Nem is tudom, mióta búsongunk azon – és egy-egy uniósan friss felmérés láttán újra és újra elszörnyülködünk rajta –, hogy az európai fiatal nem szeret és nem is tud olvasni.
Nem is tudom, mióta búsongunk azon – és egy-egy uniósan friss felmérés láttán újra és újra elszörnyülködünk rajta –, hogy az európai fiatal nem szeret és nem is tud olvasni. Pár napja újabb sopánkodásra kaptunk lehetőséget, miután egy EU-s szakértői csoport brüsszeli eleganciával ismertette a tagországok polgárainak szövegértési képességeiről készült felmérés eredményeit. Az európai kamaszok egyötöde nem rendelkezik ezekkel az alapvető készségekkel – derül ki az adatokból. Valami nagyon nem jól működik az öreg kontinensen, ha hosszú idő óta bolhás kutyaként csak felvakarja, de nem képes lerázni magáról ezt a gondot. Ami pedig Romániát illeti – mint már megszokhattuk –, Bulgáriával együtt újra a sereghajtó szerepében „díszeleg”. Míg Finnországban három évvel ezelőtt a 15 évesek 19 százaléka olvasott gyengén, nálunk 41 százalékos volt ez az arány. Nem áll szándékomban – a finnországi példánál maradva – ok-okozati összefüggéseket feltárni a funkcionális analfabéták csökkenése és a gyermekközpontú, alternatív pedagógiát alkalmazó tanintézetek szaporodása között, ahol két-három évig tanítják értő olvasásra a diákokat. De az biztos, hogy a teljesítményelvű, egy-egy betű megismerésére mindössze két órát szánó oktatási rendszerben nem növekedhet látványosan a könyvbarát tizenévesek száma. Kétségtelen, hogy a tanintézetek mellett más – kulturális – intézmények is tehetnének valamit annak érdekében, hogy a tizenévesek visszaszelídüljenek a betűkhöz. Igaz, vannak ilyen jellegű kezdeményezések, elég, ha csak a Maros Megyei Könyvtár kövesdombi fiókjának szünidős mesedélelőttjeire gondolunk. De miért nem tudnak hasonló olvasónevelő ötletekkel előrukkolni a könyvtár többi részlegei is? Miért van az, hogy a város három különböző pontján elrejtett fiókokról nem is tudnak a potenciális látogatók? És miért támad gyakran az az érzése a központi részlegen kutató olvasónak, hogy szegényes a magyar könyvállomány, a nyomdafriss szép- és szakirodalom pedig többnyire hiánycikk? Bizonyára nincs pénz jelentősebb bővítésre, és az adományok sem özönlenek. De az is kétségtelen, hogy egyes otthonokból néha polcnyi könyv kerül az utcára, ha például birtokosuk szűkebb lakásba kényszerül. Ezeknek a hajléktalanná vált publikációknak mindenképpen a könyvtárban lenne a helyük. Ahogy azoknak a kikölcsönzött és elfelejtett kiadványoknak is, amelyeket talán csak akkor jut eszünkbe visszavinni, ha a kövesdombi könyvtár utcára néző szégyenfalán magunkra ismerünk.
