2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nagynéném szigete

Több évvel ezelőtt egy képzőművész kiállítását nyitottam meg Marosvásárhelyen, amikor a megnyitón váratlanul megjelent egy szolid elegánsan öltözött hölgy, és melegen üdvözölt. Amikor megkérdezték tőle, hogy honnan ismer engem, azt válaszolta magabiztos nyugalommal, mint a színésznők a színpadon: a nagynénje vagyok!

Nos, Zoltán Ildikó tanárnőt sokan ismerték Vásárhelyen, engem (mint rég eltávozottat) már kevésbé, ezért nagyot nőttem a szemükben, hogy a neves „bolyais” tanárnőnek van egy ilyen rokona, aki valamiket beszélt itt a híres képzőművésznő megnyitóján. Senki nem tudta, hogy ő egyáltalán nem a nagynéném, se a tanárnőm nem volt, hanem mindennél több. Ő a családunk példaképe. Róla neveztük el a lányunkat is Ildikónak. 

Nevettem a szemében derűsen csillogó diákcsínyen, és ismételgettem magamban az új bemutatkozást: bemutatom a Nagynénémet! Valóban ő lehetne és örökké is ő volt az én választott nagynéném. Gondoltam. Csak nem tudtam róla. Hogy nem ismertem fel korábban? Hiszen mindig ő volt. 

Zoltán Ildikó tanárnő egykori tanítványa, Székely Szabó Zoltán 2012-es könyvbemutatóján 
 Fotó: Antal Erika


Érettségin, a magyar dolgozatíráskor bejött egy csodálatos, kék szemű, biztatóan mosolygó tanárnő, és nézegette, amint körmöljük a dolgozatokat. Idegen tanárok érettségiztettek, nem ismertük őket. Én csak lopva néztem rá, de nem is érdekelt, hiszen olyan sok mindent le akartam írni a dolgozatban, hogy nem törődtem volna, ha maga Münchausen báró jön be, azzal sem. A tanárnő megállt mögöttem, nézegette a dolgozatomat, de nekem természetesen ilyen apróságokra nem volt érkezésem. Ez még a korábbi rendszerváltás idején történt, amikor Gh. Dejt váltotta fel Ceauşescu. Akkor hirtelen megváltozott a történelem-politika víziója, és mindent másként kellett mondani, mint az előző rendszerben. Felszabadultunk! Mondták. Már nem internacionálé, hanem nacionálé stb. A magyar oktatás nem sokat változott, lélekben nagy kisebbségiek maradtunk, így azzal nem volt gondom. Igen ám, de a román történelem szóbelin már nagy bajba kerültem. Kihúztam számomra a legnehezebb tételt: a felszabadulást. Hát én még a korábbi rendszerben nőttem fel, kérem szépen, akartam védekezni, amikor azt sulykolták, hogy a „nagy hősi szovjetek” stb. felszabítottak. Azt már tudtam, hogy ezt nem szabad mondani, mert mi szabadítottuk fel magunkat! Punktum. Amikor a szigorú, idegen történelemtanár felszólított, csak annyit tudtam kipréselni magamból: „hát, felszabadítottuk magunkat”… A tanár szerette volna tudni: hogyan? De erre már tiszta lelkemmel magam is szerettem volna tudni a választ… Ugyanakkor alig bírtam visszatartani a röhögésemet, mert Münchausen báró jutott eszembe, ahogyan hajánál fogva kihúzta magát a ganédombból, és még szerencse, hogy nem mondtam meg, min vigyorgok… De. Ekkor kinyílt az ajtó, bejött a szép kék szemű tanárnő, és valamit féhangosan odasúgott a történelemtanárnak, hogy én írtam a legjobb dolgozatot magyarból, vigyázzon… A tanár megvetően rám nézett, és elengedte nekem a „felszabadulást”. Intett, hogy elmehetek. Kint hangosan köszöngettem Münchausen bárónak, hogy nem röhögtem el magamat. 

Amint sértett vigyorral jődögéltem lefelé a lépcsőn, mert azért bántotta a büszkeségemet, hogy Münchausen bárón kívül semmi más nem jutott az eszembe, odajött a tanárnő, és elhívott hozzájuk egy délutáni teára. 

Így kezdődött az én valódi iskolába járásom érettségi után. Merthogy akkori férje, Kapusi Antal (írói neve: Kapusy), aki az orvosi egyetem fiziológia tanszékén adjunktus volt, civilben a közép-európai tudományok szellemi organizátora (Ildikó szerint „princepsz transzilvanié”-nak képzelte magát), a magyar, lengyel, szlovák, szerb nemzeti irodalom és az eszperantó nyelv nagy tudósa, azonkívül, hogy németül kitűnően beszélt, angolul, franciául olvasott (hát a románt már nem is említem, mert ugye az természetes), a jelenkori irodalmi könyvekkel és kapcsolatrendszerével ismertetett meg a későbbi évek során. Zoltán Ildikó tanárnő mindezt a világirodalom szeretetével, német- és franciatudásával, latin idézeteivel és ironikus megjegyzéseivel egészítette ki, terelt valamilyen szellemi egyensúly felé, nehogy elbízzam magam a nagy nemzeti irodalmakban. Úgyhogy amikor végre két év késéssel bejutottam a kolozsvári egyetemre, már sokkal több művet, sokkal több írót ismertem személyesen is, mint több későbbi egyetemi kollégám. Mai divatos kifejezéssel, a „szekusdossziémban” meglepődve olvastam, hogy már 1968-ban feljelentett egy történészhallgató „barátom”, hogy Magyarországon Kapusival és Zoltán Ildikóval meglátogattuk Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Sántha Ferencet és B. Nagy László irodalomkritikust. A találkozót megemlíti nevek nélkül Németh László is egyik tanulmányában, a „tanárnőre” emlékezve. Szerencsére se Duray Miklóst (Cseh)Szlovákiából, se Varga Zoltánt az akkori Jugoszláviából, se Fábry Zoltán nevét nem ismerte a feljelentő, így a későbbiekben a házkutatások alkalmával begyűjtött írásaimon töprenghettek a gyanakvó „csodaszerv” kutatói: – hogyan, kikkel is terjesztették „ezek” a lassú kultúrvírust a napfényes romániai korszakban? 

A kétéves „nagynénisziget” college után – amely aztán kiegészült egy életre szóló magántanulói, mai napig tartó szellemi tornával – nyugodtabban néztem szembe a világi hatalmakkal, amelyek megpróbálták szétválasztani az észt az erkölcstől, a szépet a jótól, a gondolatot a szabadságtól. Bevallom, állandóan vitatkoztam kedvesen, de rejtélyesen mosolygó Nagynénémmel. Szigorúan elolvastam a műveket, amiket ajánlott, majd megírtam a ledorongoló véleményemet. Nekem nem volt tanárnőm, megtehettem. Nem vártam tőle semmilyen „átmenőt”. Persze hogy szerettem volna, de inkább nem. Aztán jót nevettünk, amikor elolvasta, és elgondolkozott azon, hogy talán így is meg lehet közelíteni a kérdést. Most már tudom, miért nem haragudott meg rám. Mert ő az én igazi tanárnőm. Jól tudta, hogy az oktatásban nincs gyűlölet és elutasítás, a tanár soha nem sértődhet meg, a pedagógiában csak kísérleti eredmények vannak. Ez volt az aranyszabálya. Kitörő természet- és életszeretete, amelyet a művészetben, irodalomban és zenében is megtalált, egészült ki a segítségnyújtás magabiztosságával, és hogy a fizikailag beteg férj mellett még volt energiája szellemi műhelyteremtésre is, ez már nem csak a hiten, hanem az alkatán és erkölcsén múlott. Olyan szellemi légkörre és tisztaságra vágyott, mint Zoroaszter hívei, akik megvetették a hazug szót és a butaságot. Különválasztották a látszatot a lényegtől. Iróniával védekezett. Néha tanítványai mesélték, hogy féltek ettől az iróniától az osztályban. Én igen jól tudtam: ez az ő színpadi elhivatottságának leplezése. Minden jó tanárban ott rejlik a színészi tehetség csírája, minden precízen előkészített, koreografált óra egy új színészi fellépés. A legnagyobb kihívás: a kételkedő, gyanakvó diákok meghódítása. Iróniájával oldotta fel a belső művészi tisztaságra való törekvése és a feltételezett külső szenvtelen fogadtatás közötti feszültséget. Aki ezt nem értette, nem érezte, nem fogadta el, az nagy ívben elkerülhette a nagynéni szigetét. 

Mesterien tudta megvédeni magát a hétköznapi kiszolgáltatottságtól, a tanári munkát lenéző antiintellektuális veszedelmektől. Belső tisztaságát távol tartotta a külső hatalmi szennytől, és még talán egytől tartott: nehogy csak szépnek nézzék, és ne okosnak. A szellemiekhez menekült. Műveket idézett és riposztolt. Ugyanezt várta el másoktól is, nem a meghunyászkodást. Ezért vitatkozom vele ma is minden levelemben, mint Antoine és Désiré a Bereményi Géza és Cseh Tamás lemezén: ha ő ideáll, én oda, nem is oda, ide, sőt még idébb… Hm. Hogyan is van ez?

Igen, a szellemi nagynéném műhelyében sokan jól éreztük magunkat. Ott ismertem meg Vári Attila írótól (ma Bp.) pszichológusokig orvosokat, közöttük dr. Kovalszki Pétert (ma Detroit), dr. Kikeli Pált (Marosvásárhely), dr. Farkas (Halász) Zsuzsát (Magyarország), hogy csak a korosztá-lyomat említsem, és sokan másokat, akikkel együtt ültük körül a Bolyai utcai szőlőlugas melletti asztalt. Sőt tudom, hogy a műhely napjainkban is folytatódik, hiszen nála találkoztam legutóbb Schneller Mária képzőművésznővel és néhai férjével, Szabó Zoltán Judokával. 

Életem szerencséje, hogy ő lett a Nagynénim. És az is, hogy otthon, az iskolai „szereplőruháját” levetve, családias, házi iróniával teremtett meleg intellektuális légkört a bolyais kultúrszigeten. 

Valahányszor Vásárhelyre megyünk, mindig természetesen mondjuk: megyünk haza, Ildikóhoz. Sajnos ebben a járvány adta világban nem köszönthetjük élőszóval, csak távoli integetéssel: éljen sokáig a mi Nagynénink! Hogy legyen akihez hazamenjünk. 

Ágoston Vilmos, Gabi és Ildikó, Anna, Péter 

San Antonio, Texas, USA 


Hetvenéves a berni vb-döntő 1 órával korábban

Épített örökségünk 1 órával korábban

Plaza M 2 órával korábban

Műsorkalauz 4 órával korábban

Marco Rossi marad 1 nappal korábban

Háromnegyed siker 1 nappal korábban

Megsimogatni a lelkeket 4 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 4 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Műsorkalauz 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató