A véleményformálás szabadsága szent és sérthetetlen (kéne legyen), és az európai térségben többnyire az is (ha egyes eszmék rohamos terjedését nem vesszük figyelembe, de ez egy másik téma). A véleményformálás szabadsága régebb a ház előtti padra, a lépcsőházra, a baráti és családi körre, esetleg a munkahelyre korlátozódott, a szociális média térhódításával azonban bárki a világháló hullámaira helyezheti virtuális palackpostáját, és biztos lehet benne, hogy az valahol célba ér. Jó is ez és rossz is, mert – ha a felhasználók saját tapasztalataira alapozunk – nem lehet éppen annyira hülyíteni a népet, ugyanakkor – ha az álhírterjesztőket, összeesküvés-elméleteket gyártókat vagy éppen az összeesküvőket nézzük – nagyon is lehet. A választóvonal a kettő között az adott egyén, olvasó intelligenciaszintje, olvasottsága, családi háttere lehet, de nyilván ez sem biztos. Ugyanakkor a szociális média tökéletes eszköz arra, hogy kihozza mindenkiből azt, ami a lelke mélyén lakozik, hiába a gondos álarc, a tökéletesen megkomponált profil, elég egy félresikerült fénykép, egy gondatlanul odadobott lájk, és lehullhat a maszk – ha éppen elkapjuk a pillanatot, szinte azonnal megtudhatjuk az illetőről, hogy valóban kivel is van dolgunk, hogyan gondolkodik arról, amiről úgy tesz, hogy nem gondolkodik. Nagyszerű felületet találunk erre a különböző csoportokban, amelyek közül több például azért született, hogy például a városunkban élőknek egy közös netes platformot adjon, ahova felkerülhet minden, ami Marosvásárhelyhez kötődik, ám – az emberi természet okán is – elkerülhetetlenül, és nagyon sok esetben végeláthatatlan, sokszor személyeskedéstől sem mentes vita-, majd veszekedésáradatba torkollott, amelyet vagy megszakítanak az adminok vagy nem (legtöbbször nem). És ugyanezen ok miatt kétélű fegyver bármilyen közintézménynek a szociális médiában megjelentetni legújabb megvalósításait, soron következő projektjeit, terveit. Igen, kell a transzparencia, nagyon fontos, hogy azok, akik például szavazatukkal gondoskodtak a város jövőjéről, lássák, tudják, hogy a pecsét nem a levesbe ment, de igencsak lehangoló tud lenni, ha az ember azzal szembesül, hogy legtöbb polgártársának egyszerűen soha semmi sem jó. Konkrét példaként azt akartam itt taglalni, hogy a városvezetés az idén műfenyőt tervez a főtérre karácsonyra, és ez aztán több száz esetben kiverte a biztosítékot Flekkenfalván. Vannak pró és kontra érvek, közöttük több megfontolandó ötlet is – magam sem szeretem a műanyagot, de minden évben sajnálattal néztem a gyönyörű, hatalmas fenyőfát, amit csak azért vágtak ki, hogy nekünk, humanoidoknak karácsonyélményünk legyen. Nem fogok beleszállni ebbe a parttalan vitába (sem), de amellett nem tudok elmenni, hogy ismét, megint, sokadszorra, egyfolytában satöbbi, a folyamatos kritizálást, rinyálást, rosszindulatú panaszáradatot, csúfondáros ujjal mutogatást kell olvasnom és néznem, miközben mindig elszomorodom attól, hogy mivé lettünk mi, marosvásárhelyi magyarok.
A véleményformálás szabadsága szent és sérthetetlen (kéne legyen), de mikor értjük már meg, hogy a folyamatos, „nyuszika, van sapkád?” jellegű, sarkikocsma-szintű panelprolis odaböffentés semmit sem ér, ha nem társítunk mellé javaslatot, ötletet, konstruktív kritikát, bármiről legyen is szó. Mert így csak a netes szellőbe eresztett, sokszor borzalmas helyesírással odalökött mondatok maradnak, és a rossz érzés, hogy Erdély ide vagy oda, mégis a Balkánon élünk.
