2021. április 13., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Testvériség és a Jövő utca sarkán van szállásom, egy ideje kevésbé szűkölködöm.

Hetedik emeleti erkélyünkről lelátunk a Jövő utcára. Ez alig pár száz méter hosszú. A Testvériség régebb eleven vala; ma mindkettő nagyon csendes. A kijárat is a Jövőre rúg, volt ott néhány pad, de amikor az utcát kitágították, egyik sávot parkolónak képezték ki, eltüntetve minden ülnivalót.

Magam inkább Jövő utcainak tartom magam, mert az erkély is délre néz, és ellentétben életem korábbi szakaszaival, itt több a 

fényóra.

A Testvériséget idestova immár három évtizede tapasztalom, és hát megülte a türelmemet.

Volt padom a közeli sétányon, a Poklos-patak partján. Míg kijárhattam, a víz bűze zavart, a megszámlálhatatlan szúnyog, a fákról pedig pottyantak kéretlen kullancsok.

Mióta nem járhatok ki, a patak partját példásan korszerűsítették, nincs bűz, mert víz is alig, sikeres a szúnyogirtás, a padok tiszták, persze békakoncert sincs, betonteknőben nem szívesen fürdenek a kétéltűek.

Legutóbb 2019 novemberében hagytam el a házat, bizonyos Doppler-teszt céljából.

Barátaim nem hagytak cserben; mióta felköltöztem a netre, gyakrabban írunk egymásnak, mint valaha. Mégis megtörténhetett, hogy egyik-másik ismerős, barát évek óta nem ad jelt magáról. 

Szorongva kérdeztem hát kedves mindenkitől: mi van veletek? 


*

Mi az urammal nem sokat megyünk „tömegbe”... Az unokánkat hozzuk-visszük iskolába, amikor órái vannak. Néha bevásárolunk. Istentiszteletet online nézünk... Szedünk mindenféle bogyókat (csipke, kökény), és teázunk. Éjjel-nappal aprított vöröshagymát teszünk minden helyiségbe (kicsit büdös, de fertőtleníti a levegőt)... Imádkozunk. Aggódunk. Reménykedünk... 

(Szapora beszédű ismerős a Fészbukról)


*

Régi tapasztalat: az öregség könnyebben elviselhető, ha barátságot kötünk a magánnyal. Nyilván az sem árt, ha már most megkezdjük a készülődést. Persze, nem kapkodjuk el a dolgokat, mint, mondjuk, atomtámadás idején, amikor a hír hallatán magunkra kapjuk a vizes lepedőt, s ballagunk a temető felé. 

Az Idősek Klubjában – évekkel ezelőtt egy bájos, fiatal igazgatónő kérésére – nem egyetemi szintű – előadásokat tartottam a meseíró Heltai Gáspárról, terítékre kerültek Móricz novellái, főleg a Judit és Eszter, Tamási Ábele, Ady szerelmi lírája (!!!).

A verseket a nyolcvan év fölötti V. B. adta elő, könyv nélkül, mély átéléssel (akkoriban nősült újra). 

Hanem miután Illyés Gyula Kháron ladikján című könyvének bemutatására került sor, s a szerzőnek az öregedéssel és a halállal kapcsolatos gondolatait idéztem, többé nem tartottak igényt az eszmefuttatásaimra... Egy bumfordi szociális gondozó hölgy, aki hülyegyerekeknek tarthatta, s mélységesen lenézte az úgynevezett „szépkorúakat”, az idős emberekhez méltatlannak vélte a téma felvetését. Pedig Illyés – nagyon helyesen – a lelkünk legmélyén őrzött és erőt adó ifjúságunkat állítja pozitív példaként szembe a soha el nem fogadható pusztulásunkkal. Ám azért sztoikus belenyugvással megjegyzi: minél tovább él az ember, annál gyakrabban éli át a halálfélelmet. 

Özvegyen,  idősgondozó élettársam ritkuló látogatásai közötti időben magam is egyre inkább értékelem az egyedüllétet, amire sohasem vágyakoztam, de készségesen elfogadom. 

Gyakori vendége vagyok a kórházaknak. Erre sem vágytam, de elfogadom, mert többet ér, mint halottnak a csók. 

Eleinte sokat olvastam a kezelések idején, mostanában inkább beszélgetek a szobatársaimmal, és ez jó. Hiába, ha az ember pedagógusként ment nyugdíjba, időnként felbukkannak a valamikori beidegzettségek. Mint magad is észrevehetted, idősebb korban az ember közlékenyebb, mint fiatalon.

Visszatérve a kórházi olvasásra: a fogkefém meg az evőeszközök mellé mindig bepakolok némi olvasnivalót. Szeretem Marcus Aurelius elmélkedéseit, a rám nyugtatóan ható sztoicizmusát. Tolsztoj Leó emlékiratait is viszem magammal, s az Újtestamentumot, a szeretet himnuszát, valamint  egy Nobel-díjas amerikai írónő egyik regényét – eredetiben,  fénymásolt változatban.

Erre kérdezett rá egy sebészorvos: – Meg szabad érdeklődnöm, mi a címe a könyvnek? 

Mire én: – The Angry Wife. 

Mire ő: – Honnan ismeri maga ilyen jól az én családi helyzetemet? 

Mire én: – Doktor úr, az ember néha ráhibázik dolgokra.

Ugyanezt a könyvet olvastam az e-i kórház hematológiai osztályán, mikor a vérnyomást mérő tanulólány megkérdezte (és mostanában, amikor a vízcsap is angolul csobog!): 

– Milyen nyelven olvas a bácsi? 

Mire a bácsi: – Angolul. 

Lány: – Te jó ég, eddig még nem láttam ilyen vénembert angolul olvasni!

(Egykori főiskolai kolléga, magyartanár)


*

Most a legtöbb ember félelemben él, nem figyel másra.

Ideje van annak, hogy fölkeressük egymást – levélben.

Ha ablakot nyitunk, árad be a fény.

Gondolatban kopogtatni kell egymás ablakán.

Elmondhatom, hogy jól telnek napjaim.

A veszélyeztetett korosztály tagjaként bizakodó vagyok. Reménykedem abban, hogy túlélem (minden baj nélkül) ezt a szörnyű világjárványt.

A világon mindenütt nagyon sok a haláleset, nálunk pedig, népes családunkban, idén  két gyermek született, és a harmadik is érkezik.

Nagyon várom, hogy befejeződjön a járvány, és megpillanthassam a drága kisbabákat.

Az egyik csöppség Lea.

Nem tudom, megélem-e, hogy majd beszélhessek neki Ráskai Leáról, a kódexmásoló apácáról.

Ha majd vége lesz a koronavírus-járványnak, elmegyek az antiváriumokba, és keresek egy kódexekről szóló könyvet. Odaadom szüleinek. Tegyék el, és ha majd tizennyolc éves lesz, adják a kezébe azzal, hogy ezt egy irodalomszerető rokona küldi neki.

(Levelező partner barátom, akivel sosem láttuk egymást)


*

Semmiségekkel hosszasan elpiszmogok, s a legfontosabb dolgok elintézését erős külső nyomás mellett is csak halogatom, halogatom. Így aztán a saját halálom ügyében sem intézkedtem még, pedig itt lenne a jó alkalom, hogy az ember megkoronázva vonuljon ki e kulisszák közül, és vonuljon be egy másik előadásba.

Újabb koronát tehát nem szereztem, s a régiek is hullnak ki sorra a számból. Itt állok tehát korona nélkül, koronázatlanul.

A koronavírusra már meg is sértődtem: ha eddig elkerült, most már ne jöjjön errefelé! Eddig is megvoltam, nélküle is lesz valahogyan.

Amire mindig vágytam, hogy itthon legyen a munkahelyem, s a munkához akkor keljek, amikor akarok, végre megkaptam. Hetente egyszer elmegyek felvételre, gyakran két-három részes beszélgetésekbe bonyolódom, aztán itthon vágom meg az anyagot. Újságot is írok, valamit mindig dolgozom másoknak. Vissza kell vegyek ebből, mert évek óta egyetlen képet sem festettem, s az írnivalóim is várnak rám. 

Pesztrálunk két kamasz macskát, akik első emeleti balkonunkon érkeztek hozzánk, s családtaggá verekedték be magukat. Energikusak, játékosak, jól szórakozunk a produkcióikat látva. Megvan a házibulink.

Ezzel így el is vagyunk havazva. Ide minek a vírus? Menjen a francba!

(Kisvárosi újság- és tévészerkesztő, régi barát)


*

A világjárvánnyal úgy vagyok, hogy hiszem is, meg nem is. A WHO nevű világkormány riogatásában sem hiszek, az itteniekben aztán végképp nem… Nem is maga a járvány, hanem azok a reakciók, amiket az egyes emberekben kiváltott, azok hatnak rám rémisztőleg… Az illetékes hatóságokon, állami hivatalokon már csak nevetni tudok.

Ha pusztán magam lennék, nem okozna különösebb galibát a járvány – lehetnék koronás Király! –, de a családom tagjainak egészségéért azért mégiscsak aggódom. Igaz, ezt görcsösen igyekszem eltitkolni…

(Magabiztos vállalkozó)


*

Tavaly beadta be a kulcsot a térdem, elfogyott belőle a kenőanyag. Azóta annyira rendbe jöttem, hogy pár kilométert akár a természetben is fel merek vállalni, de tudom, hogy vigyáznom kell. 

Sokat kószáltam a kutyámmal. Olykor reggeltől estig, akár télen, akár nyáron. De ő immár pár éve az örök vadászmezőkön vár rám. Most ritkábban járok a természetbe, de ha igen, akkor fotózom. Olyan, mintha festenék. Azt keresem, hogy művészi hatást érjek el. Ez olykor sikerül ott is, ahol a legtöbben egy általános, megszokott képet készítenek. Persze, nincs hozzá semmiféle felszerelésem és technikai felkészültségem, csak egy nálam okosabb telefon, de a festészettel megtanultam látni, kiválasztani, komponálni.

A kutyám ott van eltemetve, ahol a leggyakrabban jártunk együtt, s a legtöbb képem is azon a környéken készült. Nagyon szerettem a kutyámat, mert minden eddig látott kutya közül ő hasonlított a legjobban hozzám, mintha egyazon sablon szerint gyártottak volna le. A kutyaságok általában nem érdekelték, nem kereste senki kedvét, nem udvarolt egy simogatásért, nem futott eldobott botok után, nem szolgált, csak hagyta magát szeretni, háromszor nagyobb kutya elől sem futott el, velünk egyenrangú partner, barát volt. Rövid pamacsfarkának ventilátorszerű pörgetésével fejezte ki az örömét, szeretetét. Amúgy fegyelmezett volt, de nem dresszírozott... Független lény; jól szót értettünk egymással.

(Boldog természetjáró)


*

Egy erős szervezet meg sem érzi! Nekem is volt, 3 napot tartott, ha egyáltalán az volt!... Grippés tünetek, nem éreztem az ízeket, meg lázam volt esténként 38 fok körül, és gyengének éreztem magam!

De ennyi... Három nap után semmi bajom nem volt!

Ellene vagyok a maszkviselésnek és a vakcina beadásának is! (Tudnám részletezni az érveimet, hogy mit miért!? – de nincs értelme.)

(Átesett – a másik oldalra is...)


*

Hétfő óta vagyok hivatalosan pozitív, tegnap óta már semminek a szagát nem érzem, de legalább az ízeket... Bújócskázunk a lakásban a gyerekkel, szellőztetünk nagyokat, mikor elhagyom a szobát. S ha beszélgetünk, akkor mindketten maszkosan. A délben köszörülte a torkát, attól félek, hogy mégis elkapta. Pedig nagyon elég lenne, ha csak magam maradnék beteg.

(Okos anyuka)


*

Az elmúlt két évben olyan mennyiségű szöveget olvastam el, hogy utóbb rátekintve magam is alig hiszek a még látó fél szememnek. Ebből írtam meg másfél év alatt, a könyvtárakból és az íróasztalom mellől ki se bújva, a most frissen megjelent Bánffy-monográfiát, amely talán, a járvány enyhülése után esetleg eljut a maga helyére is, Erdélybe. (Igaz, a Székely János-monográfiám sem jutott el. Nem is olvasta ott jószerint senki. Ez utóbbi könyv főképp abban különbözik az előzőektől, hogy kerültem minden nehézkes szakmaiságot, olvashatóságra törekedtem.) 

A tragédia pedig nem került el bennünket sem. Kedves sógorom, a G-n áldásos tanári munkát végző húgocskám férje hosszú-hossszú szenvedés után, végül, három hete sajnos a koronavírus áldozata lett. Iszonyatos körülmények között, és én még a temetésére sem tudtam hazautazni.

(Irodalomtudós, -történész, tanulmányszerző)


*

Próbálunk szeretetet, örömpillanatot felidézni előző időszakokból. Mind jobban keressük a kedves és szép pillanatokat. Megsimogatok egy-egy kedves tárgyat, beleszippantok egy régi ruhadarabba, terítőbe, előveszem őket, használom, és ilyenkor azt érzem: szívesen élnék abban a korban. Igen, tudom, ezek kapaszkodók, krízishelyzetben így reagálunk sokan. 

Elmaradnak, illetve nagyon korlátozódnak a rokoni látogatások is. Mi sem megyünk, ők sem jönnek. Mindenki óvatos. A vírustagadók is lassan beadják derekukat, és elismerik, ez nem tréfadolog. A legrosszabb a bizonytalanság.  Minden téren lelassultunk, csak az a félő, nehogy kiégjünk, belefásuljunk.

(Tűnődő boldogságvágyó) 


*

Hálát kell adni minden napért, mert mostanában ez a vírus még mindig támad, kiismerhetetlen, és sok a támadási felülete. Még a jó pálinka is csak besegít ellene, de sajnos nem vagyunk fiatalok. 

Két hónapja műtöttek szívbillentyűvel és egy érrel. Erősödöm, de még nem szereztem vissza erőmet. Így hát, a vírus miatt is, meg az állapotom miatt is, még nem ültem újra lovon, csak a lószart szagoltam a jó cs-i utcákon. Lovas társaim hárman összefogtak, és három hintóval házakhoz mentek üdvözölni tisztes távolságból a kicsiket. A konditerem eleve bezárt, itthon a kertben mozgok, teszek sétákat, és néha a szőnyegen emelek kicsike súlyokat.”

(Lovas barát, borlovag)


*

A félelem és rettegés ellen csak a hit és az erős ima segíthet; akkor is, ha nem hisz az ember benne, és akkor is, ha megússza, de nem sejti, kinek s minek köszönhetően maradt életben. 

Akinek pedig hite is van, az már olyan, mintha énekben imádkozna.

Gondolatban kiülök a padra, a paphegyi szőlődomb tetejére, aszúsodik a szőlő, gépmadár-darazsak zsonganak agresszíven.

Csak ülök báván, irodalmi nagyapó: nem gondolok semmire.

Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy a Miatyánkot mondom-mondom, tizedszerre, huszadszorra; de szenvtelenül szemlélem a szőlőkaróra kötött befőttesüvegeket, a pusztítók csapdáit. Egyik-másik már megtelt, a többiben még haláltusáját vívja néhány rabló rovar.

(Nosztalgiázó öregúr)


*

Ide figyelj, öcsike! Én minden reggel farkasszemet nézek a 

Szörnnyel, azáltal, hogy feltápászkodom, és elvégzem a rám kimért mozdulatokat, gesztusokat. Vesszen a Rém! – ez az én jelszavam, de közben azt veszem észre, hogy nem fenevad pusztul, vergődik, esik bele a kelepcébe, hanem jómagam, aki gyanútlanul  végzem a dolgom és szívom (el mások elől) a levegőt. Remélem, ez még nem vette el a kedvedet a folytatástól, és derűsen nézel a holnapba, bár a mai napon került a kezembe a híradás, hogy ha netán orosz gyártmányú vakcinára tennél szert a vírus ellen, akkor két évig tartó absztinenciára kényszerülsz, mert különben kampec.

(Féknyúzós haverbácsi)


*

Egyik kollégám üzemvezető, és pozícióját a maszk mellőzésével hirdette a folyosón addig-addig, amíg kapott ő is egy csomagot.

Nekem van egy trükköm: a maszkot kívül-belül jól befújom fertőtlenítővel, és úgy szerelem fel. 

Ui. Itt a családban maszkosan öleljük egymást. Ilyen idők ezek. És ha többen vagyunk a szobában (maximum 4 felnőtt + az összevissza szaladgáló gyerekek, max. 3): távolság+ maszk+szellőztetés. Eddig megúsztuk.

(Trükkös okospapi)


*

Úgy olvastam a múlt heti írásodat, mint egy hosszú sóhajtást.

Egy gondolat ül kint, fapadon, a sok bent ülést megunta, D-vitamint habzsol a napon, az oldalát tövis fúrja.

Szem nem láthatja, olyan apró, látja tisztán képzeletem:

pocsolyaként növekvő, sajgó folt, megmérgezi életem.

Barátokkal asztalhoz ülnék, mosolyogna ránk a pohár,

s nézném, amint a magány füstjén kék tűz-kolibri szálldogál…

De nem lehet. Ülök a házban, s csak nézek ki az ablakon, nézem kint a didergő fákat…

„Lesz még egyszer …” – dúdolgatom…

(Filózó reflektáló)


*

Ejnye, te.

Mindig huncut voltál, és nem is voltál mindig ilyen prűd vagy mi, emlékeztetnélek ifjúkorunkra.

Szóval én a vírusnak azt mondanám, mint hajdanán a megkívánt, emancipált művésznők, amikor kéretlen udvarlóikat rázták le egy akkoriban gyakori vándormotí- vummal... Az anekdota szerint a vendéglőben épp az Énmellettem elaludni nem lehet című slágert játszotta a zenekar, mire egy kapatos fiatalember a művészek asztalához lépett, és fölkérte táncolni a gyönyörű színésznő-énekesnőt. Az föl sem nézett, és csak ennyit mondott: – Köszönöm, ma már... 

A csattanó mindjárt kedvét szegte a vakmerő rajongónak.

Nos, tréfát értő elöregült barátom, én is ezt mondom, nem is finomabban, ha elém tolakodik az a szemtelen vírus (itt azonban: eufémia!): 

„Köszönöm, ma már volt részem némi örömben!”

Ékezet nem számít.

(Elfelejtett régi szerelmem)