2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Zsúfolt fapadossal jártuk meg Londont. Hogy egészen pontos legyek, kifogtunk az internet segítségével egy olcsó kétirányú repülőutat Londonba. 

Zsúfolt fapadossal jártuk meg Londont. Hogy egészen pontos legyek, kifogtunk az internet segítségével egy olcsó kétirányú repülőutat Londonba. Három óra alatt tettük meg a távot. De nem is ez volt a leglényegesebb, hanem az, hogy a repülőn talán csak mi ketten voltunk „kéjutasok”. Mostanában úgy mondják, „city break”-en, gyors lefutású városnézésen vettünk részt. Mint sejthető, nem társasutazáson, amely talán többet mutat meg a hivatalos útimarsall vezetésével a szokott turistalátványosságokból, de alig ad lehetőséget az egyéni és szubjektív mászkálásokra, márpedig régi önös természetem erre vágyik és vágyott mindig is: a szabad csatangolásra.
A repülőgép többi utasa (túlnyomóan) vendégmunkás Nagy-Britanniában, Skóciában, Walesben (nem bárd, de akár mészárosbárddal is megkeresheti a hazai bér többszörösét), Észak-Írországban. Négy év óta tódulnak odaátra nevelőnek, takarítónak, segédszemélyzetnek, orvosnak, ápolónak, kiszolgálónak, jegyszedőnek, csikkszedőnek (egyre több nyilvános helyen tilos a dohányzás), kétkezi munkásnak, számítógépes intellektuelproletárnak és nyomorult koldusnak. Ez utóbbi „munkavállalói kategóriából” távolról sincs annyi, mint Olaszországban vagy Párizsban. (Saját tapasztalat alapján.) Érdekes, évekkel ezelőtt a hivatalos megnevezés a ‘vendégmunkás’, a német Gastarbeiter magyar megfelelője, tükörfordítása járta. Mára mintha kikopott volna a sajtóból és a köznyelvi használatból, ma román vagy magyar stb. munkavállalókról, külföldön dolgozókról szólnak a híradások, statisztikák, bérekre irigykedő/sorsokról szóló beszámolók. Pedig továbbra is munkások, csupán a vendég státus kopott el, legtöbben ha tehetnék – saját megfigyelés – inkább otthonuknak tekintenék a kilépést elodázni szándékozó brit szigeteket. Ha őfelsége hivatalai adnának nekik kettős állampolgárságot és egyéb kedvezményt, amit a Commonwealthből származó egykori brit alattvalók könnyebben szerezhetnek meg.
Szóval három napig Londonban csavarogtunk felhőtlenül vagy önfeledten. Térdig koptattuk a lábunkat – térképnézéshez elő kellett volna venni a több fokozatú látásjavító segédeszközeinket, szemünkre kellett volna illeszteni, sőt a nagyítót sem ártott volna hozni, mert az ingyenes turistatérképek úgy babrálnak ki s bé a kényelmes, kispénzű turistával, hogy bolhabetűkkel nyomtatnak minden fontos információt, pl. a busz- és metrómegállók, az utcák és terek neveit. Na de odalenn a földalattin nem lehet eltévedni, csodás tájékoztatórendszer működik, jó a közlekedés, egy többmilliós városban ez megoldható, a buszmegállók közel vannak egymáshoz – figyelmébe ajánlva a marosvásárhelyi metropolitán közlekedésgátló, a városháza által működtetett szakirányú cégnek. A jegyrendszer kizárja a csalás, lógás és bliccelés lehetőségét – no persze a hazai „harnicul şi talentatul” biztosan már erre is megtalálta az ellenszert, hackelési együtthatót… Vannak tűz- és esőálló látványtérképek és ajánlott sétautak időmelléklettel ellátva a lámpaoszlopokra kifüggesztve (a mayor of London ajánlatával). Így mégsem veszítettünk értékes órákat a térképek silabizálásával.
Kiejtésünk vagy egyéb ismertetőjelek alapján olykor rákérdeztek nacionálénkra, és amikor elárultuk, hogy Romániából jöttünk, mindenkit erős csudálkozás fogott el, hogy nem vagyunk vendégmunkások, álláskeresők, letelepdni szándékozók, legális vagy illegális menekültek, hanem egész egyszerűen ugyanabba a kategórába tartozunk, mint az amerikai, kanadai, ausztrál vagy francia és német utazók, városnézők, látványvadászok, képeslapvásárlók. Az ismertetőjelek között már fel sem merül a ruházat különneműsége, tekintve, hogy a britek ugyanolyan göncökben dúskálnak, mint mi, a turkiból öltöző kelet-európaiak és közelázsiaiak. Na persze kivételt képeznek a sötétkék öltönyös, fehér inges, nyakkendős, aktatáskás, siető, fontoskodó, a Cityben dolgozó hivatalnokok, banktisztviselők, kormányzathoz közelálló adminisztratív technokraták. Reggel hang nélkül munkába sietnek, komoran ülnek a metróban. Ám ha péntek délután kijönnek a műszakból, férfiak és nők, idősebbek és fiatalok, hangosak és üvöltözők, diskurálók és szónokok, hangadók, szurkolók és közhangulati sodródmányok egy-egy kiskorcsmába gyülekeznek, tömörülnek, szorosan egymáshoz préselve, a sörüket isszák vagy borospohárral a kezükben állnak, ülnek, egyszerre beszélnek mind, megtárgyalják a nap, az olimpia, a bajnokság, a hónap eseményeit, szidják a főnököt, csapkodnak, nevetnek, röhögnek, a nők fejhangon élményeiket osztják meg irigykedő barátnőikkel és munkatársaikkal, egyszóval augusztusban az utcán, a sarki pubokban, az óriási tévékivetítők előtt forr, buzog, rohan, robban az élet. Már-már érteni véltem az angol focidrukkerek vadulását.
Szombat reggel minden csendes, a korcsmák környéke patyolattiszta, az asztalok tetején felfordított kecskelábú székek. Anglia, Skócia, Észak-Írország és Wales működőképes mindennek dacára. És nagyon vonzó… 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató