám megmondani, mikor lesz látható Marosvásárhelyen.
– Mi lesz a következő alkotás, és milyen műfajban?
– Mindenféle ötletem és tervem van, mindenféle műfajban. Majd meglátjuk, mi működik előbb.
