A Vitéz lélek a Kárpát-medencében

Március közepén, a Kárpát-medencei turné után ismét Erdélybe látogat a budapesti Nemzeti Színház Tamási Áron Vitéz lélek című színdarabjával. Az előadást a Maros megyei színházkedvelők tavaly a Csűrszínházi Napokon is láthatták. A Tompa Miklós Társulat vendégeként március 20-án a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban adják elő újra a darabot. Összeállításunk a budapesti Nemzeti Színháznak az előadásról szóló dokumentációjából készült. 

2013 szeptemberében a Vidnyánszky Attila által vezetett budapesti Nemzeti Színház nyitóelőadása a Vitéz lélek volt. Azóta már több mint félszázszor került színre Tamási Áron példázata a Nemzetiben, és számos magyar városban is látható volt. A Vitéz lélek a premier óta bejárta a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit is. Volt már Erdélyben (Szatmárnémeti, Székelykeresztúr, Nagyvárad, Arad), Ukrajnában (Ungvár, Munkács, Beregszász), Szlovákiában (Révkomárom, Királyhelmec), Szerbiában (Zenta), Szlovéniában (Lendva). Az újabb erdélyi turné  március 20. és 23. között lesz. A társulat március 20-án Marosvásárhelyen, 21-én Farkaslakán a Tamási Áron Művelődési Házban, 22-én Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színházban, 23-án Csíkszeredában a Szakszervezetek Művelődési Házában lép fel. 

Vidnyánszky Attila rendező 2013-ban Szász Zsoltnak a következőket nyilatkozta a darab kapcsán. 

„Keresve sem találhatnék a világirodalomban még egy olyan szerzőt és darabot, amely most jobban illene hozzánk, az újrainduló Nemzetihez, mint Tamási Áron és a Vitéz lélek. Leginkább a derű miatt, ahogyan ez a történet megszólal. Kicsit bosszús is vagyok, amikor Tamásit épp ettől a legjellegzetesebb tulajdonságától fosztják meg az újabb rendezések. Lehet, hogy az ő drámai életművében vannak a Vitéz léleknél erőteljesebb, a színpadi karakterformálás szempontjából érettebb, ha tetszik, drámaibb alkotások, de bizakodóbb aligha. 

A Vitéz lélek az újrakezdés darabja – az első világháború után játszódik, és a másodikban íródott. Amikor romokban a házunk, a hazánk, mivel lehet újrakezdeni, s főleg milyen hozzáállással? Egy szamár – az előadásban testi mivoltában meg sem jelenő figura – a maga alázatosságával, a hátán hordott keresztjével több mint jelkép. S persze a darab középpontjában ott van még a szerelem csodája is. A mese, amely egyre inkább hiányzik az életünkből. Bevallom, rendezőként magam is egy jó évtizeden át száműztem a történetet és a mesemondást a munkáimból. Most viszont úgy gondolom, hogy ezek nélkül nincs színház. Más kérdés, hogy milyen eszközökkel, milyen formában mesélünk.

A Vitéz lélek életigenlő módon akar tudósítani arról, hogy egy talpra állási folyamatban vagyunk, s hogy van tartalma és pátosza az önmagunkba vetett hitnek, hiszen ha belegondolunk, minden lepusztultságunkkal, a gátló tényezőkkel együtt mi, magyarok hihetetlenül életerős, talpra állni képes nemzet vagyunk. Ennek a talpra állásnak a színpadi megjelenítésében meghatározó szereplők a gyerekek és a zene. A csörömpölésektől, az egyszerű gyerekrigmusoktól, a fésűmuzsika hangjaitól eljutunk a tiszta dallam megszólalásáig: elképzelésem szerint az előadás végén az erdő mint egy hatalmas orgona szólal meg. Szeretném ezzel azt a hitemet tolmácsolni, hogy a gyerekek lelkében még minden ott van, ami az emberi élet végső értelmét adja.

Tamásival kapcsolatban megkerülhetetlen a székelység, a székely „nyelv” kérdése. Mi nem fogunk „székelykedni”. De Tamási nyelvezetét nem akarom elrontani, megváltoztatni. A színészek körében mára általános vélemény, s magam is úgy ítélem meg, hogy nagyon nehezen tanulható a darab szövege. Hihetetlen kettősség, hogy olvasva úgy folyik a szó, mint a patak, mintha nem is próza lenne, kimondva ugyanez a természetesség viszont nem állítható elő olyan könnyen. Talán azért van ez, mert Tamási nyelvének logikája inkább a költői gondolkodás felé húz.

Ritmusát, dinamikáját tekintve a Vitéz lélek legbensőbb mozgatórugója, hogy a főhősnek, Balla Péternek, ha több nekirugaszkodással is, de mégis meg kell próbálnia a szamárhoz kötődő rögeszméjén túlemelkedni, s a szerelem révén az emberi világba visszatérni. A zenében is ezt kértem megfogalmazni Könczei Árpádtól, aki erre a költői dramaturgiára ösztönből azonnal ráérzett. Az erdélyi táncházmozgalom egyik atyamestere ő, ezért a népi hangzás adja az alapot, de a meghatározó hangzás az orgonáé.

Finom, tiszta, áttetsző, tüllszerű előadást szeretnék csinálni. Összehasonlítva a Vitéz lelket követő rendezésemmel, a Szent Johannával, azt mondhatom, hogy ami ott súlyos, vaskos és erőteljes keretként adódik, az itt a lélek finom rezdüléseiből építkező folyamat. Tamási darabjának lelkiségét szeretném érzékeltetni még akkor is, ha ez ma már talán távolinak tűnik, mert úgy gondolom, hogy a lelkiség szférája hiányként, vágyott módon nagyon is jelen van az életünkben. 

Olekszandr Bilozub alkotótársamtól, aki a díszletet tervezte, nagyon egyszerű teret, teátrális értelemben csupán egyetlen lendületes gesztust kértem. Erdélyről lévén szó, kézenfekvő volt, hogy látványban minden a fához kötődjön, s átvitt értelemben, de a cselekvések szintjén is e köré szerveződjön az előadás. Építkezünk tehát: házat, hazát építünk, még akkor is, ha konkrétan nem fogjuk látni Balla Péter hajlékának megácsolását. Égett, üszkös rönkökkel indítunk, melyek szép lassan visszaalakulnak az erdő fáivá, majd az emberi erővel lehántott szálfák orgonasípokká állnak össze, amit a gyerekek szólaltatnak meg. (…)”

A főszereplőt, Balla Pétert alakító Trill Zsolt színművész a következőt mondta szerepéről. „Tamási darabja »egyszerű«, még ha van is benne egy kis krimi. Tamási hihetetlenül egyszerű – pontosabban annak tűnik. Nem filozofálja túl a dolgokat. Világos, egyenes vonalú a történet. És ez benne a csapda. Hiszen tele van a mai világunkban szokatlan, idegen helyzetekkel, gondolatokkal, érzelmekkel. S ez bizony túlcsordulhat! Vigyázni kell, hogy ez ne történjen meg. Mert ha mégis, akkor éppen Tamási igazsága nem jut el a nézőhöz. Egyszerű, hétköznapi emberekről szól a történet. Mindegyikük megjárta a maga útját, egy-egy különös sors hordozói. Mint mindenki. De történik velük valami, amitől az életük már nem úgy folyik tovább, mint annak előtte. Tamási szereplői jeleket kapnak. A kérdés, ki hogyan fogja fel ezeket a jeleket, és hogyan cselekszik. Tamási egyszerű szépsége rejlik abban is, hogy mindenki úgy értelmezi a jeleket, ahogyan tudja: az égből kapta, vagy máshonnan. A néző is a maga hite és meggyőződése szerint követheti végig a darab szereplőinek a történetét, sorsát. Így van ez a mi éle-tünkben is.” 

A székely bölcsességet a darabban Nikita testesíti meg. A szerepet korábban Reviczky Gábor játszotta, a marosvásárhelyi nézők Szélyes Ferenc színművész tolmácsolásában láthatják. Szélyes Ferenc a következőket mondta szerepéről: „A darabon belül az egyik legizgalmasabb figura Nikita szerepe, hiszen ebben a furcsa világban, amelyet az író felvázol nekünk, ő az, aki tulajdonképpen félbeszakítja a főszereplő álmodozásait és megpróbálja lehozni a földi valósághoz, s mindezt szellemesen, humorosan és könnyedén teszi. Nagyon szeretem Nikitát, mert közel áll hozzánk, a székely gondolkodásmódhoz, és meggyőződésem, hogy ma is szükség van Nikitákra”. 

 

Tamási Áron: Vitéz lélek, példázat három felvonásban.

Szereposztás: Balla Péter – Trill Zsolt, Lázár – Horváth Lajos Ottó, Ambrus – Mécs Károly m. v., Boróka – Barta Ágnes, e. h. Nikita – Szélyes Ferenc m. v., Sári – Nagy Anna m. v., Kristóf – Tóth László, Rozáli – Trokán Nóra m. v., Panna – Tóth Auguszta, Csorba – Varga József, Büllents – Újvári Zoltán, Gyerekek: Demény Ákos, Demény Máté, Herédi Mátyás. Hangfelvételről közreműködő zenészek: Pál István (hegedű), Kiss Gy. László (tárogató, klarinét), Réman Zoltán (szoprán és altszaxofon), Bognár András (ütőgardon), Horváth Balázs (nagybőgő), Csergő Domokos (dobok, ütőhangszerek), Könczei Árpád (zongora, elektromos orgona). Zeneszerző: Könczei Árpád, díszlet: Olekszandr Bilozub, jelmez: Balla Ildikó, dramaturg: Szász Zsolt. Rendező. Vidnyánszky Attila. Az előadás időtartama két óra 40 perc, 2 szünettel. A bemutató 2013. szeptember 27-én volt a budapesti Nemzeti Színházban

Összeállította: Vajda György