Zenével gyógyító orgonista

Hogyan lehetne enyhíteni az oktatás zsúfoltságán? – ez a kérdés sok embert foglalkoztat. A válasz szinte magától érkezik: csökkenteni kell a tanórák számát. Igen ám, de mely tantárgyakból vegyünk el? – hivalkodik a következő kérdés. A... a... hoppá, megvan: a „melléktantárgyakat” akár ki is lehetne venni a nevelésből! Ez lenne a legjobb – vágják rá sokan még a pedagógusok közül is. Remélem, senkit sem sértek meg, de szűk látókörűnek kell neveznem azt a pedagógust (és nem pedagógust), aki fő- és melléktantárgyakban gondolkodik, vagy esetleg – Isten bocsássa meg neki – éppen a zeneórák eltörlésén elmélkedik.

A zene nem csak a szórakoztatóipar alapanyaga! Bár manapság úgy tűnik, a zene is csak a pénzről szól, mégis sokkal több annál. A zene gyógyszer! És ami még meglepőbb, zenével nemcsak a lélek bajai kezelhetők, hanem testi problémák is. A gyógyászatban nagyon fontos a megelőzés. A muzsika nem más, mint egy bizonyos életbiztosítás. Hogy hogyan működik ez a zenei „bank”, az némelyeket elszomoríthat: zenetanulással!

Dr. Gottfried Schlaug neurológus egy interjúban elmagyarázta, hogyan lehet valós testi gyógyszer a zene. De mielőtt rátérnénk a zene gyógyító hatására, érdemes belepillantanunk a kutatóorvos életrajzába.

Kisgyerekként hatévesen kezdett el harmóniumon játszani. A harmónium egy olyan billentyűs hangszer, melyet lábbal kell fújtatni ahhoz, hogy megszólaljanak a sípok. Akár azt is mondhatjuk, hogy a harmónium egy hordozható orgona. Szülei nem tiltották a hangszertanulástól, sőt bátorították. Kilencéves korában az édesapja elektronikus orgonát épített a fiúnak, hogy megkönnyítse a gyakorlást. Tizenkét évesen már valódi „munkahelye” volt, ugyanis vasárnaponként gyülekezeti orgonista szerepet vállalt.

Gottfried Schlaug tovább folytatta az orgonázást, és a bécsi konzervatóriumban tanult. Aztán egyszer fiatalos szenvedéllyel átértékelte az életét, és az orvoslás felé fordult. Ideggyógyásznak tanult. Jelenleg Bostonban a Beth Israel Deaconess Medical Center kutatója és a Harvard Egyetem orvosi karának tanára.

Orvosként sem vált meg az orgonától. Ha lehetősége adódik, naponta gyakorol a kórház kápolnájában és a gyülekezetben, ahova tartozik. Az interjúban kiemelte, hogy minden orgonistának Bach a tanítómestere. A barokk nagymester elképesztő mennyiségű művet írt orgonára, melyek közül a legtöbb kihívást jelent az előadó számára. Gottfried Schlaug azonban nem csak Bach-rajongó, előszeretettel játszik Cesar Franck, Charles Widor és Marcel Dupre által szerzett műveket is, sőt repertoárja sokkal bővebb.

Kutatótársaival hosszú ideig tanulmányozták a zene és az agyműködés közötti kapcsolatot. Eleinte azt feltételezték, hogy a zene csak egyik agyfélteke tevékenysége, de a képalkotó készülékek segítségével bebizo- nyosodott, hogy a zene gyakorlatilag a teljes agyat hozza működésbe, és 

kapcsolatokat sző a két agyfélteke között.

Minél inkább megbizonyosodott a zenélés pozitív hatásairól, apaként annál jobban biztatta gyerekeit a zenetanulásra. Így mindkét gyereke csellón tanul. Minél inkább látja a zene pozitívumait, annál inkább sajnálja, hogy kevés helyen veszik kellően komolyan a zenetanulást, annak ellenére, hogy rendkívül sok előnnyel jár ez a tevékenység. Hozzáteszi, nem kell mindenkiből zenészt nevelni, de a zenei élmény, az ének, a hangszerjáték, esetleg az improvizáció mind-mind általános agyi fejlődéshez vezet, ami előnyére válik a többi tantárgynak.

Orvosi karrierjében volt már példa arra, hogy valaki éppen a zene által gyógyult meg. Valószínűleg mindenki retteg a stroke szó hallatán is. Az agyvérzés vagy agyi érelzáródás gyakran súlyos, sőt halálos is lehet. De van lehetőség a gyógyulásra is. Schlaug a következőképpen vázolja a helyzetet: ott fekszik előtte egy zenész, ő a neurológus. Mindketten tanultak zenét, mindketten gyakorolják is. A diagnózist követően az első lépés egyfajta „zeneszerzés”, éneklés, amely segíti a beteget a felépülésben, hogy visszanyerje a beszéd képességét.

Schlaug professzor a zenei intonációs terápia nagy támogatója. Hogy milyen eredmények érhetők el ezzel a módszerrel, arról a példák beszélnek.

Egy bizonyos Gabrielle Giffords nevű hölgy agyi sérülés következtében nem tudott beszélni. Hosszú, kínos terápiával tanulgatta újra a beszédet. Amint küzdött a szavak kimondásával, egyszer sírva borult a terapeuta karjai közé. A gyógyító módszert váltott, és énekelni kezdtek. Ekkor következett a döbbenet: a hölgynek énekelve sikerült tisztán ejtenie a szavakat. Az ének visszaadta a reményét, hogy mégis képes lesz kommunikálni a világgal.

Robert Gupta hegedűművész a 2010-es TED-konferencián A zene gyógyszer, a zene egészség című előadásában kiemelte: „Schlaug egy a kiváló harvardi, a zene és agy kapcsolatát tanulmányozó ideggyógyászok közül. Nagy támogatója a zenei intonációs terápiának, ami nagyon népszerű technikává vált a zeneterápiában. A beszédzavaros szél-ütéses betegeinél azt tapasztalta, hogy bár három-négy szavas mondatokat nem képesek alkotni, el tudnak énekelni dalszövegeket, legyen az a »Boldog születésnapot« vagy a kedvenc daluk az Eagles-től vagy a Rolling Stones-tól. 70 óra intenzív énekóra után rájött, hogy a zene szó szerint átdrótozta a betegei agyát, és létrehozott egy homológ beszédközpontot a jobb agyféltekén, hogy ellensúlyozza a bal agyfélteke károsodását. (...) A zene és a zenehallgatás mozgósítani tudja az egész agyat az elülső agykérgünktől a kis-agyig, hogy elkezdték a zenét alkalmazni az autista gyermekek gyógyításában, a stressz, a szorongás és a depresszió oldására, hogy a zene csillapította a Parkinson-kóros betegek remegését és stabilizálta a járásukat, és hogy a késői stádiumú Alzheimer-kórosok, akiknél már annyira előrehaladott volt a betegség, hogy a családtagjaikat sem ismerték fel, a gyermekkorukban hallott Chopin-dallamot gond nélkül elzongorázták”.

Ugyancsak Robert Gupta számolt be egy megragadó esetről: „Egyik rendezvényünk után, a Patton Állami Kórházban San Bernardinóban egy nő jött oda hozzánk, könny folyt az arcán, görcse volt és remegett, de gyönyörűen mosolygott és azt mondta, hogy még sosem hallott klasszikus zenét, nem gondolta, hogy tetszeni fog, még sosem hallott hegedűszót, de ez a zene olyan, mint a napsugár hangja, és sosem jön senki meglátogatni őket, és amikor meghallott minket játszani, először hat év alatt a remegése minden gyógyszer nélkül elmúlt”. Mégis igaza lehet Guptának, amikor gyógyszernek nevezi a zenét.

Dr. Gottfried Schlaug professzor gyakran hangoztatja, hogy „a zene kiváló eszköz ahhoz, hogy válaszra bírjuk az agy passzív részeit”. Stroke után a betegek egy része nem tud beszélni, de a szavakat énekelve már képesek lehetnek a kommunikációra. A terapeuták e felfedezés után dallammal együtt tanították a szavakat a betegeknek, hogy előbb a legfontosabb szükségleteiket tudják jelezni. Rájöttek, hogy dallam segítségével sikerül „újrahuzalozni” az agyat, kikerülve ezzel a sérült részeket.

Corin Ashley dalszerző és énekes különösen szerencsésnek tartja magát. A gitáron, basszusgitáron és billentyűs hangszereken játszó zenészt stroke érte. „Amint a kórházi ágyon feküdtem, arra gondoltam, hogy a családomon fogok segíteni, ha már zenélni úgysem leszek képes. Dr. Schlaug professzor elmagyarázta a helyzetemet: az agyad súlyos sérülést szenvedett, de nem akarom, hogy félreérts. Ez nem egy kisebb stroke volt, hanem egy nagyon nagy. De azt hiszem, ha keményen harcolsz, felépülsz, és újra játszhatsz.” A professzor részletesen elmagyarázta betegének a gyógyulás tervét. A zenész felesége felvitt egy billentyűs hangszert a kórházba. Schlaug folyton azt hangoztatta, hogy a zene multiszenzoros tevékenység, és gondoljon olyan zenékre, amelyeket jól ismer, és próbálja meg lassan lejátszani őket. Néhány héttel a kezdés után megmozdult a beteg bal keze. Aztán képes volt megfogni egy papírlapot. Napi öt-hat órai zenélés és kitartó munka eredményeképp a hangszert is képes volt megszólaltatni. Végül két évvel a stroke után teljesen felépült, és újra aktív zenészként él.

Schlaug professzor arra is figyelmeztet, hogy zenéléssel akár a diszlexiás tünetek és nyelvi hiányosságok is enyhíthetők. „Az eredmények arra utalnak, hogy egy zenei beavatkozás, mely erősíti az alapvető felfogóképességet, bizonyos nyelvi hiányokat is orvosolhat.”

A zene tehát egyfajta életbiztosítás, és azok részesülhetnek az előnyeiben, akik „befizettek”, vagyis kellő komolysággal tanulták is a zenét. Ha feltesszük a kérdést, hogy hol vesszük hasznát a zenetanulásnak, talán megesik, hogy sose jön pénz belőle, de mindig ott van mellettünk lehetőségként, ha netalán éppen agyi balesetből kell felépülnünk. Aki mellőzni akarja gyermeke zenére való tanítását, az csak időt akar spórolni, de nem tájékozódott kellően arról, mekkora lehetőséget utasít el döntésével.