2020. április 10., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az űrhajósok toborzása még messzemenően nem jelenti azt, hogy aki jelentkezik, abból űrhajós is lesz. Gondoljunk bele, mekkora verseny lehetett, amikor 5329 jelentkező közül választottak ki egyetlen személyt, akit majd az űrbe küldenek! Akik úgy álltak a próbák elé, hogy nekik semmi esélyük, azok valóban már az első körben kiestek. Már az ötszáz kiválasztott közé való bekerülés is megtisztelő helynek számított, aztán következett az ötven kiválasztottat tartalmazó lista. Végül – az átlagember számára hihetetlenül részletes interjúk és vizsgálatok után – eldőlt, hogy Chris Hadfield lesz a legalkalmasabb arra, hogy az űrbe utazzon.

Egy ilyen várva várt hír hallatán sokan azt hinnénk, hogy ezzel máris csomagol az űrhajósjelölt, és másnap már dagadó önbizalommal beül az űrhajó parancsnoki székébe, és repül fel az égbe. Hadfield egy bölcs ember alázatosságával elárulja, hogy „Mindig úgy érzem, csalódást keltek az emberekben, amikor megmondom nekik az igazságot: pályafutásunk legnagyobb részét a Földön töltjük, kiképzésen veszünk részt”. Érdemes jól megjegyeznünk az imént idézett mondatot, mert manapság minél kevesebb erőfeszítés árán szeretnénk látványos sikereket elérni. Itt viszont egyértelmű, hogy aki arra pályázik, hogy egyszer valamikor feljut a magasba, annak bizony kőkeményen tanulnia kell.

A mai társadalomban egyre inkább uralkodó az a nézet, hogy meglegyen a diploma, a pecséttel, aláírásokkal díszített hivatalos papír – mert ez a cél. Sajnos, ez a cél nem más, mint papírcél. Aki azért tesz valamit, hogy papírja legyen, az eleve célt tévesztett, mert az igazi lényeg a célhoz vezető út. Hadfield közérthetően fogalmaz: „Az utazásra figyelj, ne az úti célra, ahová meg fogsz érkezni”. Ő űrhajósként jól tudja, hogy ha útközben nem figyelnek pontosan a legapróbb részletekre, célt téveszthetnek.

A három zenész, Tom, Roman és Chris Hadfield a Szojuz űrhajóban


Hadfield könyvét olvasva magamban elmosolyodtam a következő mondaton. „Minél többet tudunk, annál tudatosabban cselekszünk, és annál jobban fel vagyunk vértezve a dolgok szerencsétlen kimenetele elleni harcban, még az utolsó pillanatban is.” Az űrhajós eme állítását ma sok diák és szülő is igyekszik cáfolni, mert mindig arra összpontosítanak, hogyan lehetne minél kevesebbet tanulni. Különös földi – hadd ne mondjam, földhözragadt – paradoxon, hogy több szülő küzd azért, hogy a gyereke elit iskolába járjon, s aztán nemsokára megkíséreli rávenni a zenetanárt/tanárnőt (remélem, másokkal nem esik meg ilyen, csupán a zenészekkel!), hogy ne tanítson ezt meg azt, és a gyerek származását díjazza nem kisebb, mint tízes jeggyel. No – gondoltam magamban mosolyogva –, az ilyen gyerekből nem lesz űrhajós…

És ha már újra szóba került a zene, talán nem véletlen, hogy az űrhajósok között nagyon sokan zenélnek. Vajon azért van ez így, mert az űrhajósképzőben csupa unalmas melléktantárggyal tömték az elszállni készülő emberek fejét, s ők azalatt a nagy semmittevés közepette el-elpengettek egy-egy altatót vagy egy keményebb rockzenét ébresztőnek? Vagy az igazság valahol máshol keresendő – a valóban tudni akarás fehérholló-fészkében?

Chris Hadfield űrhajósként meglepően sokat ír a zenéről, zenélésről. Az egyik különösen hosszúra tervezett űrutazás mindhárom tagja kitűnő zenész is volt. „Tom például képzettségét tekintve orvos, akiben megvan a betegre jó hatást tevő, gyengéden segítő viselkedés képessége. Ha megérezte, hogy valamelyikünk segítségre szorul, akkor bármit is csinált, rögtön abbahagyta, mi pedig úgy éreztük, minden más foglalatosságánál szívesebben segít rajtunk. (…) Amikor megszólalt a zene, elmosolyodtunk, és elmeséltük egymásnak, melyik dal miért áll közel a szívünkhöz. Tom száma klasszikus gitármuzsika volt – mert Tom jó gitáros, tervezte, hogy az űrállomáson is gyakorol majd.” A másik űrhajós egy orosz úriember, Roman. Ő „azoknak a vidám fickóknak az egyike, akik úgy néznek ki, mintha éppen kitörni készülne belőlük a nevetés. Pontosan érti, miért kell néha egy kis mókázás, ha pedig elcsüggedtünk, akkor előkapta a harmonikáját, és felvidította a kedélyünket, vagy az űrállomás gitárján eljátszott egy mindannyiunk által ismert dalt”.

Az író, a zenélő űrhajós meglepő fontossággal beszél a zenéről és a zenéléshez való hozzáállásról. „Gyerekkorom óta gitározom. Nem vagyok a világ legjobb gitárosa, de szeretek a hangszeren játszani, és éveken keresztül a csupa űrhajósból álló, Max Q nevű együttesben zenéltem és énekeltem, sőt a világűrbe is magammal vittem a gitáromat. Ekkor egy nem túl kellemes kép villant az agyamba: mi van, ha Elton John valahogy kiszimatolja ezt, és a gitáros űrhajóst meghívja a repülőbemutatóról a színpadra, és megkéri, pengessen el vele együtt néhány akkordot. Tudtam, hogy ennek szinte nulla a valószínűsége, de azzal is tisztában voltam, hogy néha a valószínűtlen dolgok is megtörténnek, elvégre léptem én már fel a Houstoni Szimfonikusokkal együtt is. Ezért a következő gondolatom az volt: »Rendben, tegyük fel, hogy megtörténik – akkor melyik számot kérné tőlem?« Egyetlen lehetséges válasz adódott: a Rakétaembert (Rocket Man). Leültem, és addig gyakoroltam ezt a számot, amíg sikerült úgy eljátszanom, hogy már biztos lehettem abban, hogy a színpadon előadva nem fognak kifütyülni. Valóban halvány reménysugár csillant meg bennem, talán tényleg fölmehetek a színpadra, és eljátszhatom Elton Johnnal a Rakétaembert. Végül eljutottunk a koncertre, Helene és én találkoztunk Elton Johnnal, kellemesen elbeszélgettünk vagy tíz percig. A színpadnak azonban még a közelébe sem jutottam, mint ahogy abban a pillanatban még Elton John sem sejtette, hogy elfogadhatóan el tudom játszani a számát. Azt azonban egy cseppet sem sajnálom, hogy készen álltam a fellépésre. Így állok hozzá minden máshoz is. Egész életemben mindig azon igyekeztem, hogy készen álljak eljátszani a Rakétaembert. 

Elképzelem a legkomolyabb kihívást: kigondolom, mit kellene ahhoz tudnom, hogy megbirkózzam a feladattal; azután addig gyakorolom, amíg elérem azt a szintet, amikor már nyugodt lehetek, hogy ha kell, végre tudom hajtani.”

Véssük jól az emlékezetünkbe: egy űrhajós egész életében arra összpontosított, hogy bármikor készen álljon eljátszani a Rakétaembert! Az már egyértelmű, hogy nem csupán zenéről van szó, hanem a készenlétben lévő tudásról.

E sorok írásakor megtanultam a szerzőtől, hogy mindig akad tanulnivalónk, még akkor is, amikor azt hisszük, már eleget tudunk. Így sikerült, hogy egy űrhajós által tanultam meg, milyen hangszer a didzseridu. Gondolom, nem sokan tudják, mint ahogy én sem tudtam eddig. A didzseridu az ausztráliai őslakók fából készült fúvós hangszere – egy kicsit hasonlít a nálunk ismeretes havasi kürtökhöz. Az űrállomáson „hangszerek is vannak: szintetizátor, ukulele, didzseridu és gitár. Nemzeti büszkeségem okán nem hallgathatom el, hogy a gitár Larrivée márkájú, amely a vancouveri hangszerkészítő Jean Larrivée-ről kapta a nevét. Ezt az űrállomásra feljuttatni nem annyiból állt, hogy elmegyünk a gyárba, felkapunk egyet és visszük. Mindent, ami felkerül az űrállomásra, előtte alaposan ellenőrizni kell, nem bocsát-e ki túl erős elektromágneses sugárzást, és nem párolognak-e ki belőle a zárt térben belélegezve az egészségre ártalmas vegyületek, például benzol”.

Az űrállomás tehát lehetőséget nyújt a közös zenélésre – hogy az űrhajósok soha ne felejtsék el eljátszani a Rakétaembert…

A Nemzetközi Űrállomás Cupola moduljából pompás kilátás nyílik az egész Földre. Eszményi helyszín a gitározáshoz. (Forrás: Chris Hadfield Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című könyve)