Föld- és műrajzi helyzetét tekintve egész pontosan a Caravaggio nemzetközi repülőtér A 4-es és A 5-ös kapuja közötti tágasabb térben. Bergamo (Lombardia) városától úgy hat–nyolc kilométerre.
A zongora nyitott, úgy értem fedele felcsapva, bárki hozzáférhet. Azért is állították oda, hogy a műértő vagy zenélni tudó utazótömeg soraiból az, aki hivatást, hívást, ihletet, bátorságot (a magamutogatás, kéretlen feltárulkozás sincs kizárva az érzetek közül) tapasztal ereiben csordogálni művészetének és műízlésének fölmutatására, egy kis egyéni fellépésre – koncertmesterek és rendezők nélkül –, csak amúgy spontánul nekieshet a zongorának válogatatlan közönség előtt, és azt játszik, amit csak akar, amit tud, amiről úgy gondolja, hogy mások számára is fogyasztható, elfogadható, élvezetet nyújthat.
Nos, mindez egy átlagos októberi kedd délután, mely estébe és esőbe nyúlott, esett meg a szemünk láttára és fülünk hallatára. Valamilyen szerencsésebb csillagzat alatt állott a mondott keddi nap, ugyanis három ifjú ember is úrrá tudott lenni a világot jelentő billentyűk fölött.
Volt, aki jazzmelódiákat játszott saját átírásban (?), szépen improvizálva, más Chopinnel próbálkozott a repülőtér forgatagában (legalább húsz-egynéhány–harminc fapados járat indult, és óriási tömeg hullámzott a csarnokban), sőt akadt egy bátor vállalkozó, aki Beethoven-szonátákat (pl. Apassionata) adott elő, és az emberek felkapták a fejüket, felfigyeltek, felderültek, amikor Mozart könnyedebb műveit csillogtatta meg. Valamiért mégis az volt az érzésem, hogy a szólisták hivalkodás nélkül tették, a maguk és mások örömére. A gyerekek közül sokan elhallgattak, megbűvölten figyelték a zongorista kezét, játékát, és lehet, hogy egyesekben éppen akkor fogalmazódott meg a vágy, hogy maguk is megtanulnak e hangszeren játszani. Talán már ekkor eldőlt pályaválasztásuk is… ábrándoztam el.
Egy adott pillanatban a kétórás koncert alatt a zongoristához, aki minőségi jazzt játszott, odalépett egy öreg néger muzsikus, aki énekelt szöveggel kísérte az előadott dallamokat. Néha még elő is játszott néhány dallamot, amiből arra következtettem, ez lehet a hivatása. Beatles-nótákat véltem felismerni, amiből kifolyólag újfent csak azt a sajátos vélekedésemet kockáztatom meg önös módon, hogy a hatvanas-hetvenes évek beatzenei kínálata messze jobb volt, időtállóbb, idézhető, felidézhető, tartalmasabb, mint a ma hallható semmilyen pocsolyazenék, amelyek ömlenek az FM rádiókból unos-untalan.
Az emberek a zongora köré gyűltek, elhallgattak a párbeszédek, a telefonálók távolabb húzódtak, sokuk számára szokatlan újdonság volt, amitől nem tudták megvonni csodálatukat. Ma, amikor egyre kevesebb ifjú embert köteleznek a szülők, hogy hangszeres zenét tanuljanak, az ui. ma már nem tartozik hozzá az általános műveltséghez, nem a középosztálybeliség vagy polgári létforma sine qua non-ja. (Bürger Albert nagyiparos vagy Mentovich Ferenc filozófus tanár még természetesnek vette, hogy valamely hangszeren játszik, kvartettben zenél.) Igaz, ma, miként az én ifjúkoromban, ezelőtt ötven-hatvan évvel, a fiatal gitárt ragadott (kunyerált ki a szüleitől, vásárolt spórolt pénzéből, csereberélt), hiszen mindenképpen el akarta játszani legalább A felkelő nap házát (House of Rising Sun). Megtanult pengetni.
A műfaj szabályai szerint ennyi pozitívum mellett kell valamilyen ellensúly, ellentétel, kontrasztanyag. Akad, sajna, barátaim. Hangoskodó vásárhelyi nők és nehézfiúk közönséges rikácsolása, röheje, az életérzés gátlástalan felmutatása a döbbenten várakozó sorban, míg repülőre szálltunk. Menet is, jövet is. Ugyanazok a honfitársaink, ugyanazon a nyelven. A miénken.
