Törülköző- és plédsivatag, amerre a szem ellát a délelőtti kánikulában… Vakációzó tizenévesek, kisgyermekes szabadságolók, korai sörözők, kitartó sorban állók a miccs- (kevésbé ismert magyar nevén csórékolbász-) és lángossütöde előtt, és egyre nagyobb tömeg a napfényben csillogó vizekben. Víkendtelepi pillanatkép a világjárvány második – elődjénél szelídebb, szabadságízűbb – nyarán.
A vászonkalapos hölgy messziről feltűnik a barna kockás takarón. Ha nem ismerném, akkor is egyből észrevenném, annyira kirí az üdülés eufóriájában lebegő emberdzsungelből. Valami szokatlan, külső körülményektől független nyugalom lengi körül, ahogy lapoz egyet az ölében tartott női magazinban. Megérzi, hogy nézem, felpillant, majd derűsen int, hogy menjek közelebb.
– Nem is tudom, mikor jártam itt utoljára – mondja, miután üdvözöljük egymást. – Csak arra emlékszem, hogy akkoriban olyan negyedikes forma volt az unokám. A fiamék sehogy sem akarták elengedni fürödni a barátnőivel felnőtt felügyelete nélkül, pedig versenyszinten úszott kiskorától, ezért kellettem én, amolyan ,,biztonsági őrnek”. Igyekeztem láthatatlan maradni, nem keveredtem a társaságba, csak tisztes távolságból figyeltem az eseményeket, de a gyerekek így is kiszúrtak a padon ülők sorában. Nem cikizték az unokámat a jelenlétem miatt, sőt, kedvesen köszöntek nekem, ő mégis sokáig haragudott rám az ittlétemért. Nyolc kerek év telt el azóta, és most már elkacagjuk a régi sérelmet. Meg persze szerepet is cseréltünk, már nem én vigyázok rá, hanem ő énrám. Igaz, csak ebben a szűk két hétben, amíg az országban van.
– Külföldön él az unokája? – kíváncsiskodom.
– Igen, az édesanyjával – felhősödik el az idős hölgy tekintete. – Nem tudom, emlékszel-e, hogy a kilencvenes évek második felében a fiam Budapestre ment egyetemre. Utolsó éven ismerkedett meg a jövendőbelijével. Dúlt a szerelem, így rövid időn belül egyértelművé vált, hogy családot alapítanak. Időközben a fiam lediplomázott, és sikerült a végzettségének megfelelő, jó állást találnia, szóval minden feltétel megvolt ahhoz, hogy végleg kint maradjanak. A kislányuk is odaát született. Hároméves volt a gyerek, amikor a fiam kapott egy kiváló munkaajánlatot itthon, vezető pozícióba, olyan fizetéssel, amiből mindhármukat kényelmesen eltarthatta. Csakhogy a volt menyem örökmozgó, vérbeli pesti nő, hallani sem akart arról, hogy egy erdélyi ,,kisvárosba” telepedjenek. Hosszas huzavona, győzködés, számtalan összeveszés és kibékülés után végre mégis beadta a derekát. Talán nem kellett volna erőltetni, és akkor nem megy tönkre a házasságuk, nem tudom. De az biztos, hogy az asszonyka sohasem érezte igazán otthon magát itt, Marosvásárhelyen. Pedig a fiam minden feltételt biztosított számára a beilleszkedéshez, a napi nyolc-kilenc órás munka után esténként legtöbbször a kislányra is ő vigyázott, hogy a pezsgő kulturális élethez szokott párja tudjon eljárni színházba, moziba, könyvbemutatókra. De ez sem volt elég neki, bár egy ideig úgy tűnt, hogy megbarátkozott az új élethelyzettel. A fiam sokat vitte kirándulni, nyaranta heteket töltöttek egzotikus üdülőhelyeken, és a luxus egy ideig elviselhetőbbé tette számára a honvágyat. Persze, Pestre is gyakran ,,átugrottak”, és az sem volt ritka, hogy a menyem gondolt egyet, és hazament pár hétre az unokámmal. A fiam ez ellen sem tiltakozott, de amikor egyszer a bejelentett tíz nap helyett egy hónapig voltak oda, és a távollétük idejébe az akkor már kamaszodó unokám születésnapja is beleesett, betelt a pohár. Sohasem láttam olyan állapotban az én halk szavú, kiegyensúlyozott gyermekemet, mint akkor. Mindig megvetette a bánatukat alkoholba fojtó férfiakat, de akkoriban ő is többször a pohár fenekére nézett. Munkába sem tudott járni, betegszabadságot vett ki, és csak feküdt egész nap az ágyban. Rendszeresen jártam hozzá, vittem az ebédet, hoztam a mosnivalót, de ennél többet nem tehettem, a lelkét nem tudtam meggyógyítani. Magába zárkózott, borzasztó volt látni a vergődését. Aztán egy napon belibbent az ajtón a ,,kedves” párja, olyan derűsen és nyájasan, mintha mi sem történt volna. Képes volt elmesélni, hogy egy új, szupermodern játszóházban ünnepelték meg az unokám tizenharmadik születésnapját, ezért nem jöttek haza a fiam számára legfontosabb napra. Na, akkor tört ki náluk a világháború, ami aztán évekig tartott, és persze válás lett a vége.
– Gondolom, a kislány az édesanyjával maradt – jegyzem meg a múltidézés legnehezebb pillanatában menetrendszerűen beálló csendben.
– Nem is reménykedtünk másféle kimenetelben – néz rám újra beszélgetőtársam, aztán valamivel könnyedebb hangon folytatta.
– Idén töltötte az unokám a 18. születésnapját, és a család kettészakadása óta ez az első nyár, amiből pár hetet itt tölthet. Interneten, persze, eddig is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, de az nem pótolja a valódi együttlétet. Kicsit tartottam attól, hogy idegennek érzi majd a régi otthonát, és nem találja meg a közös hangot az édesapjával meg velem, de egyáltalán nem így volt. Hatalmasakat szórakozunk együtt, mindennap főzünk valamit, aztán megyünk valamerre lazítani. Jövő hétre egy néhány napos székelyföldi körutat is beterveztünk, csak mi hárman. Közben a régi osztálytársai is előkerültek, még házibulit is szerveztek a tiszteletére. Azt hiszem, ennek az időszaknak a gondtalansága nagy hasznunkra válik a közeljövőben, amikor a tér és az idő újra megpróbál falat emelni közénk.
– Mama, jössz fagyizni? – lép hozzánk hirtelen egy nevető szemű, fiatal hölgy.
– Persze, hogy jövök – emelkedik fel huszonévesekhez illő fürgeséggel beszélgetőtársam. Villanásnyi idő, amíg letakarják a takarón sorakozó holmit, aztán indulnak is az egyik végtelen vásárlósor felé. Minden mozdulatuk csupa öröm, csupa könnyedség, csupa nyár.
