Egyre-másra jelenik meg a közösségi média felületein, különböző csoportokban, beszélgetésekben, hogy mennyire tönkrement ez a város, hogy infrastrukturális és kulturális szempontból mennyire a bányászbéka alfele alatt leledzik, hogy a nagy vetélytárs Kolozsvár mennyire elhagyott minket, hogy a provincializmus mintaképe lettünk, hogy régen minden jobb volt, satöbbi. Nem tudni, hogy ezen kijelentéseket a rosszindulat, a tájékozatlanság vagy ezek egymással karöltött kombinációja okozza-e, a konstruktív kritika mindenesetre szinte soha nem találta meg a maga helyét ezeken a felületeken. És ezen kijelentések legtöbbje hamis. Az infrastrukturális állapotot nem elemezzük, mert nem tisztünk, a kulturális azonban annál inkább, így erről alkothatunk objektív véleményt. Nos, egyrészt a bányászbéka alfele egy meglehetősen szubjektív nézőpontból mutatkozik csak meg igazán, a nagy vetélytárs Kolozsvár mindig is előttünk járt, a provincializmus szelleme soha el nem hagyott minket, nem volt véletlen a városra aggatott Flekkenfalva gúnynév, hogy régen minden jobb volt-e, azt pedig hadd döntsék el azok, akik megízlelték a hajnali sorban állás, az üres boltok és az áramszünetekben a hetedik és nyolcadik között leálló, kisgyerekes anyukákkal benépesített liftek és a négygés internet korát is. Van ugyan alapja a vádaskodásnak, kishitű panaszkodásnak, de ezen alap nem a valót, nem a mindennapi életet tükrözi. E sorok írója idestova két évtizede vált a marosvásárhelyi és megyei kulturális élet krónikásává. Húsz éve ott vagyok a legtöbb kulturális eseményen, tudósítok magas kultúráról, népi kultúráról, popkultúráról és szubkultúrákról a klasszikus zenétől a színházon, irodalmon, filmművészeten, képzőművészeten keresztül a fesztiválokig. Valószínüleg több ezer könyvbemutató, tárlatnyitó, színházi előadás, összművészeti és műfajspecifikus szemle van a hátam mögött, nem is számolom, fölösleges lenne, ahogyan azon karakterek ezreit, százezreit is felbecsülni, amelyek ezen események nyomán születtek. Ha valaki, akkor leginkább mi, a művészeti eseményekkel foglalkozó zsurnaliszták, szerkesztők lehetnénk illetékesek véleményt formálni ez ügyben, nem a rendezvények szervezői, még csak nem is azoknak a közönsége, és a legkevésbé sem azok, akik a fotelből kommentálnak könyökből, miközben azt hiszik, hogy a Tosca egy halkonzerv.
És az elmúlt két évtized alatt az összművészeti életet tekintve igenis végigment egy lassú és emiatt kevésbé érezhető, de cáfolhatatlan fejlődésen a város. A pandémia ugyan visszavetett ebből, de ha ezt félretesszük, mint sorscsapást és figyelmesen böngésszük a sajtót vagy a közösségi médiát, észrevehetjük, hogy szépen követik egymást a különböző események, a hétnek szinte minden napján akad valami még ilyenkor, a nyári holtszezonban is. Ősszel pedig beindul a gőzhenger, egymást érik az intézményes és civil szerveződések által szervezett a magán- és kőszínházi előadások, klasszikus és könnyűzenei koncertek, tárlatnyitók, könyvbemutatók, irodalmi estek, író-olvasó találkozók, nagy múlttal rendelkező, sok esetben világsztárokat idecsábító fesztiválok, akkora és olyan mennyiségben, amely egy kétszer ekkora lélekszámú településnek is dicséretére válna. Szakmánkból kifolyólag objektív rálátással rendelkezünk erre mi, a város krónikásai, akik számos délutánunkat és hétvégénket áldozzuk rá a kulturális eseményeken való részvételre, majd az ezekről született beszámolókra. Sokkal objektívebb rálátással, mint azon fotelhuszárok és képernyőik mögött gubbasztó szájkaratésok, akik szinte csak panaszkodni tudnak, méltatlankodni és zsörtölődni, de közben nem veszik a fáradságot, hogy ellépjenek mondjuk a kis helyi kulturális egyesületek sok esetben emlékezetes élményt nyújtó rendezvényeire (sem). Természetesen mindig minden lehetne jobb, de Vásárhely nem Bécs, és nem Budapest, geopolitikai helyzetéből kifolyólag nem is volt, és nem is lesz soha az, így ha a dolgokat a helyükön kezeljük, és kissé nyitottabb csipákkal bámulunk bele a közélet nagy olvasztótégelyébe, talán észrevesszük: a kultúraszervező intézmények és egyesületek, az összművészeti kínálat és a lakossági lélekszám arányát tekintve régóta közelebb állunk egy európai metropoliszhoz, mint ahhoz a vidéki kisvároshoz, ahol egykoron csak a templom és a kocsma létezett. Még akkor is, ha sokak számára csak az utóbbi rendelkezik bárminemű közéleti jelentőséggel.
