Június 4-e mindig szíven üt. Eszembe juttatja a 14 évvel ezelőtti emléket, amikor párizsi utunk során metróval, vonattal eljutottunk a versailles-i kastélyba. Nem a francia királyi pompa vonzott az óriási, parkosított területen fekvő rezidenciába, amely a Napkirály egykori lakhelyeként az abszolút hatalmat jelképezi. A vég nélkül folytatódó, sokszor ízléstelenül giccsesnek talált helyiségek bemutatásába jócskán beleuntam, amikor szabadjára engedték a csoportot, amelynek néhány tagjával szinte futólépésben tettük meg a jókora távolságot a Nagy-Trianon kastélyig. Olyan erős vonzerőt éreztem, hogy nem érdekelt a park, a szobrok, a szökőkutak varázslatos látványa, hidegen hagyott a királyné kertjének gazdagsága. A pompába belefásulva jártuk be a rózsaszín márvánnyal burkolt kastély helyiségeit, amelyek XIV. Lajos számára a családjával vagy a kedvesével való visszavonulásra szolgáltak, s amelyeket a kastélyt elfoglaló Napóleon császár alakított a maga képére és ízlésére. Amikor végképp elfogyott a türelmem, felfokozott kíváncsisággal fordultam az egyik sötét bőrű teremőrhöz. Azonnal tudta, hogy mit szeretnék látni, és eligazított az 52 méter hosszú, átjárónak tűnő Cotelle csarnokba. Óriási csillárai alatt egy kis táblácska őrzi az emlékét annak, hogy a világháborúban győztes antanthatalmak és a háborúban vesztes Németország és szövetségeseinek képviselői 1920. június 4-én aláírták a „békeszerződést”, amely átrajzolta Európa térképét. Így lettek a nagyszüleim, szüleim és velük együtt én is a saját hazánkban másodrendű állampolgárok, akiknek az új hatalom képviselői sokat ígértek, de az ígéreteket azóta sem tartották be. Az anyaországban pedig a szocializmus éveiben románnak tartottak, vagy legfeljebb a szegény rokonnak tekintettek, és volt egy december ötödike, amikor a többség népszavazással is igazolta a határon túli magyarokhoz való viszonyulását. Ezen az érzésen sokat javított a magyar állampolgárság elnyerése, ami sok idős ember számára a jelképesnek tekintett jóvátétel örömét jelentette. A vele járó útlevelet pedig, amit nem löknek vissza olyan undorral, mint első franciaországi látogatásunk során a sötét bőrű vámkezelő a román „pasaportot”.
Hallgatom a harangokat, és eltűnődöm, hogy hol is tartunk jelenleg. Itthon a gyűlölet államfői szintről kilőtt nyilainak süvítésében hogyan várhatnánk el a valamikori ígéretek betartását? A határokon túl kecsegtető lehet a szlovák miniszterelnöknek az évforduló kapcsán tett pozsonyi nyilatkozta, de az éle annak sem hiányzik. A magyar iskolába járó gyermekek jól kellene ismerjék az ország nyelvét – hangsúlyozta, ami a romániai magyar gyermekek előmenetelének is egyik legnagyobb akadálya. Az elszakított területek új vezetőinek sajnos nem jut eszébe, hogy egy nyelvet akkor tanul meg szívesen egy gyermek vagy felnőtt, még akkor is, ha az ország nyelvéről van szó, ha annak beszélői felől nem a gyűlölet, a nacionalizmus, a mindenhonnan való kirekeszteni akarás sugárzik felé.
Miközben a Magyarországot feldaraboló, hajdani büszke nagyhatalmak fokról fokra veszítik el saját országukat, ami a föld alatti metrón utazva szinte egyértelmű, vajon Kelet-Közép-Európa népei mikor okulnak az ő példájukból?
