Nagy Attila
Megkésve bár, de… In memoriam Sz.G.
Barátom (barátunk) mesélte, az elmeorvos,
Hogy mennyire szorongtál a toplicai Szeku alagsorában…
Szembesíteni hurcolták oda őt is, mivel
Bújtatni próbált Tölgyesen az idegszanatóriumban,
A Sütő András kérésére –
(Mintha a Szeku elől elbújni vagy bújtatni
Lehetett volna bárkit is…)
Ott szorongtál egy széken, Toplicán, a szeku alagsorában,
Te, aki mertél szembemenni, te, aki szamizdat voltál,
Amíg mi beszarva, itt-ott bujkáltunk önmagunkban,
Lehallgatva, besúgva, hivatva, meg is verve,
Rettegésünket takonnyal keverve…
A csöndes ellenállás (ó, kultúránk romjai!) ösztöne
Tartott a megmaradás szinte-szintjén,
De aktiválván önmagadat is,
Volt képed odatartani arcod másik felét is, anno,
Fölszámolásunk egyre gyorsuló folyamatában –
Egy széken szorongtál, egerek szűkölő pupillájával,
Mint amikor a nagymacska „halált megvetően”
Készül átharapni azt a torkot…
(Maradt volna-e lélegzetünk,
Mondataink, vagy gondunk?)
Barátom (barátunk) alig-szavakban mondta
Halkan el nekem, hogy átkutatták az ő lakását is
Az idegszanatóriumban, Tölgyesen –
Rendszerváltások utánig hallgatott vele,
Már-már örökletesen…
Utáltak, gyűlöltek utána, Géza…
Annyira nem ismertelek, hogy tudhatnám bár
A valóság pontos mását,
De nem is érdekel –
Verseid bujdosó sorában, avagy éppen eklatánsan,
Az Egésznek Metafizikája lüktet, él,
Csúfolódik? – énekel!
2020. november 16.
Gyarmathy János szobra
Korondi Emese
rémtörténet a regében borzalmas lények élnek,
zombi érzések, élőholt szenvedélyek,
hogy jelentek meg, hol, mikor, vírus volt
esetleg, léleknek szörnyű kártevője,
vagy lehet, tőlünk eredt, elvetélt szerelem,
mi halva, de megszületett, felneveltük,
nem tudtunk lemondani róla, pedig nem
volt életre kelthető, el sem pusztítható,
otthona lettem és te is, azt tanítottuk neki,
hogy mindent szabad, egyre erősebb lett,
egyre gátlástalanabb, szívet marcangol,
gyönyört eszik, megfertőzött mindenkit,
egész hadserege van, vigyázzatok, belétek
ne marjon valamelyik sötét utcasarkon
a lélek szűk, bűnökkel terhes sikátoraiban
Szente B. Levente
A szabadokról, akik boldogtalanok
„…akik istenről prédikálnak, istenre van szükségük
akik békéről prédikálnak, nem élnek békében…”
(Charles Bukowski: A tömeg géniusza)
Azt mondta nekem drága jó apám –
ne akarj fekete éj leplébe, ne akarj
gránit-szívvel feküdni,
jönnek még csillagtalan esték,
és szól még a pásztorének,
törött csontfurulyád meg is taposhatják,
s akkor fütyülnek, dobolnak helyetted a fák,
ne akarj fekete éj leplébe, ne akarj
gránit-szívvel feküdni,
napra nap jön, te fényben tündökölsz majd,
igazgyöngy könnycsepp szemeidben,
mások szívében is jó helyen lesz a világ.
Gyarmathy János szobra
