Csütörtöki kimenő
Az erősen hisztérizált, de már kevésbé historizált európai ember hétfőn este azonnal az összeesküvés-elméletek tárházának kulcsát kereste, miközben fél szemmel a tévére meredt. Fejében gomolyogtak a nagy elméleti összefüggések (zagyválmányok), akárcsak a lángoló párizsi tetők felett a füst. Amit az egész világon látni lehetett.
A legkevesebb az volt, amikor a közösségi médiában megjelent az állványzaton mászkáló turbános muzulmán gyújtogató, ugyanaz, aki 1933-ban felgyújtotta a Reichstagot, aki megbombázta az ikertornyokat New Yorkban, aki elsüllyesztette a Titanicot Leonardo di Caprióval. Ez utóbbi esemény pontosan április 15-én történt, tehát április 15-nek szerencsétlenségvonzó, démoni ereje van. Határozottan nem szerencsés nap.
Na aztán az sem volt véletlen, vélik tudni azok, akik a napi csip-csup ügyek fölé emelkedve és elmélkedve ráébrednek arra az egyszerű tényre, hogy mindez a keresztények nagyhetében történik, egy efféle aljas gyújtogatás – mert arról van szó, bármit is mondjon az erős befolyásoltság alatt nyilatkozó hatóság, a migránskártyákat osztogató brüsszeli bürkokrác társaság – szándékos volt, a balesetet ki lehet zárni, a véletlennek egy fikarcnyi szerepet sem szabad juttatni. Ekkor robbanhatott igazán, ekkor szólhatott a legnagyobbat.
A hisztériás pontosan tudja, hogy szándékos bűncselekmény történt (neki aztán beszélhetnek bármit!), hogy az elkövetők tisztában voltak vele, oda kell ütni, ahol Európának a legjobban fáj, hiszen az Île de la Citén álló Miasszonyunk temploma, melyet évente nem kevesebb, mint 13 millió turista keres fel, csodál meg, szimbólum, a keresztény Európa, a történeti Európa, a gótikus Európa jelképes, nagyszerű alkotása, amelyre Ázsia és Afrika soha nem lenne képes. (Sárga irigységfelhők borították évszázadok óta a migránsok egét...)
Igen, mindenki az okokra kíváncsi, nem arra, mi maradt meg, mi volt kimenthető, mikor áll majd újra teljes pompájában a székesegyház, ha 10 vagy 15 év múlva látogatható újra, mikor lesz benne ismét istentisztelet, misézik ott Párizs püspöke. Szerencsére akadnak – számuk napról napra nő –, akik máris hajlandók segíteni. Egymás után érkeznek a felajánlások, gyűlnek a milliók magánemberektől, cégektől, konszernektől, kormányoktól, civil és világszervezetektől. Keresztényektől és zsidóktól. Hívőktől és hitetlenektől. (A muzulmán testvériség megnyilatkozásai haloványak az önzés csillagképében.) Világméretű összefogás, együttérzés, együtt cselekvés tanúi vagyunk. A Notre-Dame mind- annyiunk része, akik itt élünk Európában, a nyugati típusú civilizáció hívei, haszonélvezői és fenntartói vagyunk. Akik voltak Párizsban, és akik ezután fognak odautazni. Még akkor is, ha szelfiző katasztrófaturistáknak fogják nézni őket.
De hogy a jóleső érzés már nehogy eltöltsön bennünket teljesen, és lelkesedni tudjunk azért a világméretű szolidaritásért, amely most van kibontakozóban spontán módon, máris akadnak hivatásos hervasztók, akik a közösségi médiában igyekeznek ellenpropagandázni, handabandákba verődve. Azt suttogják hamis szirénhangon, hogy a művelt világ kétségbeesik egy párizsi műemlék részleges pusztulása felett, de bezzeg vállát rándítja (vagy még azt sem teszi), ha Botswanában megsemmisül egy rinocéroszfarm díszkapuja vagy Belső-Ázsiában egy perzsaszőnyegszövő üzem kantinja. (Esetleges példák.)
Lehet ezen is bánkódni, csak az a kérdés, ezt hányan ismernék az újságolvasók, a tévénézők, utazók és az internetet nyaggatók közül? És mennyire jelkép, földi múltunk sűrítménye a kultúra értékmérő skáláján? Az összemérhető értékek nem itt kezdődnek, nem vegyíthetők össze. Van rangsorolás, van kikristályosodott mértékegység. A mondott hervasztók ugyanazok, akik nem fognak adományozni az újjáépítésre, akik magukban és titokban örülnek, hogy mennyire sebezhető a nyugati civilizáció, és akik nem bánnák, amit az összeesküvés-elméletek gyártói sejtetnek: azért kapott lángra az „öreg hölgy”, mert helyébe mecsetet terveznek...
